Kant prolegomenái minden leendő metafizikához
Part 5
A tiszta mathematikának s főleg a tiszta geometriának csak azon föltétel mellett lehet objektiv valósága, hogy pusztán érzékek tárgyaira irányúl, de ezekre vonatkozólag áll az az alapelv, hogy érzéki képzetünk épenséggel nem maguknak a dolgoknak képzete, hanem csak ama módé, amint megjelennek nekünk. Ebből következik, hogy a geometria tételei nem valahogy költő képzeletünk puszta szüleményének határozmányai, tehát valódi tárgyakra biztossággal nem vonatkoztathatók, hanem szükségkép érvényesek a térre, tehát mindenre is, ami a térben található, mert a tér nem egyéb, mint minden külső jelenség formája, amelyben érzékek tárgyai egyedül adhatók nekünk. Az érzékiségen, melynek formáját a geometria alapúl veti, alapszik külső jelenségek lehetsége; ezekben tehát sohasem lehet egyéb, mint amit a geometria megszab nekik. Egészen másképen állna a dolog, ha az érzékeknek a tárgyakat, amint magukban vannak, kellene föltüntetniök. Mert akkor a tér képzetéből, melyet a geometer ennek mindenféle sajátságával _a priori_ alapúl vesz, semmikép sem következnék, hogy mindez azzal együtt, ami belőle következhetik, ép így van meg a természetben is. A geometer terét puszta képzelménynek tartanók s nem tulajdonítanánk neki objektiv érvényességet, mert nem láthatnók át, mikép egyeznek meg szükségkép tárgyak ama képpel, melyet magunktól s eleve róluk alkotunk. Ellenben ha e kép, vagy inkább e formális szemlélet érzékiségünk lényeges tulajdonsága, mely által egyedül tárgyak adhatók nekünk, az érzékiség pedig nem magukat a tárgyakat, hanem csak jelenségeiket tünteti föl, könnyen megértjük, egyszersmind kétségbevonhatatlanúl bebizonyítottuk, hogy érzéki világunk minden külső tárgyának szükségkép pontosan meg kell egyeznie a geometria tételeivel, minthogy csak az érzékiség, külső szemléletének formája (a tér) által, amellyel a geometer foglalkozik, teszi ama tárgyakat, mint puszta jelenségeket lehetségessé. Mindenkorra figyelemre méltó tünemény marad a filozófia történetében, hogy volt idő, midőn még mathematikusok is, kik egyszersmind filozófusok voltak, nem ugyan geometriai tételeik helyességében, amennyiben pusztán a térre vonatkoztak, hanem magának e fogalomnak objektiv érvényességében s az ő, valamint geometriai meghatározásainak a természetre való alkalmazásában kételkedni kezdtek, mert tartottak tőle, hátha a vonal a természetben mégis fizikai pontokból, a valódi tér tehát a tárgyban egyszerű részekből áll, bárha az a tér, melyre a geometer gondol, semmikép sem állhat ilyenekből. Nem látták át, hogy csak ez a gondolatbeli tér teszi lehetővé a fizikai tért, t. i. magát az anyagnak a kiterjedését; hogy a tér nem maguknak a dolgoknak tulajdonsága, hanem csak érzéki képzeterőnk formája; hogy mind a tárgyak a térben puszta jelenségek, azaz nem magukban levő dolgok, hanem érzéki szemléletünk képzetei, s minthogy a tér, amint a geometer gondolja, egészen pontosan az érzéki szemlélet ama formája, melyet _a priori_ magunkban találunk, s amely (formájukat illetőleg) mind a külső jelenségek lehetőségének alapját teszi, ennélfogva a jelenségeknek szükségkép s a legszabatosabban meg kell egyezniök a geometer tételeivel, melyeket ő nem holmi költött fogalomból, hanem minden külső jelenség szubjektiv alapjából, t. i. az érzékiségből származtat le. Csakis ezen a módon biztosítható a geometer tételeinek kétségbe nem vonható objektiv valósága a selejtes metafizika agyarkodásai ellen, ha ez szükségkép meglepőnek tetszik is e metafizikának, mert fogalmainak forrásáig nem hatol előre.
