Part 7

Noha tehát legkisebb fogalmam sincs maguknak a dolgoknak ilyetén kapcsolatáról, mikép létezhetnek mint szubstanciák, vagy működhetnek mint okok, vagy lehetnek (mint reális egésznek a részei) kölcsönhatásban; de még kevésbbé tarthatom a jelenségeknek ily tulajdonságait jelenségeknek (minthogy ama fogalmakban nincs semmi, ami a jelenségekben foglaltatik, hanem csak az, amit az értelem gondol): mégis van fogalmunk a képzeteknek ily kapcsolatáról az ítéletekben általában, az a fogalmunk, hogy az ítéletek egyik fajában a képzetek mint alany vonatkoztatva állítmányokra, másik fajában, mint ok vonatkoztatva okozatára, harmadik fajában mint részek, melyek együtt egy egész lehetséges ismeretet alkotnak, tartoznak egymáshoz. Továbbá _a priori_ megismerjük, hogy ha egy tárgy képzetét e mozzanatok egyikére vagy másikára vonatkozólag nem tekintjük meghatározottnak, semmiféle a tárgyra érvényes ismeretünk nem lehetne; s ha a dologgal, amint magában van, foglalkoznánk, nem volna semmiféle ismertető jelünk, melyből megtudhatnók, hogy a megnevezett mozzanatok egyikére vagy másikára vonatkozólag meg van határozva, azaz, hogy a szubstancia, ok vagy (más szubstanciákhoz viszonyítva) a közösség fogalma alá tartozik, mert a létel ilyetén kapcsolatának lehetségéről nincs fogalmunk. De nem is az a kérdés, hogy maguk a dolgok, hanem hogy a tapasztalati ismeret az ítéletek említett mozzanataira vonatkozólag általában miként van meghatározva, azaz, hogy dolgok mint a tapasztalat tárgyai mikép hozhatók s hozandók amaz értelmi fogalmak alá. S ekkor világos, hogy nemcsak lehetségét, de szükségét is teljességgel átlátom annak, hogy a jelenségek e fogalmak alá hozandók, melyek tehát a tapasztalat lehetségének alaptételei gyanánt használandók.

29. §.

Hogy kísérletet tegyek Hume problematikus fogalmán (ezen az ő _crux metaphysicorum_-ján), t. i. az ok fogalmán, mindenekelőtt a logika megadja nekem _a priori_ a föltételes ítéletnek általában formáját, t. i. hogy az egyik adott ismeretet mint alapot, a másikat mint következményt használjam. De lehetséges, hogy az észrevevésben a viszonynak valamely szabályát találom, mely megmondja nekem, hogy egy bizonyos jelenségre egy másik (habár nem megfordítva) állandóan következik s ebben az esetben élek a föltételes ítélettel, s mondom: ha valamely testre a nap elég soká süt, a kő megmelegszik. Ebben persze még nincs meg a kapcsolat szükségessége, tehát az ok fogalma. De folytatom s mondom: ha azt akarom, hogy e tétel, mely csak észrevevések szubjektiv kapcsolata, tapasztalati tétel legyen, akkor szükségesnek s egyetemes érvényűnek kell hogy tekintessék. Ily tétel volna: A nap, világossága következtében, a melegség oka. A fentebbi empirikus szabály most törvénynek tekintetik, még pedig nem mint pusztán jelenségekre érvényesnek, hanem rájuk lehető tapasztalat céljából érvényesnek; tapasztalat pedig egyetemes, tehát szükségképen érvényes szabályokra szorúl. Tehát, hogy az ok fogalma a tapasztalat puszta formájához szükségkép tartozó fogalom, mely az észrevevéseknek egy tudatban való szintetikai egyesítését lehetővé teszi, azt igenis átlátom; de hogy valamely dolog általában ok lehessen, épenséggel nem látom át, még pedig azért nem, mert az ok fogalma semmikép sem jelenti a dolgokhoz, hanem csak a tapasztalathoz tartozó föltételt, azt, hogy a tapasztalat csak jelenségeknek s ezek sorrendjének objektiv-érvényes megismerése lehet, amennyiben a megelőző a következővel feltételes ítéletek szabálya szerint kapcsolható egybe.

