Part 2

– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki.

Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt hozzá:

– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott találta az aranyat a tálban.

Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a tálban, úgy gondolkozott:

– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak, egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót, beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját, aki másnap került haza, halála hírével fogadták.

Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki.

Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.

– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod.

De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt:

– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt, saját húsát adta neki ételül.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána.

A miniszter mesélni kezdett.

Hatodik mese: A vadgalamb.[1]

Egy irgalmatlan madarász, Akit gyűlölt az erdő népe, Betévedt egyszer egymagán A rengeteg fák sűrüjébe.

Rokon, barát nem járt vele, Ilyen embernek nincs barátja, Ártatlanoknak gyilkosát Mindenki elborzadva látja.

Kalitkát, hurkot és botot Cipelt az erdőn át magával; Hogy a szándéka rossz megint, Ez a sok szerszám is reávall.

S amíg az erdőn kóborol, Borul az égre szürke felhő, Eső zuhog, villám lobog, – Hinnéd, világnak vége eljő.

Ijedten fut a madarász, Futtában egy nagy fához ér el, S így szól: »e fának istene Megvéd, s a bajból kivezérel!«

Lakott a fán egy vadgalamb, Siratta régen szíve párját, S az ő kezében látta most, Csapkodva a kalitka zárját.

»Eső zuhog, villám lobog« – Szegény galamb szól búgva ottan, »S a párom vissza mégse jő, A fészkünk búsul elhagyottan.

Asszony nélkül nem ház a ház; Amíg az asszony nincsen benne, Asszony, ki férjét szereti – – Akárcsak vadon erdő lenne!«

Hallotta a fogoly galamb, Hallotta ezt és sírt a lelke, És búgva szépen, csöndesen, Ura szavára ezt felelte:

»Olyan asszony, kinek nem ég Uráért minden cseppnyi vére, Csúfos halálra érdemes, Nem méltó az asszony nevére.

De most a gondunk más legyen: Hallgass a szómra, édes férjem, Engedd meg, hogy madarász A fedelünk alá betérjen.

Az éhező, a szomjazó, Ki ételt, szállást kér tetőled, Meghallgatatlanul soha Ne távozhasson el előled.

Ne gyűlöld őt, mert elfogott, Gyászbaborítva a szívünket: Lehet, hogy régi bűnökért Az isten karja ezzel büntet«

A vadgalamb érté a szót, Leszállt a fázó madarászhoz, S így szólt hozzá: »Uram, gyere, Szállj be e békességes házhoz«.

A faodúba hogy bement, – Túltett az most sok úri házon, – Mindjárt így szólt a madarász: »Kérlek, csinálj tüzet, mert fázom.«

Tüzet rakott a vadgalamb, Pattogtak vígan száraz gallyak, De nem nyugodt a lelke még: »Elébe vajjon mit tálaljak?

Másnak van bőven mindene, Vehet is ételt pénzen, kincsen, – De én olyan szegény vagyok, Hogy sokszor még magamnak sincsen!

Szégyenlem – és nem akarom, Hogy többet ily gyalázat érjen, S akit vendégül fogadok, Ételt tőlem hiába kérjen!«

Igy szólt, indult a tűz felé, Egy darabig járkált körötte, Aztán beléugrott – s a tűz A húsát szépen megsütötte.

»Ó jaj« – kiált a madarász – »Ez mennyországba jut bizonnyal, S pokol mélyére szállok én, Küzködve örök fájdalommal.

De hogy halálomig az ég Irgalmasabb legyen irántam: Vezeklek súlyosan, amért Az állatokkal rosszul bántam.«

Botot, kalitkát összetör, A rab galambot elbocsátja – Szegény, hogy férje halva már, Kétségbeesve hallja, látja.

Csak ennyit mond: »nem kell nekem. Most már a szabadság, az élet – Követlek, uram, tégedet, A helyem ott, a tűzben, véled.«

A tűz lobog, majd hamvadoz, A madarász még egyre térden – S a két galamb az égbe száll, Egymás mellett, fényes szekérben.

Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult tanácsért. Az így felelt:

Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek, egy rossz szellem pedig egy pár tehenét.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni kezdett.

Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem.

– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket. Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el is indult a tolvaj a pap háza felé.

Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt, mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja, szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte:

– Ki vagy te? mi vagy te?

– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy?

Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek:

– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit.

– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni.

Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította:

– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket, akkor fölfalhatod a papot, előbb nem.

– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te csinálsz és én nem bánhatok el vele?

– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és elkerget minket?

Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket. Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra.

– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj.

– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem.

A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut.

A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt:

– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is.

– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter mesélni kezdett.

Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi.

– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban töltötte az idejét.

Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak. A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni. Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában.

Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján, valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra:

– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit?

– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két arannyal töltött korsót?

Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a hangyabolybeli kígyó:

– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz?

– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó.

Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel.

Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a varjút.

A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben így szólt Stirajívin a királyhoz:

– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg, hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra.

Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy Stirajívin életben maradt:

– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett.

Kilencedik mese: Az egérből lett leány.

– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni.

A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt:

– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot besugározza?

– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.

A remete megkérdezte a napistent:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a felhőivel, láthatatlan vagyok.

Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának:

– No leányom, ehhez adlak hát feleségül.

– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.

Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt.

Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni?

– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást, hatalmasabbat helyette.

– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől.

– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban.

A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett.

– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak én ilyen férjjel? Adj máshoz engem!

– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete.

– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az oldalamat.

A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta neki:

– Hát tessék, menj ehhez feleségül.

A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte:

– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd éljek úgy, amint a természetem kívánja!

A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját elfelejteni valakinek.

De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan lakást adjanak neki, amilyent csak kíván.

Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott:

– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt a baglyok királyához:

– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül.

A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott:

– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is! Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!

– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett:

Tizedik mese: Az aranytojó madár.

Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy madarász és meglátta benne az arany tojást.

– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, – mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé bujva várta, hogy visszajöjjön a madár.

Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s a vadász megfogta, hazavitte.

De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én magam.

El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De egyszerre csak megszólalt egyik minisztere:

– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb!

Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek.

– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!

De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk:

– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.

– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett:

Tizenegyedik mese: A beszélő barlang.

– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte, pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem mozdulok egy tapodtat sem.

Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál. Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett.

– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az életemnek. Meg kéne tudni valahogy.

A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt.

– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz, más barlangot keresek magamnak!

Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, – mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb.

– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.

Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból, bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába, Meghavarna királyhoz.

Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy menekült meg, hogy élt a baglyok között?

– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg jobban.

Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte be a beszédét:

– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél.

A halhatatlanságra vágyó királyfi.

(Székely mese.)

Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat, dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad? Kérdezte, faggatta egyre:

– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak.

De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt.

Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a halhatatlanság országát.

– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az emberek.

– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.

Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a fiú is, de ment.

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa. Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr Isten áldjon meg.

Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy tetejét s a földet hányta a kosárba.

Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba, de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:

– Adjon Isten jó napot, bátyámuram.

– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Felelt a királyúrfi:

– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem, mert soha sem szeretnék meghalni.

– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol, elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer esztendeig.

– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni akarok, míg a világ s még két nap!

– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is.