II. Jegyzet.
Csak ami a szemléletben adatik, lehet nekünk tárgy. De minden szemléletünk csak az érzékek útján történik; az értelem nem szemlél, csak reflektál. Minthogy azonban az érzékek, amint előbb bizonyítottuk, soha és semmiben nem ismertetik meg velünk magukat a tárgyakat, hanem csak jelenségeiket, ezek pedig csak az érzékiség képzetei, «ennélfogva mind a tárgyakat, magával a térrel együtt, melyben vannak, puszta bennünk levő képzeteknek kell tartanunk, amelyek sehol sincsenek, csupán gondolkodásunkban». Nem a nyilvánvaló idealizmus-e ez?
Az idealizmus lényege abban az állításban van, hogy mások mint gondolkodó lények nincsenek, a többi dolgok, melyeket a szemléletben észrevenni vélünk, csak a gondolkodó lényben levő képzetek, melyeknek ezeken kívül való tárgy tényleg nem felel meg. Én ellenben azt mondom: dolgok mint érzékeinknek rajtunk kívül lévő tárgyai adva vannak nekünk, de hogy magukban milyenek, nem tudjuk, csak jelenségeiket ismerjük, azaz azokat a képzeteket, melyeket, érzékeinket megilletvén, bennünk előidéznek. Tehát igenis elismerem, hogy vannak testek rajtunk kívül, t. i. dolgok, melyekről teljességgel nem tudjuk ugyan, hogy milyenek magukban, de amelyeket ama képzetekből ismerünk, melyeket érzékiségünkre való hatásuk folytán nyerünk, ezeket nevezzük testeknek; ez a szó tehát annak az ismeretlen, de azért nem kevésbbé való tárgynak csak jelenségét jelenti. Idealizmusnak nevezhető-e ez? Hiszen egyenes ellentéte.
Hogy külső dolgok valódi lételét nem érintve, számos tulajdonságukról mondhatjuk, hogy nem magukhoz e dolgokhoz, hanem csak jelenségeikhez tartoznak s gondolkodásunkon kívül külön nem léteznek, azt már rég Locke előtt, de leginkább ő utána általánosan elfogadták és elismerték; ide tartozik a hő, szín, íz stb. Hogy én fontos okokból ezeken kívül a testek többi tulajdonságait, melyeket _primarius_-oknak neveznek, a kiterjedést, a helyet s általában a tért mindennel, ami hozzátartozik (áthatatlanság vagy anyagiság, alak stb.) szintén csak a puszta jelenségekhez számítom – ez ellen nem mondhatni semmit; s amily kevéssé nevezhető idealistának, aki a színeket nem a tárgyhoz tartozó tulajdonságoknak, hanem csak a látás érzéke módosításainak tartja, époly kevéssé mondható az én elméletem idealisztikusnak, csak azért, mert azt találom, hogy még több, sőt minden tulajdonság, mely valamely test szemléletét teszi, pusztán jelenségéhez tartozik; ama dolog lételét ugyanis, amely megjelenik, ezzel nem szüntetjük meg, mint az igazi idealizmus teszi, hanem csak kimutatjuk, hogy amint magában van, az érzékek által nem ismerhetjük meg.
Szeretném tudni, milyeneknek kellene lenniök állításaimnak, hogy idealizmus ne legyen bennök; bizonyára azt kellene mondanom, hogy a tér képzete nemcsak teljesen megfelel érzékiségünk viszonyának a tárgyakhoz, mert hiszen ezt mondottam; hanem hogy teljesen hasonló a tárgyhoz, de ennek az állításnak előttem nincs értelme, valamint nem értem, hogy a vörös színnek érzete hasonló a cinóber ama tulajdonságához, mely ez érzetet bennem előidézi.
