Part 8

Aristoteles tíz ily elemi fogalmat hordott össze a kategoriák[19] neve alatt. Ezekhez, melyeket prædicamenták-nak is neveztek, szükségesnek látott, még öt postprædicamentát[20] csatolni, melyek pedig részben már az előbbiekben rejlenek (mint _prius, simul, motus_), de ez a rapszódia inkább figyelmeztetés volt a jövendő vizsgálóknak, mint rendszeresen keresztülvitt eszme, mely a tetszést megérdemli, amiért is a filozófia haladtával mint teljesen hiábavalót elvetették.

Az emberi ismeret tiszta (semmi empirikust magukban nem foglaló) elemeit vizsgálván, hosszú gondolkodás után nekem sikerült először az érzékiség tiszta elemi fogalmait (tért meg időt) az érteleméitől biztosan megkülönböztetni s elválasztani. Ezáltal kimaradt ama lajstromból a hetedik, nyolcadik meg kilencedik kategoria. A többieknek nem vehettem hasznukat, mert nem volt elv, mely szerint az értelmet teljesen meg lehetett volna mérni s minden funkcióját, melyből tiszta fogalmai erednek, teljes számmal s pontosan megállapítani.

Hogy ily elvet találjak, oly értelmi működést kerestem, mely a többieket mind magában foglalja s csak ama különböző módosulásokban vagy mozzanatokban különbözik, melyekkel a képzetek különböző részeit a gondolkodás egysége alá általában hozhatni s e működést megtaláltam az ítéletben. Itt azután a logikusoknak kész, habár nem egészen hibátlan munkájával rendelkeztem, minek folytán a tiszta, de tárgyukat illetőleg egészen határozatlan értelmi funkcióknak teljes tábláját állíthattam össze. Végűl pedig az itélés e funkcióit tárgyakra általában vonatkoztattam, jobban mondva az itéletek objektiv érvényesekké való meghatározásának föltételeire s így keletkeztek a tiszta értelmi fogalmak, melyekre vonatkozólag nem lehetett kétségem, hogy épen csak ezek s csak ennyi, nem pedig több, alkotják a tárgyaknak puszta értelemből való egész megismerését. Régi nevükön, mint illik, kategoriáknak neveztem őket, fentartván magamnak, hogy a belőlük leszármaztatandó fogalmakat mind, akár egymás közt való, akár a jelenség tiszta formájával (térrel meg idővel), akár az empirikusan még meg nem határozott anyagukkal (az érzéklet tárgyával általában) való kapcsolatuk útján származnak, a praedicabiliák neve alatt teljes számmal hozzájuk csatolom, mihelyt a transscendentalis filozófia rendszere, melynek céljából most csak az ész kritikájával volt dolgom, létrejönne.

A fődolog azonban a kategoriáknak e rendszerében, amiben amaz elvnélküli rapszódiától különbözik s amiért egyedül megérdemli, hogy a filozófiához számítsák, abban áll, hogy ezzel a tiszta értelmi fogalmak igaz jelentését s használatuk föltételeit pontosan megállapíthattuk. Mert kitűnt, hogy magukban nem egyebek logikai funkcióknál, mint ilyenek pedig a legcsekélyebb fogalmat sem alkotják valamely tárgyról magában, hanem érzéki szemléletre mint alapra szorúlnak, de akkor is csak arra szolgálnak, hogy empirikus ítéleteket, melyek különben az ítélet funkcióira vonatkozólag határozatlanok s közömbösek, e funkciók szempontjából meghatározzanak, ezzel nekik egyetemes érvényességet adjanak s általuk tapasztalati ítéleteket általában lehetővé tegyenek.

A kategoriák természetének ilyetén megértéséből, mely egyszersmind puszta tapasztalati használatra szorítja őket, sem első szerzőjük, sem senki utána, nem sejtett semmit; e megértés nélkül azonban (mely egészen levezetésüktől vagy dedukciójuktól függ) egészen hasznavehetetlenek, nyomorúlt névlajstrom, használatának magyarázata s szabálya nélkül. Ha ilyesvalami valaha eszükbe jut vala a régieknek, a tiszta ész vizsgálata, mely a metafizika neve alatt sok századon át annyi jeles főt megrontott, egész más alakban származott volna reánk, fölvilágosította volna az emberek értelmét, ahelyett, hogy mint tényleg megtörtént, sötét s hiábavaló töprenkedésekkel kimerítette s az igazi tudomány számára hasznavehetetlenné tette.

