Part 1

KARINTHY FRIGYES:

KÉT HAJÓ

NOVELLÁK

BUDAPEST, 1915. – AZ ATHENAEUM

IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

7388. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

A CIRKUSZ.

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vártam a hegedűre is, – aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról, – egyszer messziről láttam dombok mögött és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék és mégis összezavarodott az álom és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta és kiabálva hadart: »Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék«. Az emberek pedig özönlöttek, – rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak, – lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, »tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!« Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm… és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen szórul szóra ezt mondta: »Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg«. Én ezt roppant ötletes versnek találtam és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rámkiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félköralakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz hörgő torokhangokat hallatott csak – borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyeltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarkaruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültettek a padba és az igazgató egymásután hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

– Igy jó lesz, – mondta, – ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta, – de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt, – aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

– Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen – az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

– Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz – mondta. Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fujtatók mozgattak, – egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot, – a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett, – azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak, – pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be – sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyiltak – fehérköpenyeges, szennyesarcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül – a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak, – a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok gyerekek, – aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt – mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom – elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek – kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyujtók és hálók hevertek szerteszét – a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát, az utca fölé – görcsösen megkapaszkodtam – és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán, – mikor ez már jól ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyujtottak fel, – a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon, – de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt, – szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsufolt emberfejek szorongtak a függönyön túl, – rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam, – a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyujtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején, – elégedett zúgást hallottam és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélekzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán, – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íjj és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot, – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát, – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.

KÉT HAJÓ.

Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson fogadta és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt, barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott és elnézően hóbortosnak nevezte, ha a barátai szóbahozták. Szinéziusznak is voltak azért tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyiltan és harciasan kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon kézzelfogható és egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón, felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a csillagok állása összeesik. Galilei és Copernicus hadserege győzött: és mégis mozog, kiáltották diadalmasan – és ha mozog, hát nekünk mozog. Egyszerre rájöttek, milyen kényelmes és hizelgő tudat, hogy a Föld csak egy golyó – előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető. A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe omlik, egyszerre összezsugorodott és kicsike lett, kis elefántcsontteke, amit zsebre lehet vágni – és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy zsebrevágják.

A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz és erről beszélgettek, mert alkonyodott már és úgy volt, hogy másnap hajnalban indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.

– Hát tartsa a fogadást Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában kötünk ki.

Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan emelte fel kezét s a láthatárra mutatott.

– De nem nyugat felé…

– De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre nyugat felé – és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot. Tovább megyünk és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az ajtón keresztül távozunk s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így lesznek utolsók az elsőkből – addig megyek előre, míg a háta mögé kerülök, Szinéziusz.

– Odébb a végtelen tenger lakik – mondta tompán Szinéziusz és az alkonyatba bókolt.

– Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb Spanyolország – és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk – és aztán újra az indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra – mintha tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk, Szinéziusz.

– Ezer évig kell járni és aztán következnek a szárnyas emberek – mondta Szinéziusz makacsul. – Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf. Látja, a Merkur most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből, kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.

És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csudálatos meséket tudott óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila, nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a testet és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt. Csudálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók. Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet és a nők teste sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.

– Hát nem hisz Copernicusnak? – mondta aztán dühösen. – A föld csak egy golyó.

– Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? – kiáltott az alkimista és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig zuhogtak vissza. – A lélek szabadnak született.

– De a test itt lakik a Földön. Ez a mi birtokunk.

– A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad: az anyagból erő – az anyag lelket kap, muzsikálni kezd és erő lesz belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott – a lélek a testből és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra, ott a láthatáron – a fényük szemébe esik és ott találkozik, isteni egyesülésben, a lelkével. A Földből származott a lélek – ez a praemissa. Abcissa minor: a lélek az égig ér – abcissa major: ergo a Föld is az égig ér. Ott találkozik az éggel, ahonnan a légnemű emberek muzsikáját hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az anyagokat és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer majd megértem.

– Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a nagy Galileit. A Föld az égig ér és mozdulatlan – ezt vágták a szemébe és börtönbe csukták. Maga is köztük volt Szinéziusz.