III. Jegyzet.
Ennek alapján azt a könnyen előrelátható, de semmis ellenvetést könnyen elutasíthatjuk: «hogy a tér meg idő idealitása az egész érzéki világot puszta látszattá változtatná». Miután ugyanis előbb az érzéki ismeret mivoltának filozofiai megértését azzal rontották meg, hogy az érzékiséget csak zavaros képzetfajnak állították, mellyel azért a dolgokat, amint magukban vannak, megismerhetjük, csakhogy nem vagyunk képesek mindent, ami e képzetünkben van, tisztán tudatossá tenni; míg ellenben mi kimutattuk, hogy az érzékiséget nem a világosságnak vagy homályosságnak ez a logikai, hanem az ismeret eredetének genetikai különbsége jellemzi; mert az érzéki ismeret, nem is amint magukban vannak, tünteti föl a dolgokat, hanem csak ama módot, ahogy megilletik érzékeinket, tehát csak jelenségeket, nem magukat a dolgokat adja az értelemnek reflexió végett: e szükséges helyreigazítás után ama megbocsáthatatlan s majdnem szándékos ferdítésből eredő ellenvetés támad, hogy elméletem az érzéki világ minden dolgát puszta látszattá változtatja.
Ha valamely tünemény adva van, még tőlünk függ, mikép akarjuk belőle a dolgot megitélni. Amaz, a tünemény, az érzékeken alapúl, a megítélés azonban az értelmen, és csak az a kérdés, vajjon a tárgy meghatározásában igazság van-e vagy sem. Az igazság meg álom közti különbséget azonban nem a tárgyakra vonatkoztatott képzetek mivolta állapítja meg, mert a képzetek mindkét esetben egyformák, hanem ama szabályok szerint való kapcsolatuk, melyek a képzetek összefüggését valamely tárgy fogalmában meghatározzák s hogy mennyiben férhetnek meg egy tapasztalatban vagy sem. Tehát épen nem a tünemények okai annak, ha megismerésünk a látszatot valóságnak nézi, azaz, ha a szemléletet, mely által valamely tárgy adatik, a tárgy fogalmának tartjuk, vagy pedig létele fogalmának, melyet csak az értelem gondolhat. A bolygók pályáját az érzékek majd jobb felé, majd visszafelé haladónak mutatják s ebben nincs sem igazság, sem igaztalanság, mert amíg arra szorítkozunk, hogy ez még csak tünemény, addig mozgásuk objektiv mivoltáról még nem is ítéltünk. De mert, ha az értelem nem vigyáz rá, hogy e szubjektiv képzetmódot ne objektivnek tartsuk, könnyen hamis ítélet támad, azért mondjuk, úgy látszik, mintha visszafelé mennének; de a látszat nem az érzékeknek, hanem az értelemnek esik rovására, az ő dolga lévén a tünemény alapján objektiv ítéletet mondani.
Ilyetén módon, ha képzeteink eredetéről nem is gondolkodnánk és érzékeink szemléleteit, bármit foglalnak is magukban, minden ismeretnek egy tapasztalatban való összefüggése szabályai szerint térben meg időben egybekapcsoljuk, akkor aszerint, mint vigyázatlanúl vagy óvatosan járunk el, csaló látszat vagy igazság származhatik; ez csak az érzéki képzeteknek az értelemben való fölhasználására vonatkozik, nem pedig eredetökre. Hasonlóképen ha az érzékek képzeteit mind, formájukkal együtt, t. i. tért meg időt, csak jelenségeknek veszem, tért meg időt pedig az érzékiség formájának, mely rajta kívül a tárgyakon nem található, s ha e képzetekkel csak lehetséges tapasztalatra vonatkoztatva élek, akkor az, hogy csak jelenségeknek tartom, legkevésbbé sem foglal magában látszatot vagy tévedésre való legcsekélyebb csábítást; mert emellett is helyesen összefügghetnek a tapasztalatban az igazság szabályai szerint. Ilyetén módon érvényes a geometriának minden a térről szóló tétele az érzékek minden tárgyára, tehát minden tapasztalatra, akár az érzékiség puszta formájának, akár magukhoz a dolgokhoz tartozó valaminek tekintsem a tért; ámbár csak az előbbi esetben érthetem meg, mikép lehetséges ama tételeket a külső szemlélet minden tárgyáról _a priori_ tudni; de különben minden lehetséges tapasztalatot tekintve minden úgy marad, mintha nem pártoltam volna el a közönséges véleménytől.