30. §.

A tiszta értelmi fogalmak nem is jelentenek semmit, ha a tapasztalat tárgyait mellőzve, magukra a dolgokra _(noumena)_ vonatkoztatjuk. Csak mintegy a jelenségek szótagolására szolgálnak, avégből, hogy mint tapasztalatot olvashassuk őket; azok az alaptételek, melyek az érzéki világra való vonatkoztatásukból erednek, csak tapasztalati használatra szolgálnak értelmünknek; ha tovább megyünk velük, akkor objektiv valóság nélkül való önkényes kapcsolatok, melyeknek sem lehetségét _a priori_ nem ismerhetjük meg, sem tárgyakra való vonatkozását példa által meg nem erősíthetjük vagy csak érthetővé is tehetjük; mert minden példa csak valamely lehetséges tapasztalatból meríthető, ama fogalmak tárgyai is tehát sehol egyebütt, mint lehetséges tapasztalatban, nem találhatók.

A Hume-féle problemának ez a teljes, habár szerzőjének várakozása ellenére történt megoldása tehát megmenti a tiszta értelmi fogalmak _a priori_ eredetét, az egyetemes természeti törvényeknek meg mint az értelem törvényeinek érvényességét, de úgy, hogy használatukat csak a tapasztalatra szorítja, mert lehetségük csak az értelemnek tapasztalatra való vonatkozásából ered; nem pedig úgy, hogy ők a tapasztalatból, hanem a tapasztalat belőlük származik; ez az egészen megfordított neme a kapcsolatnak Hume-nak soha eszébe nem jutott.

Ebből valamennyi eddigi kutatásnak következő eredménye folyik: «Az összes szintetikai _a priori_ alaptételek nem egyebek, mint lehetséges tapasztalat elvei», és soha a dolgokra magukban, hanem csak jelenségekre, mint a tapasztalat tárgyaira vonatkoztathatók. Ennélfogva a tiszta mathematika, valamint a tiszta természettudomány soha egyébre, mint puszta jelenségekre nem vonatkozhatik s csak azt tünteti föl, ami vagy a tapasztalatot általában teszi lehetővé, vagy ez elvekből leszármaztatva, mindenha valamely lehető tapasztalatban kell hogy gondolható legyen.

31. §.

S ezzel végre valami biztosat értünk el, amihez minden metafizikai vállalkozásban, mely eddig elég bátran, de mindig vakon különbség nélkül kapott mindenbe, ragaszkodhatunk. Dogmatikai gondolkodóknak soha sem jutott eszükbe, hogy törekvéseik célját ily rövidre fogják majd szabni, de még azoknak sem, kik állítólagos józan eszükben bizván a tiszta észnek jogos s természetes ugyan, de csak tapasztalati használatra szolgáló fogalmaival s alaptételeivel oly tudást kerestek; melynek biztos határait nem ismerték, nem is ismerhették, mert ily tiszta ész mivoltáról, sőt csak lehetségéről is soha sem gondolkodtak, vagy nem voltak képesek gondolkodni.

A tiszta ész nem egy naturalistájának (mely néven azt értem, ki elbizza magát, hogy minden tanulmány nélkül dönthet a metafizika dolgában) talán kedve lesz állítani, hogy amit itt annyi előkészülettel, vagy ha úgy tetszik neki, annyi bőbeszédű, pedáns pompával előadtunk, azt ő az ő józan eszének jósló szellemével réges-régen nemcsak sejtette, de tudta s át is látta: «t. i. hogy minden eszünkkel a tapasztalat terét soha át nem léphetjük». De minthogy, ha észbeli alapelveit sorban megtudakoljuk tőle, mégis be kell ismernie, hogy sok olyan van köztük, melyeket tapasztalatból nem merített, melyek tehát ettől függetlenek s _a priori_ érvényesek, hogyan s miféle okokkal akarja majd a dogmatikust s maga magát is korlátok közé szorítani, ha e fogalmakkal s alaptételekkel minden lehető tapasztalat körén túl él, épen mert a tapasztalattól függetlenűl ismerjük meg őket? Sőt ő maga, a józan észnek ez a lovagja, nem oly biztos, hogy bitorolt, olcsón szerzett bölcsesége mellett is észrevétlenűl a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek terére ne tévedjen. Rendesen mélyen bele is van bonyolítva ezekbe, habár népszerű előadása által mindent csak valószínűségnek, észszerű sejtésnek vagy analogiának állítván, alaptalan követeléseinek némi színt tud adni.

