Part 2

– Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az udvarnál, mert megigérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom, hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím, dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne Galileinek, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat és tengernagyi címet igért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez kell magának, Kristóf és ennek az egész csőcseléknek, amit magával lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja futunk a vizen és maguk már is nyugtalankodnak…

Közelebb hajolt a kapitányhoz:

– És mi lenne akkor, – suttogta – ha egy évig… két évig… három évig… és még tovább… futna a hajó nyugati széllel… és nem látna partot sehol…

– Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet… Maga bolond, Szinéziusz.

A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott az éjszaka előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a csillagok.

– A fedélköz alatt dolgoztam, – folytatta Szinéziusz – tudja, az ifjúság elixirjét keresem, Kristóf…

Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt, másképen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.

– A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy libeg… Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet… és éreztem, hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen… Ez az a tűz, amiről se Copernicus, se Galilei nem tud… De most már biztos vagyok a dolgomban, Kristóf kapitány. Egy óra mulva hajnal lesz és én megkapom az én vitorlásomat… és itt akkor elhagyom a Santa Máriát. Pusson Marton Alonsi és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka, Kristóf és láttuk a szalamandert.

Kolumbus erőltetve nevetett:

– Hát mondja csak, Szinéziusz… mégis… hogy képzeli? Hova mennénk azzal a rozzant bárkával, feltéve, ha…

– Tegnap még rozzant volt a bárka – suttogta Szinéziusz.

– És ma?

– Bizonyos benne… egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e percben is víz van még alattunk…?

A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.

– Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből… Aztán egyszerre megváltozott az alakja… Sárgászöld fény lobogott és mi meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott… Néztünk utána… A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán és a vízre lépett… Futott a vizen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott utána. Néztük… néztük… rettentő távolságban volt már… már nem láttuk az alakját… akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna… de a fénysugár mutatta, hogy még a vizen fut… Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben… Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk… de azon a helyen, ahol egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája villogott. Odanézzen!!…

Oly hevesen lökte meg a kapitányt, hogy az megriadt.

– Odanézzen!… A Szaturnusz!… Ott tűnt el… Ott tűnt el, egy félóra alatt, holott Tresmagistus megírja, hogy kétezer évig kell futni a hajónak, míg azt a távolságot befutja.

– No és? – suttogta a kapitány. Határozottan rosszul érezte magát.

– Kétezer év!… De mi az, ha megvan az ifjúság elixirje, mi az a kétezer év nekem…? Hatszáz évig futunk a vizen… elixirből élünk, semmi másból, addig… hatszáz év mulva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize… Bárkánk emelkedik… A száraz víz emeli… alatunk fényes, hideg ködök gomolyognak… a Föld… De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg már… vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő… felhőnek hinné, ha alulról nézné valaki.

Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a keresztes vitorlák.

– És aztán… aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább… Körülöttünk szárnyas emberek buknak alá… Aranyból csinálnak gyümölcsöket… és gyümölcsökből aranyat… Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget. Nyugatra nyugat van csak Kristóf… nyugatra a végtelen tenger van csak, mely összeölelkezik az éggel… az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól… egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf… és most kiderült ez a tévedés… Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását s megmutatjátok, hogy a Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet hoztatok magatokkal… pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján indultatok el… Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek az istenek országának határát… Nézd, Kristóf, nézd… eltűnt a láthatár… nézd, a Szaturnusz nem az égen van már… hanem ott lebeg a víz alatt… Nem érzed?… nem gördül már a hajó… már nem úszunk a vizen… Valami könnyű, súlytalan légben lebegünk… Nézd… a vitorlák… olyanok, mint a felhők… Érzed, hogy rohanunk… Hallod? Hallod…? Hallod ezt a zenét…? Onnan… onnan… ahol a láthatár eltűnt… a szférák zenéje…

A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg zene szólt.

És ekkor nyugaton világosodni kezdett az ég.

Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista karjába. Belékapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt hitte, azonnal elájul.

Az alkimista diadalmasan állt fel… széttárta karjait és kinyitotta a száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a levegőbe, mint a villám.

– Föld!

Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához először: eleresztette az alkimistát és tüdejéből ordítás szakadt fel, mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.

– Föld! – ordította, – ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával. A fedélközre futott, onnan a hajó orrára, – nyugaton beteges, sárgás fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.

– Odanézzen!… lihegte és rázta az alkimistát, – Szinéziusz odanézzen. Nyugat-India!… Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis – tudtam, én bolond – el voltam kábulva az éjszakától… csakhogy nekem volt igazam!

Nevetett, ugrált, mint a gyerek.

– No Szinéziusz – odanézzen hát – látja a földet? Megnyertem a fogadást! Hajnali négy óra!

– Nem látom.

– Mit beszél? Nem látja?

