Part 4
De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett… milyen bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag… Csendesen és hallgatagon villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le… De hogy lehetett belőle ember, jajgató, ordító ember, aki a másikat tépi és harapja… A csendesen elomló sziklából való a por, úgy-e, amit csöndes szigeten láttam egyszer… száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott senkit, éhes és szomjas nem volt és vér nem folyt belőle… Hogy lettem én a porból – ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan…
Egy… kettő… három…
Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert hiszen én már őbelőlük születtem…
Egy… kettő… három…
Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai… a nyomorultak… ők az okai csontomnak és véremnek… ők az okai, a nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek… ha ők nincsenek, most is csendes, békés por lennék ama sziklán és az esti szellő susogva fujdogálna fölöttem.
Egy… kettő… három…
Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy lettetek ti? most megtudom!
Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon s a tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes szép – ó milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a halott kövek az ég alatt. Ó hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét, komoly fellegek s hogy zengett az ég… míg ember nem volt e földön, tisztelendő atyám! Míg ember nem volt e földön s az Ur lelke szállt a vizek felett – nem így mondta az imént?
Egy… kettő… három…
S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld s szelek fujtak – akkor megállt és pihent.
De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla, valami betegség szállta meg… Beteg por volt, igen… a kő beteg pora, melyre eső esett s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett, vonaglott a betegségtől, mint a kukac – piha! vonaglani kezdett s gömbölyű gombócba csavargott kínjában… és elgurult…
Egy… kettő… három…
S gurult a porfolyó a parton s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le róla s mindegyik külön vonaglott… a beteg sziklakő daganata felállt a földön, mint egy nehéz kelevény… És ez volt az ember…
Egy… kettő… három…
Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével! mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból – az isten meghalt az ötödik napon – ó látom! ó hála, hála, most látom, most értem! – mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette, elaludt s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag hegyeknek s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a magárahagyott port betegség támadta meg s már nem volt isten, aki meggyógyítsa, hogy béke szállna reá – nem volt már isten, aki megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon s mozogni kezdjen – mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet s az ő betegségét Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.
Egy… kettő… három…
És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag sziklák között… Ott bujkált a beteg por… belsejében fájdalmas vérrel és hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa e tüzet s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná…
Egy… kettő… három…
Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs hazugság… most nincsenek szép szavak… most meg kell értenem… most majd én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.
Éhes volt a beteg por… éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta és begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt, mohón nyelte a követ és homokot – kő és homok fájdalmas, szörcögő gennyé vált benne és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, ömleni a daganatból, amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön…
Én láttam… Egy… kettő… három…
Éhes volt a vér… éhes volt az ember… S ahol vért és húst érzett a közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbujt a fák között s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte, felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához… Amerre járt, vér, vér… szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a húst…
Egy… kettő… három…
És ekkor találkozott anyámmal.
A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült s nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját és karmait begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele. És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyratátotta torkát, hogy leharapja anyám fejét, – hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott. A földön hemperegtek s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták és szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart harapni mind a kettő… egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat… és ekkor a két harapó száj összetapadt… És így maradtak… aztán ájultan eresztették el egymást… nem birtak egymással…
És így születtem én… Egy… kettő… három…
Hahó! Hó! Igy születtem én… az ő kicsorduló vérükből… amikor fel akarták falni egymást…
Igy születtem én, az én vérem… ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és fáj… így lettem én, tisztelendő úr, a porból… a beteg porból…
Egy… kettő… három… nem birom tovább… hogy éget, hogy vonaglik…
Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik testéből, akit megöltem…
Most hát rajtam a sor… De még van időm… úgy-e, van időm? Ó, nem félek én a csendes, tiszta portól, amivé leszek… ó, nem a félelem reszket így torkomban… ő az, a vonagló, beteg folyadék… Mi az?
Mi az? Mit akarnak? Hová?
Jól van no… hiszen megyek már… ne szorítsa a karom, mert akkor nem megyek. Ha szorítja, nem megyek… harapok… A tisztelendő úrral akarok beszélni… nem lehet már? dehogy nem… a porról akarok beszélni… Nem lehet? Akkor harapok…
Jó… megyek már… hát nem látja, hogy megyek… mit lökdös?
Hová megyünk?
Itt álljak meg? Jó… megállok. Az Isten irgalmára… esküdt úr… csak a kezemet oldják fel… akkor engedelmes leszek… jó leszek… Igen, figyelek… Ahá… Értem, olvasnak… értem én, jól… Helybenhagyta… legfelsőbb… helybenhagyta… a legfelsőbb… értem én, tudom, mert olvasnak… helyben… hagyta…
Csak még egy kérelmem volna, arra az esetre, ha…
Tekintetes esküdt úr!… Tekintetes… hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok azok… ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok? Hiszen te vagy az… ismerlek… mit ülsz itt? Leköttetted a kezem… hogy ne fojthassalak meg… mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy felhabzsold… hogy kiontsad… mint ahogy én kiontottam a tiédet!… Nesze hát… nesze hát… itt ömlik… itt ömlik már… nesze, a tiéd… nekem nem kell… nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető… amitől annyit szenvedtem… idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?… és most béke lesz… végre, végre… szelíd… tiszta béke… a halott szikláké és a szelíd szél békéje… ó, föld betegsége, élet!
VAK CSIBE.
Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az ujságírónak – szentisten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom és elmondom neki.
De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam – bizony, egyik rokonomnál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem – nem valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.
Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk – az anyjuk – vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot, meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és kemény anya-csőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az efajta fenyiték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebujt a szárnyak mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kiváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.
Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a leganyásabb – csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elől akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt – de szaporázta a lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán elcsöndesedett. Igen.
Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.
A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta és csudálkozva várt, hogy mi lesz.
Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.
A nevetséges, átlátszó kis szemhéjjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében húnyta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni.
Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam ott egy-két, napig.
És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem és betettem a táblákat.
Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, – a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; – oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja és csend lett.
Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami ici-pici csengetyű, ami megrepedt.
Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.
Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé – elmult a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjjak közt: a kis csibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.
De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mingyárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.
Ezután ez történt.
A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével – hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? – mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva – és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.
Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett volna az egész.
Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét. Ott mászkált a többi közt és nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa?… csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.
Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.
Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, mig ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt és most sebesen, egész kihülő testében remegve, bedagadt szemekkel és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen… és ekkor láttam… hogy a kis lábai… egészen… na, igen… egészen le voltak száradva… leszáradtak a lábai…
Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem… de már megdöglött… mire megnéztem… ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám… hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa… ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase hallottam… csak ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után… na!… gyerekség!… ideges vagyok… na… nevetőgörcsöt kapok min… mingyárt… Köszönöm… csak hagyja… van nálam zseb… zsebkendő… mingyárt jól vagyok… ne nézzen ide… micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem… alásszolgája…
GETSEMÁNE.
Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem birnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a tűzbe, ezt igérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leirott szót és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papirokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből – a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.
Irom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgy is tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán a kereszt és a szögek.
Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmult ez, Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.
Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál s akiben bizni akartál? Mondom neked: én is úgy áhitottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakiroknak és derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém – s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.
Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, úgy-e láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom, – s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; mikéntha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap mulva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy lássatok.