A kategoriáknak e rendszere pedig a tiszta ész minden tárgyának vizsgálatát is rendszeressé teszi s biztos útmutatást vagy vezérfonalat ád ahhoz, mikép s a vizsgálatnak mily mozzanatain át vezetendő minden metafizikai elmélkedés, hogy teljessé legyen; mert kimeríti az értelem minden mozzanatát, mely alá minden más fogalom hozandó. Így keletkezett az alaptételek táblája is, melynek teljességéről csak a kategoriák rendszere alapján lehetünk biztosak, s még a fiziológiai értelemhasználatot meghaladó fogalmak beosztásában is (Kritika 344. l. hasonlókép 415. l.)[21] ugyanez a vezérfonal az, amely, minhogy mindig ugyanazokon a szilárd, az emberi értelemben _a priori_ meghatározott pontokon át vezet, mindenkor zárt kört alkot és nem hágy kétséget azon, hogy valamely tiszta értelmi vagy észfogalom tárgya, amennyiben filozófiailag s _a priori_ elvek szerint megfontolandó, ilyetén módon teljesen megismerhető. Sőt egyikében a legelvontabb ontologiai beosztásokban t. i. a valami és semmi fogalmainak sokféle megkülönböztetéseiben is nem tehettem, hogy ne ezzel a vezérfonallal éljek s ennek alapján hoztam létre szabályos és (Kritika 292. l.)[22] szükséges táblázatot.[23]

Ugyanez a rendszer mint minden egyetemes elvre alapított igaz rendszer eléggé nem magasztalható hasznát még abban is mutatja, hogy minden idegenszerű fogalmat, mely különben ama tiszta értelmi fogalmak közé belopózhatnék, eltávolít s minden ismeretnek megállapítja a maga helyét. Ama fogalmak, melyeket a reflexió fogalmai nevén a kategoriák vezérfonala alapján ugyancsak táblázatban állítottam össze, jogos követelés nélkül elegyednek az ontológiában a tiszta értelmi fogalmak közé, ámbár ezek a kapcsolatnak s ezzel magának a tárgynak fogalmai, míg amazok csak már adott fogalmak összehasonlító fogalmai, tehát egészen más természetűek s használatúak. Az én törvényszerű beosztásom (Kritika 260. l.)[24] eltávolítja őket onnét. A kategoriák külön táblájának haszna még fényesebben kiviláglik, ha, amint azonnal meg fogjuk tenni, a transscendentalis észfogalmak tábláját, melyek egészen más természetűek s eredetűek mint az értelmi fogalmak (tehát kell, hogy más formájuak is legyenek), amazoktól elkülönítjük. E szükséges elkülönítést még egy metafizikai rendszer sem hajtotta végre, úgy hogy azok az észfogalmak az értelmi fogalmakkal, mintha testvérekként egy családba tartoznának, össze-vissza voltak, amit a kategoriák külön rendszere híjján nem is lehetett elkerülni soha.

A TRANSSCENDENTALIS FŐKÉRDÉS HARMADIK RÉSZE. Mikép lehetséges metafizika egyáltalán?

40. §.

A tiszta mathematika s tiszta természettudomány saját biztossága s bizonyossága céljából nem szorult volna az itt adott dedukcióra. Amaz saját nyilvánvalóságára támaszkodik, emez pedig, habár az értelem tiszta forrásaiból ered, a tapasztalásra, a tapasztalás adta bizonyságra, mely nélkül azért nem lehet el egészen, mert mint filozófia bizonyosságra mégsem mérkőzhetik soha a mathematikával. Mindkét tudomány tehát nem magáért, hanem más tudományért, a metafizikáért szorúlt e vizsgálatra.

