Part 1

CSODALÁMPA

A VILÁG LEGSZEBB MESÉI

MESÉLI

BENEDEK ELEK

POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1921

KÉK MESEKÖNYV

A VILÁG LEGSZEBB MESÉIBŐL

MESÉLI

BENEDEK ELEK

POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1921

_A CSODALÁMPA._

_Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet árasztó világa mellett országot-világot bejárok s úgy szedegetem össze a világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre való mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit ismeritek meg._

_Az én csodalámpám nemcsak a világ legszebb meséit mutatja meg, de mutat mindenféle gyönyörüséges színeket is: ez a magyarázata, hogy ennek a kötetnek Kék mesekönyv külön jelzője van. Az ezután következő köteteknek is valamely szín lesz a jelzője, azt példázván ezzel, hogy a mesék világa, melyet én bejártam, színekben pompázó világ._

_Mostan pedig üljetek ide körém. Kezdődik a mesemondás, mégpediglen minden mesék ősforrásán – a Pancsatantrán…_

_Benedek Elek._

Mi a Pancsatantra?

Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: _Ötös-könyv_, vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi, indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik.

Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a _lélekvándorlást_ tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt, mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek.

Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre, hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A Pancsatantra öt könyvében több mint _ezer_ ilyen mondás van. Nagy részük az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd.

Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott. A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv.

De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki nem vettük.

Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával.

Varjak és baglyok.

A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz:

– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra, hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti.

Visnusármán mesélni kezdett.

– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa. Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem gondol, martaléka lesz neki.

Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk:

– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya, idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és baglyok között?

Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter:

– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét.

Első mese: A madarak királyválasztása.

– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától, madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk!

Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból, trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak, a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott. Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte:

– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien?

Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak:

– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle.

Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki:

– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni. No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél.

Elnevette magát a varju s azt mondta:

– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk, mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba, páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha megharagszik!

Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. _Egy_ király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett.

Második mese: A nyúl és az elefánt.

– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya, Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek. Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó, patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz:

– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól. Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat.

A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal, állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava.

Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét szétroppanni az elefántok lába alatt.

Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta, amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében, aztán visszavezette őket az erdőbe.

Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket.

– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket.

Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe. Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl.

– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak engem követségbe az elefántok királyához.

El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta, hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg:

– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged?

A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt:

– Ki vagy te, hé?

A nyúl azt felelte:

– Követ vagyok!

– Ki küldött? – kérdezte a király.

– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl.

– Ugyan miért?

– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide. Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel, járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt, mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket.

Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak:

– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám.

– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl.

Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott egyszerre.

Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az elefántra:

– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott rád a Hold!

A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját:

– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult.

– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a nyulat meg a gyöngytyúkot.

– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak.

A varju mesélni kezdett:

Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka.

– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s elkezdtem gondolkozni.

– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol?

Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga házában, még ha szegényen kell is élnie.

Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan rákiáltott, hogy takarodjék onnan.

– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az enyém.

– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is bizonyíthatom!

– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is nekem ád igazat.

– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem, majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében megnyugszunk mind a ketten.

Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a gyöngytyúkot:

– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben?

– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét a szent Ganges folyó partján, remete módjára.

Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt mondta a gyöngytyúknak:

– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak színleli ezt a nagy jámborságot!

Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni kezdett:

– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a jóság örök.

Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor remetének.

Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta:

– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki:

– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk. Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted.

– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan a fülembe.

A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek.

– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A szolga visszajött és azt mondta neki:

– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram, engedd, hogy a hajlékodba vezesselek.

Haragosan felelte a bagoly:

– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb, amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be.

Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani, ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon, hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között.

Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya:

– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most?

– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni kezdett.

Negyedik mese: A megcsalt pap.

– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét, hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle.

Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá:

– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert.

– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a kecskebakot kutyának nézed?

– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó.

Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy fejcsóválva azt mondta:

– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem szabad.

Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra:

– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed?

– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek. Eredj békével.

Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik csavargó is, s megszólította:

– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi, annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan, azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja.

No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel, mint erővel.

– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin bevégezte a mesét.

– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg, keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban áldozd fel őket a nép javáért.

Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna, bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek közé szállott.

Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is, hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát:

– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta, utánuk, pusztítsuk el őket!

Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára, a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a király dicsőségéről.

– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben!

Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott:

– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin így szólt hozzájuk:

– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok, Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan. Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele.

Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment Stirajívinhez.

– Hát veled mi történt? – kérdezte a király.

– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok, megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki az egész fajzatot.

Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt:

– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut. Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.

– Mondd el azt a történetet, – szólt a király.

A miniszter mesélni kezdett.

Ötödik mese: A pap meg a kígyó.

Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi. Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót.