Part 8

Hajnalban, három órakor, a nyir-liget egy harmatos tisztásán bukkant rá a fiatalúrra Clarisse, a barna provencei leány, aki két hónapja lakott náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen világított a hold és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány leguggolt mellé és úgy költögette.

– Léon, Léon… – ismétgeltette kétségbeesetten. – Léon úr, hát mi jutott eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algiri rablók vitték el.

Léon kadet kábultan nézett körül és felült. Értelmetlenül nézte a leányt és bosszúsan dörmögött valamit.

– Nem értem a mamát – mondta később hevesen. – Algiri rablók! Micsoda ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik, hogy engem félteni kell.

A leány elmosolyodott és mondani akart valamit, de hirtelen maga se tudta miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám, egyszer, hat éves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis mérges patkány és harapott!… szűzmáriám, mintha ma is látná, beleharapott az anyja hasába, – mert csak odáig ért – úgy kellett letépni, karmolt, mint egy kis tigris.

– A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a tisztáson… Tessék, itt van Plutarchos… Mit érdekel engem, amit Jozeph citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam, azután megint idejöttem… aztán… azután itt szavaltam és énekeltem…

– Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?

– Egyedül szavaltam és énekeltem és gyönyörű szép volt, mondhatom, magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a fák fölött.

– Most aztán jőjjön, Léon úr…

– Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek és messziről, messziről zenéltek és trombitáltak… Mit zavarják az embert?

– Hát most menjünk, Léon úr…

– Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak és még nem megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt… Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se szabad elfelejteni, érti?… És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok, mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam…

És Léon kadet felállt és hangosan elmondta magának és az erdőnek:

– Az a két fa volt két égbenyúló hegy és köztük vezetett az út… És azon az úton jöttem én Páris felé… és mögöttem borzasztó sok katona jött… És rettenetesen trombitáltak és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte vissza az erdő a nevemet… mert mindenki a nevemet kiabálta… És borzasztó nagy csata volt valahol… és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék, hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a rómaiak… és a rómaiakat Julius Cézár vezette, mert nekem szólt valaki, egy lihegő katona, hogy látták Julius Cézárt… egy szobában ült, gúnyosan mosolygott és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: »Venio nunc…«

– Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.

– Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem és Marseille felé lovagoltam és ott felmentem egy dombra és távcsővel néztem az ütközetet. És a franciák karddal verekedtek és visszaszorították a rómaiakat. Akkor odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni. És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versaillesban a palota kapuit és kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide… és kiabáltam, hogy hozzák ide, mert láttam, hogy baj van… És elfutottak Lajos királyért és aztán jött egy katona és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet… És én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Cézár azonnal itt lesz és bekeríti a franciákat… És akkor a tábornok bután nézett rám és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette. Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta és én félrelöktem a tábornokot és mulinékat vagdostam és lerohantam a völgybe… és a franciák utánam… és én tudtam, honnan kell jönnie Julius Cézárnak… és folyton hangosan ordítottam… és végre mindenki velem ordított… és akkor embereket söpörtek el előlem… és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen át láttam futni a rómaiakat… És megint a nevemet kiabálták, azután jött jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján és sokat beszélt, hogy minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni… És a végén maga Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte és pislogva nyafogott, hogy mért nem hagyják az embert aludni… hiszen ez nem parlament… De én nagyon fel voltam hevülve és nem feleltem neki… És akkor udvariasan mosolygott és mondta, hogy jőjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a közelben…

– Hahaha… ilyet álmodott, Léon úr?

– És akkor együtt bementünk a versaillesi palotába… és nekem még mindig rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól… és lakájok hajlongtak… és bementünk a király hálószobájába… és csupa aranyból és brokátból volt minden… még az ajtó is bronzaranyból volt… és leültünk… és Lajos király nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Cézár… és én nem tudtam felelni… de a lakájok hangosan kiabáltak! »Cézár, Cézár!« és hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá és én féloldalt dőltem és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék és elfogulatlanul beszélgettem… pedig a szívem úgy vert… hogy vert a szívem!

– Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom lehetett.