32. §.

Már a filozófia legrégibb idejében az érzéki dolgokon vagy jelenségeken _(phaenomena)_ kívül, melyek az érzéki világot alkotják, külön értelmi lényeket _(noumena)_, melyek az értelmi világot alkotnák, képzeltek maguknak a tiszta ész kutatói s minthogy ami egy fejletlen korszaknak nagyon is megbocsátható volt, a jelenséget s látszatot (Erscheinung-Schein) egynek tartották, csak az értelmi lényeknek tulajdonítottak valóságot.

Valóban, ha az érzékek tárgyait, amint kell is, puszta jelenségeknek tekintjük, ezzel mégis egyszersmind elismerjük, hogy magában való dolog szolgál nekik alapúl, habár nem ismerhetjük meg mivoltát, amint magában van, hanem csak jelenségét, t. i. azt a módot, amint ez az ismeretlen valami érzékeinket megilleti. Ép azzal tehát, hogy jelenségeket vesz föl, magukban levő dolgok létét is elismeri az értelem s ennyiben mondhatjuk, hogy a tüneményeknek alapúl szolgáló lényeknek, tehát puszta értelmi lényeknek képzete nemcsak megengedhető, hanem elkerülhetetlen is.

Kritikai dedukciónk nem is zár ki ily dolgokat _(noumena)_, ellenkezőleg az analitika alaptételeit arra szorítja, hogy épen nem vonatkoznak valamennyi dologra, miáltal minden puszta tüneménynyé válnék, hanem hogy csak lehetséges tapasztalat tárgyaira érvényesek. Ezzel tehát értelmi lények el vannak ismerve, de ama kivételt nem ismerő szabály szemmel tartásával, hogy e tiszta értelmi lényekről nem tudunk s nem is tudhatunk semmit, mivelhogy tiszta értelmi fogalmaink, valamint tiszta szemléleteink is csak lehetséges tapasztalat tárgyaira, tehát puszta érzéki lényekre vonatkoznak s mihelyt ezeket elhagyjuk, ama fogalmaknak nem marad a legcsekélyebb jelentésük sem.

33. §.

Tiszta értelmi fogalmaink valóban veszedelmesen csábítanak transscendens használatra; ennek nevezem ugyanis azt, mely minden lehetséges tapasztalaton túl megy. Fogalmaink a szubstanciáról, erőről, cselekvésről, realitásról ugyanis nemcsak teljesen függetlenek a tapasztalattól, nem is foglalnak magukban semmiféle érzéki jelenséget, tehát valóban magukban levő dolgokra _(noumena)_ látszanak vonatkozni, hanem – s ez még megerősíti ama vélekedést – a meghatározás oly szükségessége jár velük, melyet a tapasztalat soha el nem érhet. Az ok fogalma szabályt foglal magában, mely szerint az egyik állapotból a másik szükségkép következik; míg a tapasztalat csak azt mutatja, hogy a dolgok egyik állapotára a másik gyakran, legfölebb rendesen következik, tehát sem szigorú egyetemességet, sem szükségességet nem adhat stb.

Ezért látszanak az értelmi fogalmak sokkal jelentősebbeknek s tartalmasabbaknak, semhogy a puszta tapasztalati használat rendeltetésüket kimerítené, s így épít hozzá az értelem észrevétlenűl a tapasztalat házához még terjedelmesebb melléképületet, melyet csupa értelmi lényekkel tölt meg, anélkül, hogy csak észre is venné, hogy különben helyes fogalmaival használatuk határait átlépte.