De ha a tér meg időről szóló fogalmammal minden lehetséges tapasztalaton túl merészkedem lépni, a mi elkerülhetetlen ha magukhoz a dolgokhoz tartozó tulajdonságoknak mondom őket, (mert mi akadályozhatna meg akkor engem abban, hogy ugyane dolgokra ne tekintsem őket érvényeseknek, ha érzékeim más szerkezetűek is s hozzájuk illenek vagy nem illenek), akkor fontos tévedés származhatik, mely látszaton alapúl, mert ez esetben azt, mi a dolgok szemléletének csak énemhez tartozó föltétele s az érzékek minden tárgyára, tehát minden lehetséges tapasztalatra érvényes, egyetemes érvényűnek állítván, magukra a dolgokra vonatkoztattam s nem a tapasztalat föltételeire szoritottam.
Tanításom a tér meg idő idealitásáról tehát annyira nem teszi az egész érzéki világot látszattá, hogy ellenkezőleg egyedüli eszköze annak, mikép biztosíthatni a legfontosabb ismeretek egyikének, t. i. annak, melyet a mathematika _a priori_ ad elő, valódi tárgyakra való alkalmazását, s mikép kerülhetni el, hogy ne puszta látszatnak tartassék; e nélkül ugyanis teljesen lehetetlen volna eldönteni, hogy a tér meg idő szemléletei, melyeket semmiféle tapasztalat útján nem szerzünk, s melyek mégis _a priori_ vannak meg gondolkodásunkban, nem puszta önalkotta képzelmények-e, melyeknek semmiféle tárgy, legalább adæquate nem felel meg, így tehát a geometria is nem látszat-e; míg ellenben nekünk sikerűlt kimutatnunk, hogy az érzéki világ minden tárgyára kétségtelenűl érvényesek, épen azért, mert e tárgyak puszta jelenségek.
Ez elveim továbbá, az érzékek képzeteiből tüneményeket csinálván, oly annyira nem változtatják ezzel a tapasztalat igazságát puszta látszattá, hogy ellenkezőleg ők az egyedüli eszköz arra, mikép kerülhetni el a transscendentalis látszatot, mely kezdettől fogva csalódásba vitte a metafizikát s arra a gyerekes törekvésre csábította, hogy szappanbuborékok után kapkodjék, mert jelenségeket, melyek puszta képzetek, magánvaló dolgoknak tartották. Ebből származtak azután az ész antinomiájának mind ama furcsa jelenetei, melyekről alább említést teszek s melyeket az az egy megjegyzés szüntet meg, hogy a jelenség, amíg a tapasztalat körén belül marad, igazság, mihelyt azonban ennek határait átlépi s transscendens-sé válik, csak látszatot idéz elő.
Minthogy tehát a dolgoknak, melyeket érzékeinkkel fölfogunk, meghagyom valóságukat és csak e dolgokról való érzéki szemléletünket szorítom arra, hogy semmi részében, még a tér s idő tiszta szemléletében sem, egyebet tüntet föl, mint ama dolgok jelenségét, soha magukban való mivoltukat: ennélfogva ez nem valamely általam a természetre költött általános látszat; az idealizmus rámfogása ellen való óvásom oly határozott s meggyőző, hogy fölöslegesnek is látszhatnék, ha nem volnának jogosulatlan bírák, kik ferde, habár közönséges nézetüktől való minden eltérésnek régi nevet keresve, és soha filozofiai megnevezések szellemét meg nem ítélve, hanem csak a betűhöz tapadva, mindig készek arra, hogy saját balhitüket jól meghatározott fogalmak helyére tegyék s őket ezáltal elferdítsék s eléktelenítsék. Az hogy magam adtam ez elméletnek a transscendentalis idealizmus nevét, senkit sem jogosít fel arra, hogy