A metafizikának a természeti fogalmakon kívül, melyek a tapasztalatban találnak mindig alkalmazást, tiszta észbeli fogalmakkal is van dolga, melyek soha semmiféle lehető tapasztalatban nem adhatók, tehát oly fogalmakkal, melyeknek objektiv valóságát (hogy nem puszta agyrémek) s oly állításokkal, melyeknek igazságát vagy hamisságát semmiféle tapasztalat meg nem erősítheti, föl nem derítheti. A metafizikának ez a része pedig teszi a metafizika tulajdonképi célját, melyhez minden egyéb csak eszköz s azért ez a tudomány maga magáért szorul ily dedukcióra. A most elénkbe tett harmadik kérdés tehát a metafizikának mintegy magvára és sajátosságára vonatkozik, t. i. az észnek csakis maga magával való foglalkozására, amidőn ez saját fogalmaiba mélyedvén, állítólag közvetetlenül ismer meg tárgyakat, anélkül, hogy erre a tapasztalat közvetítésére szorulna, vagy ehhez egyáltalán az ő segítségével juthatna.[25]

Ha e kérdést meg nem oldja, nem tesz magának eleget az ész. A tapasztalat, melyre az ész a tiszta értelmet szorítja, nem meríti ki egész hivatását. Minden egyes tapasztalat területe egész körének csak egy része, a lehető tapasztalat abszolut egésze azonban maga nem tapasztalat, mégis az ész szükséges problémája, melynek puszta elgondolására egészen más fogalmakra van szüksége, mint ama tiszta értelmi fogalmakra, melyeknek használata csak _immanens_, azaz minden lehető tapasztalatra vonatkozó, holott észfogalmak teljességet, azaz az egész lehető tapasztalat kollektiv egységét célozzák s ezáltal minden adott tapasztalaton túl mennek s _transscendens_-ekké válnak.

Valamint tehát az értelemnek a tapasztalat céljából szüksége volt a kategoriákra, úgy az észből eszmék származnak, amin oly szükséges fogalmakat értek, melyeknek tárgya mindazonáltal semmiféle tapasztalatban nem adható. Az utóbbiak ép úgy rejlenek az ész természetében, mint az előbbiek az értelemében; ha pedig ezeknek az eszméknek könnyen csábító látszatuk van, ez a látszat elkerülhetetlen, habár az, «hogy csaljon», igen is könnyen elkerülhető.

Minthogy minden látszat abban áll, hogy az ítélet szubjektiv alapját objektivnek tartjuk, a tiszta ész önismerése transscendens (minden korláton túl menő) használatában lesz az egyedüli óvószer ama tévedések ellen, melyekbe az ész kerül, midőn rendeltetését félreértve transscendens módon magára a tárgyra vonatkoztatja azt, mi csak saját alanyára s immanens használatában való vezetésére vonatkozik.

41. §.

Az eszméknek, azaz a tiszta észfogalmaknak a kategoriáktól, vagyis a tiszta értelmi fogalmaktól mint egészen más fajú, eredetű s használatú ismeretektől való megkülönböztetése oly fontos alkotó rész ama tudomány alapvetésében, melyben ez _a priori_ ismeretek egész rendszere foglaltassék, hogy ily elkülönítés nélkül metafizika egyáltalán lehetetlen, vagy legfölebb szabály nélküli kontárkodó kisérlet kártyavárnak az összetákolására, az anyagoknak, melyekkel foglalkozunk, s ez anyagoknak erre vagy arra való alkalmasságának ismerete nélkül. Ha a tiszta ész kritikája egyebet se tett volna, mint hogy ezt a különbséget derítette föl először, már ezzel is többet használt volna metafizikai fogalmaink fölvilágosítására s ebbeli vizsgálataink vezetésére, mint az összes hiábavaló kisérletek, melyeket a tiszta ész transscendens feladatainak megoldására valaha megtettek, anélkül, hogy csak sejtették is volna, hogy itt egészen más területeken állunk, mint az értelemén, úgy hogy értelmi s észbeli fogalmakat, mintha egy fajtából valók volnának, egy kalap alá vontak.

42. §.

A tiszta értelmi ismereteknek az a sajátságuk, hogy fogalmaik a tapasztalatban megadhatók s alaptételeiket a tapasztalat megerősítheti; ellenben a transscendens ész-ismereteknek eszméi a tapasztalatban nem adhatók meg soha, az alaptételeiket pedig a tapasztalat sem meg nem erősítheti, sem meg nem cáfolhatja. A netán beléjük lopózott tévedést azért csak maga a tiszta ész derítheti föl, ami azonban azért szerfelett nehéz, mert ugyanez az ész a maga eszméi folytán dialektikaivá lesz, s ezt az elkerülhetetlen látszatot nem a tárgyak objektiv s dogmatikai kutatásai szoríthatják korlátok közé, hanem csak magának az észnek mint az eszmék forrásának szubjektiv vizsgálata.

43. §.