34. §.

Két igen fontos, sőt mellőzhetetlen, habár igen száraz vizsgálatra volt tehát szükség, melyeket a Kritikában a 137. l. s tov. 235. lapon s tov.[16] végeztem, melyek elsejében megmutattam, hogy az érzékek nem szolgáltatják _in concreto_ a tiszta értelmi fogalmakat, hanem csak a használatukra való sémát, az ennek megfelelő tárgy pedig csak a tapasztalatban (mint amely az értelemnek az érzékiség anyagaiból való alkotása) találtatik. A második vizsgálatban (Kritika 235. l.) megmutattam, hogy habár tiszta értelmi fogalmaink s alaptételeink a tapasztalattól függetlenek, sőt látszólag sokkal tágabb körben használhatók; a tapasztalat terén kívül mégsem gondolható általuk semmi, mert nem tehetnek egyebet, mint hogy adott szemléletekre vonatkozólag az ítélet logikai formáját meghatározzák; minthogy pedig az érzékiség terén túl szemléleteink egyáltalán nincsenek, ama tiszta fogalmak itt egyáltalán nem jelentenek semmit, mert nincs mód benne, hogy _in concreto_ föl lehessen őket tüntetni. Mind az ily noumenák tehát s összeségük: egy intelligibilis[17] világ csak oly feladat képzetei, melynek tárgya magában lehetséges ugyan, de amelynek megoldása értelmünk mivoltánál fogva egészen lehetetlen. Mert értelmünk nem szemlélhet, csak adott szemléleteket a tapasztalatban összekapcsolhat. A tapasztalatnak tehát fogalmaink minden tárgyát magában kell foglalnia, rajta kívül fogalmaink, minthogy szemlélet nem vethető nekik alapúl, nem jelenthetnek semmit.

35. §.

A képzeletnek talán megbocsátható, de néha-néha kicsapong, révedez, azaz: ha nem marad óvatosan a tapasztalat korlátain belűl; mert ily szabad nekilendülés legalább megeleveníti s erősíti és mindig könnyebb bátorságát mérsékelni, mint bágyadtságán segíteni. De hogy az értelem, melynek gondolkodnia kell, e helyett révedez, nem bocsátható meg neki soha; mert csak ő tőle várhatunk segítséget, hogy a képzelet révedezésének, ahol szükséges, határt szabjunk.

De nagyon ártatlanúl s illedelmesen kezdi. Előbb tisztába hozza az elemi ismereteket, melyek minden tapasztalat előtt benne rejlenek, de mégis a tapasztalatban mindig kell, hogy alkalmazást találjanak. Lassan-lassan mellőzi e korlátokat; s mi is akadályozhatná meg benne, minthogy alaptételeit egészen szabadon magából merítette az értelem? S most először új természeti erőket talál ki, majd meg lényeket a természeten kívül, egy szóval oly világot, melynek berendezéséhez az építő szereknek nem lehetünk hijjával, mert termékeny képzelés bőven szerzi, a tapasztalat pedig meg nem erősíti ugyan, de meg nem is cáfolja soha. Innét van, hogy fiatal gondolkodók annyira szeretik az igazi dogmatikai módú metafizikát s gyakran idejüket s különben hasznavehető tehetségüket föláldozzák neki.

S nem használ semmit, ha a tiszta ész ama hiábavaló erőlködéseit mindenféle figyelmeztetésekkel, hogy ily mélyen elrejtett kérdések megoldása mily nehéz, panaszokkal eszünk korlátairól, s az állításoknak puszta sejtésekké való leszállításával mérsékelni akarjuk. Mert amíg lehetetlenségüket világosan ki nem mutattuk, s az ész magára eszmélése igazi tudománynyá, melyben helyes használatának mezeje a semmis s meddő használatától úgyszólva geometriai bizonyossággal elkülöníttetik, nem válik: addig ama hiábavaló erőlködéseket teljesen soha meg nem szüntetjük.

