Part 6

Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szembe a géppel halak csapódnak el és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.

– Ezek járművek voltak.

A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos belsejébe. A gép rohan tovább.

– Csupa három-, meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos munka… Igen… ez a Krisztustól számított huszadik század… Tízezer éven át láva takart el egy egész korszakot és nem maradt semmi emlék… Ez a korszak kiesett a történelemből…

Rádion 23 komolyan mered maga elé.

– Egy korszak, igen, és egy kultura… Mert volt kulturájuk, barátaim… ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek mutatják… és ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek – és nem térbe, mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös fonala, – ez a földrész kikapcsolódott mindenből s eltemetkezett a víz alá… és szelleméről nincs ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy kulcsát találjuk ennek a nyelvnek… ennek a kulturának, mely tízezer év előtt a mi kínai őseink kulturájával párhuzamosan fejlődött, az akkori Európa közepén… egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.

– Élőképük is volt már? – kérdi Fizika 15.

– Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették… De találtam néhányat, restauráltam és kipreparáltam – és Plaston-gépbe illesztve kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.

Aluminiumtokjába nyúl s egy preparált, furcsa filmet szed ki belőle.

– Ide nézzetek… Ezt egy régi színház romjai közt találtam… majd megmutatom nektek…

A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hinárral, bürűvel belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik s egyszerre robogni kezdene és száguldana, szembe a géppel!…

IV.

A gép nekilódul s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút. Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a kerekeket.

– Itt szálljunk ki – szól és felrántja keztyűjét. – Bemegyünk valamelyik házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.

Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban. Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura, – keskeny tábla ködlik át a vizen, rajt betűjelek.

Rádion 23 lerántja a moszatot s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed elő s egymás után leírja rá…

»R-á-k-ó-c-z-i-ú-t-8-4«

– Mit jelenthet ez?

– Még nem tudjuk. De rájövünk majd. Nyilván a tulajdonos neve.

Azután hozzáírja:

»B-u-d-a-p-e-s-t«

– Ez a város neve volt.

Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük szürkéskéken ködlik a vizen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala.

V.

Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli lámpását s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen sziszegnek.

– Egy női fej…

Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját és figyelmesen nézi. Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk: szembenézek vele, – ő nyugodtan és figyelmesen, – én összetoppantott fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyülölettel.

A VAK SZOBRÁSZ.

Édes fiam,

Rómában ért utol leveled, – nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem mindennapi és hogy a »Munkások« fordulópontot jelent művészi életedben. Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom, hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a »Munkások« erős, férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.

Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti, megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú és van idő ilyenre is, – mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot is éreztem, hogy épen a te öreg apádra gondoltál és neki beszéltél a belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit és nem tudok tanácsot adni, – ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra rakódnak és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egy pár gondolat: néhány figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is írnék neked levelet.

Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm el, amit így lazán és andalogva írok most… az ám, érzem, hogy ebben a pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz és te keveset tanulnál tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom, valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam, amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről, eszmék meghasonlásáról… hogy milyen harcok dúlnak benned, s a kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni magad a gipszen és márványon keresztül… mert nem tudod, kinek higyj: Michelangelónak, vagy Rodinnek; – és hogy hol van az abszolut, megdönthetetlen Művészi Igazság.

Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!) megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed, keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot, mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt és nem bánva, hogy szép hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal, márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót, – elbujdostam s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.

Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami foglalkoztat, csak az én hirhedt »Önarckép«-sorozatomról nem, amit annak idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag, meg gipsz, Boldizsár? Ugy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást, – most pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni a furcsa, mókás torzókon, – a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a füleimet, meg a homlokom és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé fájt bele, én Istenem!

Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét éves voltam és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbelöki a vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény csak az, nem volt s nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én

Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem, mohón és sóvár kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja ki fejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat, ami itt bujkál az ajkak között, – mindezt, ami azért van így s nem lehet másképen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását, az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet, amikhez hozzáolvadt s amiket szoborbaöntött s formába tökéletesített ez az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de megtartani nem.

Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör előtt s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék s megnyugodjam: íme, megfogtam a tükröt és most már elmehetek, a tükör él helyettem s beszél rólam, az idők végezetéig.

Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a homlokomat, orromat és szájamat és államat, – hiába! Minek a sok szó és magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák hidegen néztek rám, – nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges, amit belőle féltek. Ujra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba, vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom s akkor kapom meg azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen s a többit hagytam, háttérnek, – sok fej lett belőlem és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat, – mi az a fortély, amit felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant tömbökbe fogta össze a lágy életet s kővé dermesztette, s híve lettem Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak, kifúrta, – s a kövek lágy része kicsurgott s ő hirtelen formált lágy s leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből. Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!

Akkor épúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam és bolyongás közben nem szüntem meg keresni, – lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.

Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám, – s ekkor én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba – halálosbús nosztalgia fogott el, hogy fogadna vissza magába s keverne el a földnek porával, mint ahogy én kevertem vissza a vályuba összetört szobraimat, mert épen úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek, amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem a köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely fogával szétharapta a láncot s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy anyádhoz futhasson és megnyalhassa a kezét.

Szerettem anyádat és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam és a szemébe néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét, befogadott engem és aztán lezárta a pilláit.