Leginkább ügyeltem mindig a Kritikában arra, hogy ne csak az ismeretfajokat különítsem el gondosan egymástól, hanem a mindegyikhez tartozó összes fogalmakat is közös forrásukból származtassam, hogy ne csak eredetükből biztosan meghatározhassam használatukat, hanem azzal a még eddig nem sejtett, de megbecsülhetetlen haszonnal élhessek, hogy az _a priori_ fogalmak felsorolásában, osztályozásában s elrendezésében, alapelvek szerint, teljességet érjek el. Enélkül csupa rapszódia minden a metafizikában, és soha se tudhatjuk, hogy ami van, elég-e, vagy pedig hiányzik-e még valami és hol. Igaz, hogy e haszonnal csak a tiszta filozófiában élhetünk, de ennek azután velejét is teszi.

Minthogy a kategoriák eredetét az értelem valamennyi ítéletének négy logikai funkciójában találtam, igen természetes volt, hogy az eszmék eredetét az észbeli következtetések három funkciójában kerestem. Mert ha egyszer ily tiszta észfogalmak (transscendentalis eszmék) adva vannak, akkor, ha csak velünk születetteknek nem akarjuk tartani, amaz észműködésben kell rájuk akadnunk, mely amennyiben csak a formára vonatkozik, az észkövetkeztetések logikumát alkotja, amennyiben pedig az értelmi ítéletet egyik vagy másik forma tekintetében _a priori_ meghatározottnak tünteti föl, a tiszta ész transscendentalis fogalmait alkotja.

Az észkövetkeztetések formai különbsége kategorikus, hipotetikus s diszjunktiv következtetésekre való osztásukat teszi szükségessé. A rájuk alapított észfogalmak tehát először a teljes alany eszméjét (substantiale), másodszor a föltételek teljes sorának eszméjét, harmadszor valamennyi fogalomnak a lehetőnek teljes összfoglalatja eszméjében való meghatározását tartalmazzák.[26] Az első eszme pszikhologiai, a második kozmologiai, a harmadik theologiai, s minthogy mindegyik dialektikára ád alkalmat, habár mindegyik a maga módja szerint, ezen alapszik a tiszta ész egész dialektikájának beosztása a tiszta ész paralogizmusára, antinomiájára, s végül ideáljára; ez a leszármaztatás arról biztosít bennünket, hogy a tiszta ész minden követelését teljesen föltüntettük, hogy egyik sem hiányozhatik, mert hiszen magát az észt, melyből erednek, ezzel teljesen kimerítettük.

44. §.

Ez elmélkedésben még az a nevezetes, hogy az észbeli eszmék nem mint a kategoriák talán hasznunkra volnának az értelem tapasztalati használatában, hanem e tekintetben egészen fölöslegesek, sőt a természet észbeli megismerésének szabályaival ellenkeznek s azokat megakasztják, mindazonáltal más még meghatározandó tekintetben szükségesek. Hogy a lélek egyszerű szubsztancia-e vagy sem, jelenségei magyarázatában egészen közömbös lehet ránk nézve; mert egyszerű lénynek a fogalmát semmiféle tapasztalatban nem tehetjük érzékileg, tehát _in concreto_ érthetővé; e fogalom tehát a jelenség okának remélt földerítésére vonatkozólag egészen üres s a belső s külső tapasztalat tényeinek magyarázatában elvül nem szolgálhat. Ép oly kevéssé szolgálhatnak a világkezdet vagy örökkévalóság (a parte ante) kozmologiai eszméi arra, hogy valamely eseményt magában a világban belőlük magyarázzunk. Végül a természet-filozófiának egyik helyes szabálya értelmében tartózkodnunk kell a természet berendezésének oly magyarázatától, mely egy legfelső lény akaratából indul ki, mert ez nem természet-filozófia többé, hanem bevallása annak, hogy kifogytunk belőle. Ez eszméknek tehát egészen más a használati rendeltetésük, mint ama kategoriáknak, melyek által valamint a rájuk épített alaptételek által maga a tapasztalat tétetik lehetővé. Mégis, ha egyebet nem céloznánk mint természet-ismeretet, amint a tapasztalatban adva lehet, fáradságos értelmi taglalásunk egészen fölösleges volna; mert mind a mathematikában, mind a természettudományban az ész e szubtilis dedukció nélkül is biztosan s jól jár el; értelmi kritikánk tehát a tiszta ész eszméivel oly célra egyesül, mely az értelem tapasztalati használatát meghaladja; ámde erről fent azt állítottuk, hogy teljesen lehetetlen s jelentés nélkül való. Mégis szükséges, hogy abban, ami az ész s értelem mivoltához tártozik, megegyezés legyen, az észnek az értelem tökéletességére kell szolgálnia s lehetetlen, hogy megzavarja.