36. §. Mikép lehetséges maga a természet?

Ez a kérdés a legmagasabb pont, melyet a transscendentalis filozófia érinthet e pontig mint határához s befejezéséhez vinnünk is kell e filozófiát. Ez a kérdés pedig voltakép két kérdést foglal magában.

Először: Mikép lehetséges egyáltalán a természet _materialis_ jelentésben, t. i. szemléletileg, mint a jelenségek összesége, mikép lehetséges tér, idő, s ami mindkettőt megtölti, az érzéklés tárgya? A felelet ez: Érzékiségünk mivoltánál fogva, melynél fogva érzékiségünk a neki sajátos módon, magukban előtte ismeretlen s ama jelenségektől teljesen különböző tárgyaktól megillettetik. E feleletet magában a könyvben a transscendentalis esztetikában, itt pedig a Prolegomenákban az első főkérdés megoldásával adtam meg.

Másodszor: Mikép lehetséges a természet _formai_ jelentésben, mint ama szabályok foglalatja, melyek alá mind a jelenségeknek tartozniok kell, ha azt akarjuk, hogy mint egy tapasztalatban egybekapcsoltakat gondoljuk őket? A felelet nem lehet más, mint ez: csak értelmünk ama mivoltánál fogva lehetséges, melynél fogva az érzékiségnek mindama képzeteit szükségkép egy tudatra vonatkoztatjuk; csak ennek folytán lehetséges gondolkodásunk sajátos módja, t. i. szabályok szerint való gondolkodás s ennek segítségével a tapasztalat, mely a tárgyaknak magukban való megismerésétől teljesen megkülönböztetendő. Ez a felelet magában a könyvben a transscendentalis logikában, itt a Prolegomenákban pedig a második főkérdés megoldása folyamában adatott.

De hogy mikép lehetséges érzékiségünknek vagy értelmünknek s a neki, valamint minden gondolkodásnak alapúl szolgáló szükséges appercepciónak e sajátos tulajdonsága maga, arra már nem adhatunk feleletet, mert minden feleletre s a tárgyak minden gondolkodására ismét csak erre az appercepcióra szorúlunk.

Sok oly természeti törvény van, melyet csak a tapasztalatból tudhatunk meg, de a jelenségek kapcsolatának törvényességét, azaz a természetet általában nem ismerhetjük meg semmiféle tapasztalatból, mert maga a tapasztalat rászorúlt ily törvényekre, melyek lehetőségének _a priori_ szolgálnak alapúl.

A tapasztalatnak általában lehetsége tehát egyszersmind a természet egyetemes törvénye, s az előbbinek alaptételei maguk az utóbbinak törvényei. Mert a természetet nem ismerjük egyébként, csak mint jelenségeknek, azaz a bennünk levő képzeteknek foglalatját, kapcsolatának törvényét tehát nem vehetjük egyebünnen, mint e képzetek bennünk levő kapcsolatának alaptételeiből, azaz az egy tudatban való szükséges kapcsolat föltételeiből, mely a tapasztalatot lehetővé teszi.

Maga az a főtétel, melyet az egész szakaszon át kifejtettünk, hogy egyetemes természeti törvények _a priori_ ismerhetők meg, magától vezet el ahhoz a tételhez, hogy a természet legfőbb törvényhozásának bennünk, azaz értelmünkben, kell rejlenie s hogy egyetemes törvényeit nem a természetben tapasztalat útján, hanem megfordítva, a természetet, egyetemes törvényszerűségét tekintve, csak a tapasztalat lehetségének érzékiségünkben s értelmünkben rejlő föltételeiben kell keresnünk. Máskép, minthogy e törvények nem analitikai ismeretek szabályai, hanem annak valóságos szintetikai bővítése, mikép ismerhetnők meg őket _a priori_? A lehetséges tapasztalat alapelveinek a természet lehetségének törvényeivel való ilyetén, még pedig szükséges megegyezése csak két okból történhetik: vagy a természetből veszszük e törvényeket a tapasztalat segítségével, vagy megfordítva: a természetet a tapasztalat lehetségének törvényeiből általában származtatjuk le s az ennek puszta egyetemes törvényszerűségével azonos. Az előbbi maga magával ellenkezik, mert az egyetemes természeti törvényeket lehet s kell _a priori_ (azaz minden tapasztalattól függetlenül) megismerni s az értelem minden empirikus használatának alapúl venni; tehát csak az utóbbi marad hátra.[18]

