Part 5

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek – mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: – de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Ime, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét – az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer meghalni s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott ringatni.

Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behúnyom a szemem. Úgy-e, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem birok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod…

A LÉLEK ARCA.

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett – tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat: este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket – állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: _ez volt_ az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú, elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a viziók _valóságos_ képek, nem álmodottak, – (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján _valóságos_, fixirozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vizió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk, amit a szem a _valóságban_ lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely _belülről_ átvilágítja a szemet: akkor ama _valóságos_ kép, amit önön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit _gondolunk_…

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre, – elsötésítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő pedig Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek – szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: _önmagamat_ akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon – _ez volt_ az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb.

NAPISTEN.

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult, őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok, – akikkel valamikor együtt futkostam – és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is, mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez, hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, most már nem szakadunk el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki érti?…

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.

A RÉGI VÁROS.

I.

– Látjátok a vizen keresztül? Ott, a láva-hegy aljában… egy szabályos vonal…

A tanítványok kihajolnak a gépből, – a kopoltyú-készülékek zizegve nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.

Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét és egy ködös, elfolyó tömböt jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.

– Ez a város.

Közöttük s a város között zöldeskedik a víz, – de elég ritka és átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.

Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a kopoltyúkészüléket.

– Nos, – mondja és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé – foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.

Mindnyájan odasereglettek.

– Az első nyomokat három éve fedeztem fel… ha nem tartjuk meg a város eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint, – akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a városnak…

Megütközve néznek rá, – Rádion 23 egy széles mozdulattal a vizen át felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.

– Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a víz felszine alatt. Ez itt lávatalaj, – tízezer éves réteg, pontos számítással – annak a borzalmas erupciónak terméke, amit geológia-történetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt, – tisztes magasságban a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc alatt lökte víz alá, – a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt, ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan – és éppen erre akartam felhívni figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt színig elöntötte, – ami város, vagy kultura, vagy tenyészet: a láva alá került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az északi szoroson keresztül, – leválva a humuszról, mint a gipszmaszk válik le a halott arcáról – mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most felszabadult az alföld és a víz átjárta puszta felületét. Öt éve jártam erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt, – mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá – tízezer éve fekszik itt, a tenger alatt – és tíz éve vált le róla a réteg, mely addig eltakarta. A többit olvashattuk könyvemben, amit azóta írtam erről a kérdésről.

A villamos nagyító-szelencét óvatosan emeli szeméhez.

– Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk – folytatta aztán. – A geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbizásából tisztán azért jelentünk meg, hogy már most a város pontos korát megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasok, – nem lehetetlen, hogy restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni akar ezen az elhagyott vidéken, – az elméleti tanszakok egyetemeit egészen víz alá óhajtja helyezni… és nem lehetetlen…

Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.

– Barátaim… és egy kicsit reszket a hangja… barátaim, a perc ünnepélyes… Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt… az utcákon halak és pókok suhogtak és bekandikáltak az ablakokon… Amit én öt éve láttam, hihetetlenül érdekes… igen… érdekes… Útközben nem beszéltem róla, mert azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat. Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!…

A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból, – a víz vörösen opálzani kezd – az alkonyattól. A gép sziszegve és szikrázva lódul neki a víznek.

II.

Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös, szürke sziklatömegnek látszik az egész, – aztán egyenként válnak külön a részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város, – az egyik, sűrűn beültetett ház-öböl, laposan, símán terül el, mint egy tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és hegyes, – a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi épületek. Az egész fölött derengő világosság, – igen, a tiszta tengervizen át idáig világol le a nap.

III.

A gép a középső láva-hegy előtt hirtelen leállítja kerekeit és függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a szoroson, – akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület előtt, ismét leszállnak a fenekére és keréken folytatják az utat.