Part 3

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, – s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.

A PÚPOS.

I.

Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az uccára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elől; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párisi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságút hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elől bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mintahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garniturát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dícsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dícsérték a nyakkendőjét és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

II.

Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk nézett.

– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges… lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult… akkor kitört a hahota…

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak – és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az úccán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember – neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek – holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén, de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, úgy-e jó, úgy-e édes?

A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.

NAPOK.

Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.

I.

Először egy széles, fehér lapon hevert – később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, amit a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet és csudálkoztam, hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni, vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem.

II.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt – két vagy három év alatt, két vagy három centiméter – és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett – kívűl az arcom halványabb lett egy kicsit és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenűl vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: nehányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig bolond voltam a vágytól – megint elszakadtunk és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap – őszi délután volt – megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni és más asszony nekem semmit se jelent – s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt és azt gondoltam, hogy oly síma és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és dáruzsoló volt – és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra mulva lassan válamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam és ő leült mellém. Ott ültünk órákig és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este – nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a napot: két hegy között lefelé kúszott az égen – ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.

III.

És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most, mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát – láttam a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli – és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!«

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség következett – s hogy mikor volt igazam, mikor _igent_ mondtam, vagy mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: _igen_, vagy _nem_ – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.

POR.

Egy… kettő… három… oda… és egy… kettő… három… vissza, az asztalig. Lehet még tizenöt perc… mondjuk tíz… míg vagy százszor sétálhatok így, faltól az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt s a gyertyák fel ne boruljanak… Most már egyedül maradok, – mondta a pap – egészen egyedül, végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez. Mostan már nem kell leülnöm addig, úgy-e nem, az egész negyedórát így végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a fejemet leszegve… Ó, de jó ez…

Egy… kettő… három…

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd… Az egész negyedórán át erre gondolok most… és most majd félek tisztelendő atyám, úgy-e, szép illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek. Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. Az őrök, meg katonák… meg a két legény… Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Egy… kettő… három…

Hát… igen… Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk és porrá leszünk. Ez a feladat, úgy-e ezen kell gondolkodnom. Ezt még végiggondolhatom, még van tíz perc – és ha végiggondoltam, akkor már nem lesz semmi, úgy-e, akkor nem fáj, úgy-e, nem fognak fojtogatni, tisztelendő úr, nem ütnek, úgy-e, ha jó és engedelmes leszek? Majd megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a fejemet, nem is kell hozzám nyúlni… Magam bedugom a fejem, a nyílásba… van hely elég, nem kell erővel…

Egy… kettő… három…

Hát igen… tudom… erre gondolok. A porra, amivé leszünk… Jó ez, jó ez nagyon. És a porra, amiből lettünk… Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg kell érteni, tíz perc alatt… és ha megértettem, úgy-e, akkor nem fogok ordítani, tisztelendő úr és nem tépem magam… és nem őrülök meg…

Jó, jó, jó. Egy… kettő… három…