De a természet empirikus törvényeit, melyek mindig külön észrevevéseket tételeznek föl, meg kell különböztetnünk a tiszta vagy egyetemes természeti törvényektől, melyek külön észrevevések alapja nélkül csak egy tapasztalatban való szükséges egyesítésük föltételeit foglalják magukban. Ez utóbbiakat tekintve pedig, természet s lehetséges tapasztalat teljesen azonegy. Minthogy pedig ebben a törvényszerűség a jelenségeknek egy tapasztalatban való szükséges kapcsolatán (mely nélkül az érzékiség semmiféle tárgyát nem ismerhetnők meg), tehát az értelem eredeti törvényein alapszik, ennélfogva eleinte sajátságosnak hangzik ugyan, de azért nem kevésbbé bizonyos, ha mondom: az értelem _(a priori)_ nem meríti törvényeit a természetből, hanem szabja neki.

37. §.

E látszólag merész mondatot példával akarjuk megvilágítani, melynek célja megmutatni, hogy magunk is oly törvényeket, melyeket az érzéki szemlélet tárgyain fedezünk föl, főleg ha szükségeseknek ismertük meg, általunk a természetbe helyezetteknek tartunk, habár különben mindenben a tapasztalatnak tulajdonított természeti törvényekhez hasonlók.

38. §.

Ha a kör tulajdonságait tekintjük, melyeknél fogva ez az alak a tér számos önkényes meghatározását azonnal egyetemes szabályban egyesíti magában, nem tehetjük, hogy e geometriai dolognak bizonyos természetet ne tulajdonítsunk. Két egyenes példáúl, mely egymást s egyúttal a kört metszi, bármily véletlen tetszés szerint húztuk is, mindig oly szabályosan metszi egymást, hogy a mindegyik vonal részeiből alkotott derékszögű négyszög egyenlő a másikkal. Kérdem: «e törvény a körben rejlik vagy az értelemben», azaz: az értelemtől függetlenűl foglalja-e magában ez az alak e törvény alapját, vagy pedig az értelem, saját fogalmai szerint (tudnillik a sugarak egyenlőségének fogalma szerint) szerkesztvén magát az alakot, helyezi-e egyúttal belé az egymást geometriai proporcióban metsző húrok törvényét? Ha e törvény bizonyítását figyelemmel kisérjük, csakhamar átlátjuk, hogy csak ebből a föltételből, melyet az értelem az alak szerkesztésének alapúl vetett, t. i. a sugarak egyenlőségéből származtatható le. Ha most e fogalmat bővítjük, hogy geometriai alakok különböző tulajdonságainak egységét közös törvények alatt még tovább szemmel kisérhessük, s a kört kúpszeletnek tekintjük, mely tehát más kúpszeletekkel a szerkesztés ugyanazon alapföltételei alá tartozik, akkor azt találjuk, hogy mind a húrok, melyek a kúpszeletekben, az ellipsziszben, a parabolában s hiperbolában egymást metszik, mindig hasonlót mutatnak, nem ugyan, hogy a részeikből alkotott derékszögű négyszögek egyenlők, de mégis mindig ugyanabban a viszonyban állnak egymáshoz. Ha még tovább megyünk, t. i. a fizikai asztronomia alaptanaihoz, akkor a kölcsönös vonzásnak az egész anyagi természetre kiterjedő fizikai törvényére akadunk, melynek szabálya az, hogy e vonzás minden vonzó ponttól való távolság négyzetével megfordított arányban ugyanúgy fogy, amily arányban a gömbfelületek, melyekbe az erő terjed, növekednek. E törvény a dolgok mivoltában rejlőnek látszik s rendesen is _a priori_ megismerhetőnek adatik elő. Bármily egyszerűek is e törvény forrásai, minthogy pusztán a különböző félátmérőjű gömbfelületek viszonyán alapulnak; mégis következménye megegyezésük változatosságát és szabályosságát tekintve oly kitünő, hogy nemcsak az égi testek minden lehető pályái: kúpszeletek, hanem oly viszony áll is fenn köztük, hogy a vonzásnak más mint a négyzet megfordított arányában való törvénye világrendszerre alkalmasnak nem gondolható.

