Part 10

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, – fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

– Mit akarsz ott? – kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.

– Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, – elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én sírtam így…

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, – utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az ajtónál volt. Kezdte előlről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. – Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára… hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi után… mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá – megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott.

Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát, – két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. »Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. »Autoszuggesztió!« mondtam újból.

Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem… a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás, – könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem, – aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött, kinyitotta.

– Várjon, kiemelem – súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két perc mulva nem tudtam, miről beszéljek.

MŰVÉSZET.

Kezdetben voltak a betűk és én így szóltam: »úr ír«. Az úr, akiről itt szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés. Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.

Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem tudtam pontosan megmondani, de biztosítottam, hogy Pesten az a legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kicsit zárkózottan, mint olyan ember, aki magánügyeiről nem szívesen nyilatkozik, – de rövidségéhez képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem tudja, mi az a wigwam és bosszantott, hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz, mintha tudná.

Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta, hogy náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és futólag megjegyeztem, hogy nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az írószobában és kettő a wigwamokban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magikát szereltek fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog, mikor benne ülök, – sétál forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét – fel is tud emelkedni a levegőbe.

Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé. Megjegyeztem, hogy e célból éveken át tanulmányoztam Amerikát, mert apám engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de nekem igazán nem kellett nagyobb, fő hogy a vitorlát derék gépem mindig jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.

Ezután bizonyára abbahagytam volna ezt a témát, mert akkoriban még nem voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit tehettem, a barátom kíváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy régebbi tengerészutam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni, megkaptam a másodtábornoki kinevezést és címert és én teljesen meg voltam elégedve ezzel.

Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben. Jólelküen felvilágosítottam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat támadnak meg: – s ha e fajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett, akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett emlékek hatása alatt röviden elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak előlünk, mire apám addig rázta a fát, míg négy rabló és – ha jól emlékezem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.

Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát, ne szólna senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis, hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a király sajátmaga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval – ha igazán érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot tulajdonítok – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem, mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és csokoládét szoktunk enni – de akkor délben is fagylalt volt.

Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a betűket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy ismerem ezt a szerszámot: hiszen nekünk otthon van egy há… három méter nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát, mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat. Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele. Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az Erzsébet-tér – de viszont nagyon tisztán és világosan meg tudjuk különböztetni az egyes tárgyakat.

Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák vannak és repülő hangyák, – és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom; tudnia kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson: vörös hangyák és fekete hangyák és ezek éppen háborúban vannak egymással.

A részleteket aznap nem mondhattam már el barátomnak, de hazafelé, útközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.

Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért – behatóan tanulmányoztam a hangya-háborút, jó teleszkópom segítségével. A vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón, zárt sorokban, a vörös hangya-király vezetése alatt, aki nyolcszáz millió vörös hangyát vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált éppen, midőn egy barlangból vörös hangya ugrott elő és kardját lobogtatva rátámadott.

Hazafelé menet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös hangyával szemben tanusított viselkedése mondhatatlanul meghatott engem is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelki nemesség, mely a gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált ki egy királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.

Biztos voltam benne, hogy a fekete hangya-király előbb-utóbb győzni fog, de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangya-király fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi: ez a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a lapjait gépek hajtják és az ember egy hídon állva olvassa a lapokat: – egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete hangya-királyt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya vezérlete alatt megindul a hadsereg és hosszú, sötét rajban megindul a tenger felé…

Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…

Így lettem íróvá.

TARTALOM.

A cirkusz 3 Két hajó 13 Északi szél 36 A púpos 45 Napok 55 Por 63 Vak csibe 71 Getsemáne 79 A lélek arca 88 Napisten 95 A régi város 101 A vak szobrász 109 Természetes kiválás 117 Erzsébet színházba megy 125 Kőből van a föld 133 Katonák 141 Álmodni 149 A hűtelen 157 Árnyék 165 Viaszfigurák 174 Levél a Jóska öcsémről 181 Bűn 188 Művészet 198