– Nem látom és nem is akarom látni, – mondta Szinéziusz hidegen és a hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a szolgája főnyereményt csinált. – És ezzel megnyertem a fogadást: úgy szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet nyugaton. Oldozza le a bárkát Kristóf kapitány és hivassa az én tanítványaimat – aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük nyugat felé.

* * *

Santa Mária eltűnt a láthatárról, Szinéziusz az alkimista és két tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára ültek és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka; a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Mária fedélzetéről.

Szinéziusz legyintett a kezével és rajongó, sötét tekintetét mint valami bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.

– Megbántátok, hogy otthagytátok őt és velem jöttetek? – kérdezte aztán szánalommal.

A tanítványok hallgattak.

– Ne féljetek – szólt nekik. – Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk. Nem, nem tűrhettük, úgy-e, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak. Föld és megint Föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik beszédjüket és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, Galileisták és fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória tudománnyá lett, kemény teke a Föld s mi kicsiny kukacok rajta, akik születtünk, hogy együnk a sajtból s aztán porrá legyen mindenünk, amit emberről tudunk: a test. Nem kell – nekik adom. Otthagytam őket. Nekik adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű nőkről beszélt – hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta – hiszek Albertus Magnusnak s Hermes Tresmegistosnak – és hiszek a Messzeségbe, amelynek nem lehet határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.

A tanítványok hallgattak.

– Hát elfelejtettétek? – mondta Szinéziusz alázatosan és szinte könyörögve – elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?

Alkonyodott: Szent Elm tüze újra fellobogott a vitorlacsúcsokon.

– Itt az elixir – mondta Szinéziusz és felmutatta a fiolát. – Ne irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Uj Föld porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig elvisz minket ezen az Óceánon. Hat hónapig megyünk még s naponta iszunk a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd _azt_ a zenét – s ekkor felkel a nap, utoljára és nem nyugszik le többet: s nincs többé alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s hatszáz év mulva a Külső Burok nyílik meg előttünk: – ismét hatszáz év és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel, mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz év – és elérjük ismét Palos szigetét és Palos szigetéről beevezünk Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében vagyunk: – akkor kétezerhatszáz és kilencvenet írnak az európai népek. Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik ama golyó felszínét, melyet ők határoltnak vélnek – és minden kicsinyes, lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a távolságokat és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd, ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak, amit be tud bizonyítani – s olyat hisz el csak, amit szemével lát és fülével hall – mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hizeleg. És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk majd, amik a levegőben csaponganak és körülrepülik a Földet és hirdetik a sarlatán Galilei és Newton kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák, amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.

És ekkor, kétezerhatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában dicsőíti minden s minden neki hisz csak: – s mikor a mi eljövetelünket néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: – mi hárman megjelenünk Európa fölött. Megjelenünk és a nyomunban ujjongás s álmélkodás fakad: hozzuk az új tant, mely romba sülyeszt s a korhadt porba visszadönt minden régi tákolmányt – mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben. Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal népesült – fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban Newton tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta – elszikkasztotta az agyat s utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek, északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig fért keresztül torkolatán – de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út, leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk s itt lesznek csakhamar – és mi átmegyünk közébük – az ő országukba, ahol nem sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott nektek – ott az arany folyékony és lobog mint a tűz – s ha ittatok belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét – s elmúlik tőletek a Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek: Galilei és Kolumbusz hazudott nektek – és hazudtak a tételek – hazudott a premissza és hazudott a konkluzió – jertek, felfedeztük az Új Utat és elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek, mintahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt és így szólt: »Eppur si muove…«

Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé, ahol a Santa Mária eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak. Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista beszélt.

– Esteledik. Paracelsus, édes fiam – fordítsd a kormányt. A csillagok ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel és szeliden ring a vizek fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el alattunk az Óceán és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel figyeljétek – mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbefúló lélekkel figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek s már nem szavakkal beszélek hozzátok, hanem hangokkal és ti értitek majd e hangokat, mintha szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből, itt-ott bukkan fel még egy-egy – a többi halkul, emelkedik, összefolyik, egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát. Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött s nézzetek magatok alá. A tengerfenék világítani kezd.

A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé – és ekkor, kietlen, kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi, szumír városokat képzeljük. A város fölött villogó színekben óriási lények cikkáztak: innen apróknak látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent. Némelyiknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén magas domb állott és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Mária fülkéjében láttak az elmult éccaka.

ÉSZAKI SZÉL.

I.

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, izzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a vizen: a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon, és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét, – határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augusztus császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk, – később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld s a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nem igen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

II.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló nyárról és haldokló ifjuságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák zöldjébe s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és szinekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja, vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy egészen halkan, mintegy magának dudol, vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben, – belülről jött ez a vontatott, kisérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett: valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én úntatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek: – megfordultam és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott: – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő: – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és a karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, – hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, – halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte, nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.

III.