És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét és faragni kezdett a vak szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva mosolyogva minden indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak szobrász, – ó, Boldizsár, mily szörnyű – a vak szobrász, ott a szuroksötét szobában, felemelte ujjait és faragni kezdett rólam egy piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem, behúnyt szemekkel, két karomat keresztbefektette és lábaimat felhúzta. Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat és megfaragta a koponyámat és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.

Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben és kihullott kezemből a véső! Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta, – én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam és az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek szemek és nincsen öntudat?

És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak engem. Nincs többé vágyam és nem érdekel már, mit jelentek én s mi vár rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt s gyönyörködöm benne, – a te arcodba nézek és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem. És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él s munkálkodik helyettem.

TERMÉSZETES KIVÁLÁS.

_(Természettudományos értekezés, három képben.)_

I.

Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy, ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek – ez a kődarab szeretett volna vagy egy félrőfnyivel lejebb csúszni, a puha zsírkőbe – de ez kicsit nehezen ment.

Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövényt kent be a bazaltrétegre s e homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt s a tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a szájuk félig halszáj félig madárcsőr – ínyükből kemény, piciny csontocskák törtek elő.

A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz. Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek – széles szárnyait legyező formájában behúzta, földnek eresztette – kurta gyíklábait szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt le a magasban – aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.

Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz, – két, három rőfnyire – már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá és nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből hiányzik a haránt-izom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott, hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A mirigyes egyszer visszanézett és vonagló mozdulatot tett, – ekkor megmozdult a másik mirigyes is és utánakúszott.

Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja s szájával odavág – a két melegvérű csúszó-mászó felmetélt hassal gurul le a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba – két perc, s a felhők közt lebeg.

De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak és elrúgta magát – a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára ugrott s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret. Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta szárnyait s toronymagasat ugrik, viszszaesik megint s a felszakított sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd. Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán s várnak, míg elcsöndesül.

II.

Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte – rajta finom másfajta pázsit.

A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgy, hogy most a domb oldalát mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére s a cölöpökre négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a hídon, hátsólábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való, amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a domb lejtőjén elbujnak egy bokor mögé.

Kétszer jött fel és szállt le a nap és nem volt bátorságuk megtámadni az óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem tartott velük – nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát s a vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház, ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket s ha ilyenkor közeledtek hozzá, ütött és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lukat ásott a domb másik oldalán s abban elrejtőzött, néha bujt csak elő, hogy valami galibát csináljon.

A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött s néha kidugja fejét. Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában – nyilván alszik. – A szemük izgatottan forgolódik.

Így vártak sokáig s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá – ezt az óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze alatt csapatostul ültek a majmok s figyelték a jelenetet. Legrosszabb esetben azok idefutnak és segítségükre lesznek a munkában.

A nap leszállóban – határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják a dorongot.

Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre dorongját – vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az állat, kidugja a fejét s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.

A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul, véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék. Roppant öklével a levegőbe kap.

De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott a domb tetejére, behúzott fejjell kiálló pofacsontokkal. A dorong koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg s támadójára veti magát – de az megugrik s most társa, a másik dorongos sujt le bozontos koponyájára. Az óriásmajom lerogy – ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe vész.

III.

A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták s téglákat raktak fölébe. A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a padlót linoleum borítja s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől kicsi asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot olvas és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb baloldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű, fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.

Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak. Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van merülve.

– Kéziratot olvas.

– Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.

– Sokat dolgozik. Az »Észak« óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg, volna már vagy három kötetre valója.

– Nagyon helyesnek találom, hogy válogat. Író soha nem lehet eléggé szigorú önmagához.

– Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.

– Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitünőbb publicistáinknak.

– Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.

– Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.

– Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm, látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes publicista – hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?

– Drámát írt?

– Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele sikere, örökre leteszi a tollat.

– Szép! Hiszen éhenhal, egyebe sincs, amiből megéljen!

– Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a darabot – tudod »A más felesége« óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon megbízik a színpadi érzékemben – szóval, ideadta, hogy mondjak véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla… szóval a véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az »Ember«-t, ez a címe a Balog darabjának.

– Na és? Elolvastad?

– El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.

– Hát milyen? Rossz?

– Tudod, kérlek – nem színdarab. – Van benne minden, líra, filozófia, emberismeret – de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.

– Hát nem ajánlod?

– Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.

– Na és ha Balog megtudja, hogy te…

– Nem tudhatja meg, mert a diri megigérte nekem, hogy senkinek nem szól – ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak, azzal, hogy az ő saját dramaturg meggyőződése szerint – és a többi…

– Pszt! Vigyázz – már nem olvas, idefigyel…

– Jóreggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A »Kék vár«, ami ma jelent meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak kiálltam magáért, – méregbejöttem… »Nem igaz!«… – mondtam – »ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!«… kiabáltam folyton…

Az okszidiánkő még egy félrőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról és kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.

ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY.

I.

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária-ucca elsötétül és túl, a borbélynál meggyújtják a peróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; – ennek a könyvnek ez volt a címe: »Emlény«, valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az »Emlény«-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy hónapja volt együtt – illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy, hogy együttlétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából és Szeremley már ötre újból ideigérkezett.

De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán únni kezdte magát és megszólalt:

– Ma beszéltek rólad valahol – mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást.

– Ne mondjad.