E kérdés megoldása a következő: A tiszta ész a maga eszméivel nem a tapasztalat mezején túl levő tárgyakat akar megismerni, hanem csak az értelmi használatnak teljességét követeli a tapasztalat összefüggésében. E teljesség azonban csak az alapelvek teljessége lehet, nem a szemléleteké s tárgyaké. Mindazonáltal, hogy amaz alapelveket meghatározottaknak képzelhesse, mint tárgy megismerését gondolja őket, melynek megismerése, ama szabályokat tekintve, teljesen meg van határozva, de amely tárgy csak eszme, hogy az értelmi megismerést az eszme kijelölte teljességhez lehetőleg közel vigye.

45. §. Előleges megjegyzés a tiszta ész dialektikájához.

Fentebb (33., 34. §.) kimutattuk, hogy a kategoriáknak minden érzéki meghatározástól való mentessége arra csábíthatja az észt, hogy használatukat minden tapasztalaton túl magukban levő dolgokra terjessze ki, ámbár, mivel hogy nincs szemlélet, mely _in concreto_ jelentést s értelmet adna nekik, ők mint puszta logikai funkciók dolgot általában gondolhatnak ugyan, de magukban határozott fogalmat valamely dologról nem adhatnak. Ily hiperbolikus tárgyak neve _noumena_, vagy tiszta értelmi lények (jobban mondva gondolati lények), pl. szubstancia, de amelyet időben való tartósság nélkül gondolunk, vagy ok, mely azonban nem időben működik stb.; mert oly állítmányokat tulajdonítván nekik, melyek csak a tapasztalat törvényszerűségének lehetővé tételére szolgálnak, de egyuttal a szemlélet minden föltételét, mely a tapasztalatot egyedül lehetővé teszi, megvonván tőlük, e fogalmak minden jelentést elveszítenek.

Attól azonban nem kell tartanunk, hogy az értelem magától, anélkül, hogy idegen törvények erre szorítanák, fog ily könnyelműen határain túl puszta képzelt lények területén bolyongani. De ha az ész, mely az értelmi szabályoknak semmiféle tapasztalati használatával, mint amely még mindig föltételes, nem érheti be, e föltételek láncának teljességét követeli: akkor ez az értelmet kiűzi köréből, részint hogy tapasztalati tárgyakat oly messze elnyúló láncban gondoljon, amilyet semmiféle tapasztalat nem érhet el, részint pedig, hogy egészen e láncon kívül (a tapasztalat teljessé tételére) _noumena_-kat keressen, melyekhez ama láncot kapcsolhassa, s ezáltal, tapasztalati föltételektől valahára függetlenül, a tapasztalatot teljessé tehesse. Ezek pedig a transscendentalis eszmék, melyek habár talán eszünk természeti rendeltetésének igaz ugyan, de rejtett célja szerint nem korlátlan fogalmakra, hanem csak az értelmi használat határtalan kibővítésére rendelvék, mégis elkerülhetetlen látszattal transscendens használatra csábítják az értelmet, e látszatot pedig, habár csalfa, még sem azzal a föltett szándékkal, hogy a tapasztalat határain belül akarunk maradni, hanem csak tudományos fölvilágosítás által s így is csak nehezen, szoríthatjuk korlátok közé.

46. §. I. Pszikhologiai eszmék. (Kritika 341. l. s. t.)[27]

Rég megjegyezték, hogy minden szubstanciában a voltaképi alany, t. i. az, ami, ha minden járulékot (mint prædicatumot) elkülönítünk tőle, megmarad, tehát maga a _substantiale_ ismeretlen előttünk és sokat panaszkodtak is belátásunk e korlátairól. Megjegyzendő azonban, hogy nem róható fel az emberi értelemnek, hogy a dolgok substantiale-ját nem ismeri, azaz magában meghatározni nem bírja, hanem inkább az, hogy ami puszta eszme, adott tárgyként akarja megismerni. Követeli a tiszta ész, hogy minden dolog állítmányához a hozzá tartozó alanyt, ehhez pedig, mely szükségkép ismét csak állítmány, ugyancsak a maga alanyát s így tovább a végtelenig (vagy a meddig birjuk) keressük. Ebből azonban következik, hogy semmit, amihez elérhetünk, végső alanynak ne tartsunk, s hogy értelmünk magát a substantialét, ha még oly mélyen behatol is, s ha az egész természet nyitva áll is előtte, nem gondolhatja, mert értelmünk sajátos mivolta abban áll, hogy mindent discursive, azaz fogalmak, tehát csupa állítmányok által gondol, amihez tehát az abszolut alanynak mindig hiányoznia kell. Azért minden valódi tulajdonság, mely által testeket megismerünk, csupa járulék, maga az áthatatlanság is, melyet mindig csak oly erő hatásaként gondolhatunk, melyhez az alany hiányzik.