Szinéziusz az alkonyat felé fordult és nem felelt. Kristóf kapitány, vérmes emberek módjára, megint méregbe jött és hangosan követelte a választ.

– No mondja hát nyiltan – merje nyiltan kimondani, hogy helyesnek tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Galileit.

Szinéziusz lassan fordította fejét a kapitány felé.

– Ő mindnyájunkat börtönbe csukott – mondta sötéten.

– Ki? Galilei? – hüledezett Kristóf.

– Galilei. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni biráinak az ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben Ám hadd lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig. Érezte, hogy mit tett s lehajtott fejjel vallotta be bűnét a lélek arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelküen, megállt a börtön kapujában, a csőcselék között – s gonoszul, árulóan odadobta a csőcseléknek a koncot: »és mégis mozog!« – és mégis koldusok, börtönbezárt rabok vagytok mindannyian.

– Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Galileit? – szörnyűködött Kristóf, a kapitány.

– Ott hagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén – de kiengedték őt és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki. Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak, kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább. Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak köröskörül – s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz – rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet, körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint rabágyunkra, s a falak közül mindenütt egyforma, csíkosruháju rabtársaink állanak – egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen, hogy visszatérjetek ide, bár előre mentek. Elindulnátok ebben a kék, ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) – s azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után – víz a kenyér után – nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a Föld sarkaira és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók. Itt álltok az Oceán partján – s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen, amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök életre – hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt’ lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott… A tükörben megyünk előre s újra magunkat érjük… újra Európába kerülünk… nyugatra indulunk, keletre érünk… s keletről megint nyugatra…

– Hát akkor miért jön velem Szinéziusz, ha így van? – mondta gúnyosan Kristóf kapitány.

– Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak… az örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög bölcsek testté vált lelke… Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene, amit megértünk majd egyszer, ezer év mulva, ha az üstökös visszatér s mi ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre, egyre előre, azon a vizen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk s mindig újat s újat látna megint… szárnyas embereket… lidérctestű nőket… Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak. Nyugatról nem lehet keletre menni.

– Hát tudja mit Szinéziusz, – mondta Kristóf kapitány és a markát nyújtotta – fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom – mit adjak magának? – magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal viszünk.

– Tartom a fogadást, Kristóf kapitány – mondta sötéten Szinéziusz. – Azzal a bárkával elhagyom a hajót s megindulok magam nyugatra.

S a tenger felé fordult megint. Este volt már és köd ereszkedett. A lebukó nap eltűnt ebben a ködben és eltűnt az a vékony vonal is, mely az eget és vizet elválasztja egymástól.

* * *

A szél Palos szigete felől fújt.

Santa Mária nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt. Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett, ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöldüveges lámpás lógott ki a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az alattság és a deszkák nyikorogtak.

Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a hajó-naplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a felzavart nedű. Pénzeket és állásokat igért a kapitány, ha Ázsia keleti partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttünk? Senki. A portugál partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között – és ezek az új emberek beszélik csak, hogy a Földgolyón nem lehet eltévedni, mert visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a sötétszemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, északa, a fedélköz alatt. Mozsárban porokat törtek és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árbóc csúcsán ugyanakkor libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.

Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes és Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna ezt a két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón és őmaga szólítja meg a kapitányt.

– Hajnalban, négy óra mulva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát – át is veszem Kristóf kapitány.

– Hajnalban, Szinéziusz, árbóckosarunkból szárazföldet lát – mondja Kristóf erős bizalommal. – Így szólt fogadásunk: Ha nem: magáé a bárka.

– Hát nem látja még? – mondta Szinéziusz és szája remegett és elfehéredett. – Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és világos volt a számítás, amit Galilei és a többi bolond szabott ki nekünk… Nyugatra, egyre nyugatra… és Ázsia… De most, két hónapja futunk a semmibe… ohó! Kristóf! nézze csak – nem látja, hogy változik a tenger szine zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent… amiről beszéltem… nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?

Az árbóc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén remegett össze.

– Bolond maga, Szinéziusz – mondta aztán hangosan. – Megint a Kristályégről álmodozik, amiről Tresmagistus írt.

Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne, elmondta, hogy gondolja ő azt.