A kadet felfortyant:

– Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte magát ide? Olyan gyönyörű… olyan félelmes volt… mért nem hagynak aludni? Épp a legszebb részben zavart meg, maga… szerencsétlen… buta… épp a legszebb… legérdekesebb… részben… mikor kiküldték a királyt és a lakájok suttogtak… császár… császár… és én fáradt voltam… és egy érdemrendes tábornok… akkor fölém hajolt… éppen, mikor maga jött és ráncigálni kezdett, Clarisse kisasszony… és éppen, mikor maga ráncigált, akkor fölém hajolt és ő is költögetett… és női hangon beszélt valaki… egy királyné… és még hallottam a hangját, mikor felébredtem… azt mondta éppen: »Sire, ébredjen, Sire… a császár követei, Sire…«

II.

– Sire, ébredjen… A császár követei, Sire…

A császár nehezen nyitotta ki szemét és kábultan nézett ő fenségére.

– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

– Igen… a követek…

– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek…

A császár felült ágyában.

– Igen… tudom már… rendben van.

– Jól érzi magát felséged?

– Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.

– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor felkeltettek…

A körülállók némán és hódolattal figyeltek.

– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam… milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon… De éppen akkor keltettek fel…

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.

– Hja, igen… A követek.

Sóhajtva tolta félre a takarót.

– Várjanak, jövök.

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.

– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e? Jövök már.

A HŰTELEN.

I.

Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.

Ünnepélyes áhitat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiakkerbe ült, hátradőlt az ülésen és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz – végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot – mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték – és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyiltan megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged – mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült – a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gummikeztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gummikeztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvüen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

– Na, egyedül vagyunk, János, – tréfálkozott az orvos, – Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?

– Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egy pár kiváncsi.

– Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk, odalent?

– Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik… Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem, mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer…

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elől az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.

– Itt… ha jól emlékszem… az a megégett…

– Mindjárt megnézem.

János megfogta a fogót és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behúnyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

– Igen, ez az. Tolja be, János.

A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.

– Igen, – beszélt tovább János – ez a hat fülke mind tele van.

– Hát a szegény földönlakók?

– Erre tessék.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szobanagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.

– Itt la, mind az öt.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötőt: a fejek egyvonalban símulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymásután, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelől egy tizenkét-tizenhárom éves kis fiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához símulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc, mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg és szakértelemmel vizsgálja.

– Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.

És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be térdben.

– Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?

A kis fiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet, vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély luk.

– Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják, kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, ebbe az intézetbe hozzák és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi… még az uccát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.

II.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

– Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

– Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis fiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.

– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált… Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.

– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!… Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert kiváncsi voltál rá… nézd…

Végighasította a nyakat.

– Nézd, te gyáva… te ostoba, ostoba asszony…

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

Nézd… nézd… ez az _igazi_ meztelenséged… nem az a másik… az a hazug… amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.

ÁRNYÉK.

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós-ablakba és az ablak fölött, drótszálon, lebegett egy nagy, arany kulcs, – úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állitani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rámhagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mese-témát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni is kezdett az Aranykulcsról.

– És az Aranykulcscsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? – kérdeztem meghökkenve Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rámhagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet és csodálkoztam, mintha Szidi néni mondta volna ezt nekem és nem én ő neki.

– És ott minden aranyból van? – kérdeztem ijedten.

Szidi néni ezt is rámhagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal – és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre, – hogy akkor a szembelévő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a menyezeten, egy szakállas, görbeorru gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy ónix-váza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hivják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyiltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyilt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap, anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba, vagy Szidi néni. Azt hiszem Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

– Az aranykulcs, – mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban – az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higyje, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Resteltem a dolgot és csittitani próbáltam Szidi nénit. Muki síránkozva csóválta a profilját és egyre azt hajtogatta: »ugyan, ugyan, Szidi néni«. Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni. Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelmüen jegyezte meg:

– Kérem, kérem, úgy-e, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.

– Talán lemennénk az utcára… – vetettem fel bátortalanul.

Ebben megállapodtunk és felkészűltünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából, – csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék, – de ők álltak a falon és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elől Muki ment és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből és megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el.

– Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában – mondta Szidi néni és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószinűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szembe lévő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilba, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembe jövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nem hogy fájna.