Íme tehát törvényeken alapúló természet, melyeket az értelem _a priori_, még pedig leginkább a tér meghatározásának egyetemes elveiből ismer meg. Kérdem: e természeti törvények a térben rejlenek-e, s az értelem, csak a tér gazdag tartalmú jelentését kutatván, akad-e rájuk, vagy pedig az értelemben rejlenek-e s abban a módban, ahogy az értelem a tért a szintetikai egység föltételei szerint, amire összes fogalmai irányulnak, meghatározza? A tér oly egyforma s különös sajátságok dolgában oly határozatlan valami, hogy bizonyára senki sem fogja benne a természet törvényeinek kincses bányáját keresni. Az értelem határozza a tért köralakká, kúppá s gömbbé, szerkesztésük egységének alapját magában rejtvén. Tehát a szemlélet puszta egyetemes formája, mely térnek neveztetik, szubstratuma ugyan mind a külön tárgyakra vonatkoztatható szemléleteknek s ezek lehetségének s változatosságának föltétele ő benne rejlik; de a tárgyak egységét mégis csak az értelem határozza meg, még pedig saját mivoltában rejlő föltételek alapján; s így az értelem a természet egyetemes rendjének szerzője, minden jelenségét saját törvényei alá vonva s csak ez által hozva _a priori_ létre (formáját tekintve) tapasztalatot, melynélfogva minden ami tapasztalatilag megismerendő, szükségkép az ő törvényeinek van alávetve. Mert nem maguknak a dolgoknak mivoltával van dolgunk, ez mind érzékiségünk, mind értelmünk föltételeitől független, hanem a természettel, mint a lehető tapasztalat tárgyával, már pedig az értelem lehetővé tevén a természetet, egyúttal azt is eszközli, hogy az érzék világ vagy egyáltalán nem tárgya a tapasztalatnak, vagy pedig természet.

39. §. Függelék a tiszta természettudományhoz.

A kategoriák rendszeréről.

A filozófus előtt mi sem lehet kivánatosabb, mint ha ama különböző fogalmakat s alaptételeket, melyeket azelőtt, midőn _in concreto_ használta, szétszórva talált, _a priori_ elvből tudja leszármaztatni, s ezáltal mindent egy ismeretben egyesíteni. Előbb azt hitte, hogy amije egy bizonyos elvonás után maradt s egymással való összehasonlítás útján az ismeretek külön fajának tetszett neki, azt teljesen egybegyűjtötte; de csak _aggregatum_ volt; most tudja, hogy épen ennyi s nem több tartozik ez ismeretfajhoz s átlátja beosztásának szükségét; ez megértés s csak most van neki rendszere.

Hogy valaki a közönséges megismerésből kikeresse ama fogalmakat, melyeknek külön tapasztalat nem szolgál alapúl, de amelyek azért minden tapasztalati ismeretben előfordúlnak, melynek mintegy kapcsolási formáját teszik, ahhoz nem kellett több gondolkodás vagy belátás, mintha valaki egy nyelvből kikeresi a szók valódi használatának szabályait s így a nyelvtan elemeit hordja össze (mindkét kutatás valóban közel rokon is egymáshoz), anélkül azonban, hogy okát tudná adni, miért van minden nyelvnek ép ez a formális alkata s nem más, még kevésbbé pedig, hogy épen ennyi s nem több vagy kevesebb ily formai meghatározása találkozott.