azt Cartesius tapasztalati idealizmusával (habár ez csak oly föladat féle volt, melynek megoldhatatlansága miatt Cartesius szerint mindenkinek szabadságában áll a testi világ létét tagadni, mert kielégítőleg nem adhattak rá feleletet soha) vagy Berkeley misztikus és rajongó idealizmusával (sőt ellene, valamint hasonló agyrémek ellen kritikánk épen a voltaképi ellenszert foglalja magában) cseréljék föl. Mert ez az én úgynevezett idealizmusom nem vonatkozik a dolgok létére (pedig ezek kétségbevonása teszi az idealismust a szó elfogadott jelentésében) mert ennek kétségbevonása soha eszembe nem jutott; hanem csak a dolgok érzéki képzetére, melyhez első sorban tér meg idő tartozik: s csak ezekről, tehát valamennyi jelenségről általában mutattam ki, hogy nem dolgok (hanem puszta képzetfajok), sem pedig magukhoz a dolgokhoz tartozó határozmányok. Annak a szónak pedig: transscendentalis, mely nálam soha sem jelenti ismereteinknek a dolgokra, hanem az ismereterőre való vonatkozását, meg kellett volna akadályoznia e félreértést. Inkább hogy sem továbbra is erre okot szolgáltasson, visszavonom e megnevezést s idealizmusomat kritikainak nevezem. Ha azonban valóban elvetendő az olyan idealizmus, mely való dolgokat (nem jelenségeket) puszta képzetekké változtat, minek nevezzük majd azt, mely megfordítva puszta képzeteket dolgokká változtat? Azt hiszem, ezt álmadozó idealizmusnak nevezhetni, megkülönböztetésül az előbbitől, melyet rajongónak nevezhetünk; ennek a kettőnek a távoltartása az én azelőtt transscendentalisnak, helyesebben azonban kritikainak nevezett idealizmusomnak feladata.
A TRANSSCENDENTALIS FŐKÉRDÉS MÁSODIK RÉSZE. Mikép lehetséges tiszta természettudomány?
14. §.
Természet a dolgok létele, amennyiben általános törvények szerint meg van határozva. Ha természet a magukban lévő dolgok lételét jelentené, sem _a priori_, sem _a posteriori_ nem ismerhetnők meg soha. _A priori_ nem, mert hogyan tudhatnók, mi tartozik magukra a dolgokra, minthogy ezt soha fogalmaink taglalása (analitikai tételek) által nem tudhatnók meg; hiszen nem azt akarom tudni, mi foglaltatik egy dologról való fogalmamban (mert ez logikai mivoltához tartozik), hanem hogy e fogalomhoz mi járúl hozzá a dolog valóságában, ami által maga e dolog fogalmamon kívül lételében határoztatik meg. Értelmem s ama föltételek, melyek szerint egyedül kapcsolhatja össze a dolgok határozmányait lételükben, nem szab rendet maguknak a dolgoknak; a dolgok nem igazodnak értelmemhez, hanem értelmemnek kellene hozzájuk igazodnia; tehát először adva kellene nekik lenniök, hogy e határozmányaikat megtudhassam, de akkor nem ismerném meg őket _a priori_.
A posteriori sem volna lehetséges a magánvaló dolgok mivoltának ily megismerése. Mert ha azt akarom, hogy a tapasztalat _törvényekre_ tanítson, melyek alá a dolgok létele tartozik, akkor e törvényeknek, amennyiben magukban levő dolgokra vonatkoznak, tapasztalatomon kívül is szükségkép érvényeseknek kellene lenniök rájok. A tapasztalat azonban megtanít ugyan arra, mi és mikép van, de soha sem arra, hogy szükségkép ilyennek s nem másnak kell lennie. Tehát nem taníthat soha maguknak a dolgoknak a mivoltára.
15. §.