Úgy tetszik azonban, hogy a magunk tudatában (a gondolkodó énben) szert tettünk e substantialére, még pedig közvetetlen szemléletben; mert a belső érzék minden állítmánya az énre mint alanyra vonatkozik, s ez maga nem gondolható mint valamely más alany állítmánya. Úgy tetszik tehát, hogy az adott fogalmaknak mint állítmányoknak alanyra való vonatkozásában a teljesség itt nemcsak eszme, hanem maga a tárgy, t. i. az abszolut alany a tapasztalatban adva van. De e várakozás meghiusúl. Mert az Én nem is fogalom,[28] hanem csak a belső érzék tárgyának megjelölése, amennyiben semmiféle állítmány által nem ismerhető meg; ennélfogva nem lehet ugyan más dolog állítmánya, de ép oly kevéssé abszolut alany határozott fogalma, hanem csak mint minden más esetben a belső jelenségeknek ismeretlen alanyukra való vonatkozása. Mindazonáltal igen természetes félreértés folytán mutatós argumentumra ád alkalmat ez az eszme (mely mint regulativ eszme igen is arra szolgál, hogy lelkünk belső jelenségeinek minden materialisztikus magyarázatát teljesen tönkre tegye) hogy gondolkodó valónk szubstantialéjának e vélt megismeréséből mivoltára, melynek megismerése egészen a tapasztalat körén kívül van, következtetést vonjunk.

47. §.

Legyen bár e gondolkodó Énnek (a léleknek), mint a gondolkodás végső alanyának, mely maga más dolog állítmányaként nem gondolható, neve szubstancia, mégis e fogalom egészen üres s meddő marad, ha a tartósság, az, ami a szubstancia fogalmát a tapasztalatban termékenynyé teszi, nem bizonyítható be róla.

A tartósság pedig sohasem bizonyítható egy szubstanciának, mint magában levő dolognak fogalmából; hanem mindig csak a tapasztalat céljára. Ezt a tapasztalat első analogiájában eléggé kimutattam (Kritika 182. l.)[29] s aki e bizonyítást nem fogadja el, próbálja meg, vajjon sikerül-e majd neki egy alany fogalmából, mely mint más dolog állítmánya nem létezik, bebizonyítani, hogy létele tartós, s hogy sem magától, sem valamely természeti ok folytán nem keletkezhetik s nem enyészhetik. Ily szintetikai a priori tételek soha sem bizonyíthatók magukban, hanem mindig csak dolgokra, mint egy lehető tapasztalat tárgyaira vonatkoztatva.

48. §.

Ha tehát a léleknek mint szubstanciának fogalmából tartósságára akarunk következtetést vonni, ez reá csak lehető tapasztalat céljából, nem pedig mint magában levő dologra minden lehető tapasztalat körén túl, lehet érvényes. Minden lehető tapasztalatunk szubjektiv föltétele azonban az élet; ennélfogva a léleknek csak az életben való tartósságára következtethetünk, mert ami a lelket, mint a tapasztalat tárgyát illeti, az ember halála vége minden tapasztalatnak, ha csak az ellenkezőt nem bizonyítják, ami épen e kérdés tárgya. Tehát csak a lélek tartósságát az ember életében bizonyíthatjuk (mi alól bizonyára fölmentenek), nem pedig a halál után (amit épen tudni szeretnénk), még pedig abból az általános okból, mert a szubstancia fogalma, amennyiben a tartósság fogalmával szükségkép egybekapcsoltnak akarjuk tekinteni, csak a lehető tapasztalatnak egyik alaptétele folytán, de akkor egyszersmind csakis tapasztalat céljából tekinthető annak.[30]

49. §.