Part 7

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt – nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt – mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak – egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

– Matskásyéknál kerültél szóba. – folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:

– Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. Ime, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

– Mi bajuk velem? – rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kiváncsi.

– Keszeg kis ember volt, – mondta Erzsébet jókedvüen – csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

– Mért hagytad ott?

– Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

– Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba – mondta a gavallér. – Társulat érkezett.

– Komédiát játszanak? – kérdezte.

– Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül, Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett.

II.

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyeljék magukat és zavarba jőjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hült-fült és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbolum és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták.

– Mi ez az egész? – mondta Szeremley türelmetlenül.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen és megint beszélni kezdett. Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan únta őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel és ha lehet, int a színésznek.

A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt és szavalt:

»Ó nő, ha te meg tudnál érteni, Ha lenne lelked oly rokon velem, Te hű maradnál hozzám s nem keresnéd A boldogságot kívülem. – Ó nő, mi végtelen szerettelek. Szeretlek most is, ah, de keserüen…«

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

»Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összetéve… Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.«

Minek, minek, minek – minek ez az egész – mondta magában Erzsébet és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket – utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók – eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rosszillatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele – mélység, ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvüen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a »mélység« szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:

»Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál? Hiszed, hogy éjed engem elriaszt? A rög hull csak befelé, a föld porába, Én glóriával általlépem azt.«

– Ki írta ezt a darabot? – kérdezte Erzsébet a diáktól.

A diák megmondta.

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

– A férjem… a volt férjem… nem is tudtam… hogy az darabokat írt…

És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.

KŐBŐL VAN A FÖLD.

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját, rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség elbujt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott, – ekkor úgy tünt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan és mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek szemben egymással és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt és ő szenvedélyesen vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van és hogy annak mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan mosolygott, kivette az ő szívét és mutatta neki:

– No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel és nézte a szívét, – ott feküdt a Kőember kezében és valóban nem mozdult.

– Mutassa, mutassa közelebbről – lihegte mégis makacsul.

– Tessék, – akár nagyítóüveggel is nézheti – mondta a Kőember és vállat vont.

– Nagyon helyes, – vitatkozott ő – igenis, nagyítóval kell nézni, így nem látni semmit, – hát nem hallott még ön a piros és fehér vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben és ehhez nagyítóüveg kell. Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

– Hm, persze, nagyító alatt gömbalakja van, – mondta értelmesen – és a színe se vörös. – Gömbalakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

– Értem, értem – motyogta zavartan, mert a Kőember megint diadalmasan mosolygott. – Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.

– Pardon, a szívét akarta látni – mondta a Kőember.

– Hát mondjuk, a szívem… hiszen, látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van – de a vér, a vér, ami cirkulál… a veres vérsejtek… meg a fehérek… az él és mozog… az keresztülgázol a szíven és kitör belőle, szerteárad az erekben, szertefoly szabadon és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy szétfeszítse.

A Kőember vállat vont.

– No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit, hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel. Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a hó. De lejebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok folytak szerte, – és ott… ott… a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes öblei fölött mintha… ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna valami…

– Forgassa… forgassa a nagyítót… – kiáltott lázasan – hogy jobban nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak fel. Lent a félsziget kitágult s ekkor boldogan kiáltott fel, – igen, a zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

– Oda nézzen! – mondta diadalmasan. – Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű vér, – én ismerem a porszemeket. Aprók, úgy-e és tehetetleneknek látszanak e roppant, holt kövek fölött, – de várjon csak és figyeljen, mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson jobban az üveg – a pici vérsejtek íme egyenkint látszanak, fejük van, kezük és lábuk – és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas, amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett, – hogy dobogni kezdjen a Föld s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

A Kőember megint vállat vont és hidegen érvelt tovább.

– Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész tudományosan – mondta. – A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanus az a csákány, amit ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza, talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zudult lefelé: egyre közelebb jutott a két sereg, – szétereszkedtek, percre megálltak, aztán összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a nagyító alatt, ez így tartott egyideig, majd lassan gyengülni kezdett az örvény, a mozgás szünőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy porszem, – aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők. Kimeredt szemekkel nézte sokáig; – de nem mozdult odalent semmi, csak a Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

– No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek s milyen szépen elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld, amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és oktalan, – ők igazat adnak nekem: kőből lettek és kővé kell válniok. Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló betegség beteg férgei e porszemek, – nevezze őket bacillusoknak, mert maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot – a tiszta, nyugodt, erős kő múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva egymástól, egymás szagától, – homályosan érezve, hogy beteg kiütései csak a kőnek s el kell pusztulniok, hogy tiszta és nyugodt legyen megint a Föld.

Így beszélt a Kőember s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.

– Nem, nem, – hebegte aztán – ez valami borzasztó tévedés volt csak… Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket, – talán éppen maga… Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem… Nem betegség férgei ők… Ők a vér, ami az erekbe fut… De még fejletlenek, gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld felszínéről, az én szívemből… Azért pusztították el egymást, hogy helyet adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak, – az majd felemelkedik, s repülni fog! Várni kell, várni, azokra, akik most bujnak elő, amonnan, – ezek a jók, az igazak… Várni kell, míg minden lecsendesedik…

Behúnyta a szemét s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva, aggódva hajolt megint az üveg fölé.

– No lám, – mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez – íme, élnek, mozognak megint… Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet… Most a villámot szedték le, s azon nyargalnak… Most hegyekre hágnak, s szembenéznek velünk… És most… ó!… most szárnyakat csináltak… próbálják kitárni… nem sikerül… de igen… egy már felemelkedett közülök… egy másik követi… diadal, diadal!… egy egész sereg… fel, fel az ég felé… repülnek!… elhagyják a Földet… ott, ott… odanézzen… az Alpesek fölött… ezek hát letépték a kövek láncait!… Ezek hát dobognak!… él… él… mégis repül… mégis kering… győzött az élet…

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

– Nyugalom, – mondta a Kőember – és várjon még néhány percet. Hátha nem az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka… még egyszer, görcsösen felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé… Arra fordul, észak felől felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta, – szembekerülnek. Már alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe. Túlnan a flotta két balszárnya összeért, – percekig tartó dulakodás, a szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a gépek… percek mulva tíz-húsz küzködik csak… aztán csak öt… aztán egy… aztán semmi… Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

– No lám… a kövek visszahúzták a köveket…

A sebesült kiáltani akart, segítségért – »vizet!« ezt akarta ordítani – de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.

KATONÁK.

I.

A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz, – legalább ötven ház. A sláger-szám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt a kandalló-jelenetben, őrülten tetszett az »Omló csipkeszoknya« muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni, tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált: »Bardócz, Bardócz!«, nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.

Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen rángatózott és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajjon Roskay átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés? Gépiesen mondogatta magában a végszót: »Bella…« – mondogatta – »… Bella, mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszony-szádat, harapj, tiporj rám, megőrülök…« Ettől csak megőrülnek odalent is, gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt, – Parády még ilyen nagy sohase volt!!… bömbölte az ujságíró át a negyedik sorból Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s balkezével letörölte álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak, meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik kellett, az izzó mozi-színész, – »vissza a lupanárba!!« kiáltott, vagyis kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.

Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek. Dögöljenek csak, – majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a nő szoknyáját, de a nő kitépi magát és feléje rúg a lábával, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkirozta a kis Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a szoknyát, letépi a nőről, – mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér, talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? »Én vagyok a feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat…«, barátom, bőgni fognak, mint a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla, ötven tábla.

Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni fog a kis pamflet-ujságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a multkori cikk, a Lap-ba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz? ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti, az egész világon mutogatni fogják.

Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb, – de nem lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet, – egy darab kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez a fontos, minden benne van, – ezt érzi ez a négyezer ember, azért tombolnak. Mámor, bűn, szerelem, – micsoda eszeveszett szenvedélyek, kérem alássan. Színei vannak az öregnek, – amihez hozzányúl, élni kezd. Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen, – mégis csak nagy dolog a szerelem.

Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jőjjön be a szerkesztőségbe. Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megúnta már a közönség, az ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek a vaklármák! Hogy még nem únták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van, fiam, csak menj.

Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff! Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a mellékszobában. Kitünő, kitünő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan összerázkódik. »Hallotta… ez az őrnagy volt!« »Mit törődik vele, Bella, – béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját… a piros száját… most… most akarom megcsókolni… mielőtt a hullát behozzák…!!«

Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a Kovács Gyuri is! Igazi katona… úgy hal meg, mint egy igazi katona – hol tanulta ezt? »Bella… isten vele… én elestem, mint ahogy katonához illik… és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt haját…«

Nnna… ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!… Brávó! Brávó! Óriási! Oriási siker!!

A negyedik sorban feláll az öreg báró és vörös arccal tapsol. Egy kövér bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond, – az ilyen nagy nőt külön erkölcsi világnézlet illeti meg.

Szép, a nyomorult, – azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom érteni Szomolnokit.

A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat: »kilenc… tíz… tizenegy…« A tizenkettediknél elragadó ötlete támad – kézenfogva vezeti ki Parády Terézt – és a feldörömbölő viharban, a tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét, szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: »őt… őt ünnepeljétek… ő a nagy, nem én… ő csinált világraszóló remeket az én szerény művecskémből…«, aztán a közönség előtt lehajol és száját odaszorítja a nő festett kezéhez.

Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!

II.

– Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem birja tovább. Harminc órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.

– Lágert csinálni, azonnal, ahol lehet. Mi ez a nagy hodály itt?

– Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patrouille nem találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton, civilik sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő katonáik mennek éjféli gyakorlatra.

– Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe és lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun és jelentést tesz, hogy mi van odabent.

– Kapitány úrnak jelentem, valami bál, vagy komédia. Nagy barakk, tele civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün két festett komédiás, egy férfi, meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek meg nagy zajt vernek.

– Jól van, freiter. Tiszt úrak – hozzám! Két század berukkol ebbe a barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket felszólítani, hogy menjenek ki, – ha nem mennek, kiverni, de csak tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?

– Csak székek, meg padok.

– A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék, aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század – mars!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Szent Isten!… Mi ez?… Mi történt? Tüz van? Kik ezek?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Igazgató úr!… igazgató úr!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak. Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet – és lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a függönybe kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva és tegyék le az utcán. A nőt nem szabad bántani, két baka vezesse ki szépen és küldje haza.

– Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!

Tada… tadarata… tatata-ratata-ra!!

Katonák – aludni!

ÁLMODNI!

I.