Mindazonáltal tényleg birtokában vagyunk egy tiszta természettudománynak, mely _a priori_ és apodiktikus tételekkel vele járó szükségességgel törvényeket ád elő, melyek alá a természet tartozik. Csak a természettannak ama propedeutikáját hívom tanuságul, mely általános természettudomány címe alatt a fizikát (mely tapasztalati elveken alapszik) megelőzi. Ebben jelenségekre alkalmazott mathematikát, továbbá puszta diszkurziv alaptételeket (fogalmakból) is találunk, amelyek a tiszta természetismeret filozofiai részét teszik. De van benne olyan is, ami nem egészen tiszta s tapasztalati forrásoktól nem független, pl. a mozgás, az áthatatlanság (ezen alapszik az anyag tapasztalati fogalma) a tehetetlenség stb. fogalma, melyek miatt nem nevezhető egészen tiszta természettudománynak; azon felül csak külső érzékek tárgyaira vonatkozik, tehát nem adja példáját a szó szoros értelmében vett általános természettudománynak, melynek a természetet általában, akár a külső érzékek akár a belső érzék (mind a fizika, mind a pszikhologia) tárgyaira vonatkozik, kell általános törvények alá vonnia. De amaz általános fizika alaptételei közt valóban akadunk egy néhányra, mely tényleg ily általános, pl. e tétel: a szubstancia megmarad és állandó; minden ami történik, mindenkor valamely ok által állandó törvények szerint előre meghatároztatik stb. Ezek valóban általános természeti törvények, melyek teljesen _a priori_ megállanak. Tehát tényleg van tiszta természettudomány s most az a kérdés: mikép lehetséges?
16. §.
E szó természet még más jelentést is fölvesz, mely a tárgyat határozza meg, míg előbbi jelentésében csak a dolgok létele határozmányainak törvényszerűségére mutatott rá. _Materialiter_ tekintve tehát természet a tapasztalat összes tárgyainak foglalatja. Csak ezzel a tapasztalattal van itt dolgunk, mert ha oly dolgok mivoltát kellene megismernünk, melyek soha tapasztalat tárgyai nem lehetnek, akkor oly fogalmakra szorulnánk, melyeknek jelentése _in concreto_ (valamely lehetséges tapasztalat példájában) sohasem adható. E dolgok mivoltáról tehát csupa oly fogalmakat kellene alkotnunk, melyeknek valóságát, t. i. vajjon valóban tárgyakra vonatkoznak vagy puszta képzelmények-e, soha el nem dönthetnők. Ami nem lehet a tapasztalat tárgya, annak ismerete hiperfizikai volna s ezzel itt nincs dolgunk, hanem igenis azzal a természetismerettel, melynek valóságát a tapasztalat megerősítheti, habár ez az ismeret _a priori_ lehetséges és minden tapasztalatot megelőz.
17. §.
A formai e szükebb jelentésű természetben tehát a tapasztalat összes tárgyainak törvényszerűsége, amennyiben pedig _a priori_ ismerjük meg, szükséges törvényszerűsége. Az imént kimutattuk azonban, hogy ha a tárgyakat nem lehetséges tapasztalatra vonatkoztatva, hanem mint magukban lévő dolgokat tekintjük, azokon a természet törvényeit _a priori_ nem ismerhetjük meg soha. De itt nincs is közünk magukban lévő dolgokhoz, (ezeknek tulajdonságaival nem törődünk), hanem csak dolgokhoz mint lehetséges tapasztalat tárgyaihoz, s voltakép ezek foglalatja az, amit természetnek nevezünk. Kérdem, ha _a priori_ természet-ismeret lehetőségéről van szó, mi jobb, úgy állítani föl a kérdést: Mikép lehetséges a dolgoknak mint a tapasztalat tárgyainak szükséges törvényszerűsége vagy pedig mikép ismerhető meg _a priori_ a tapasztalat szükséges törvényszerűsége tekintettel minden tárgyára általában.
Közelről tekintve akár így akár úgy állítjuk fel a kérdést, megoldása a tiszta természet-ismeretet tekintve (s ezen fordúl meg a kérdés) egészen egyre megy. Mert ama szubjektiv törvények, amelyek a dolgok tapasztalati megismerését egyedül lehetővé teszik, e dolgokra is mint egy lehetséges tapasztalat tárgyaira (persze nem amint magukban vannak, de ez nem is jő itt tekintetbe) érvényesek. Egészen mindegy, akár azt mondom: eme törvény nélkül – ha valamely eseményt észreveszek, azt. mindig valami megelőzőre vonatkoztatom, melyre általános szabály szerint következik – észrevevés nem lehet tapasztalat, akár pedig így fejezem ki magam: mindennek, amiről a tapasztalat azt tanítja, hogy történik, kell hogy oka legyen.
Mégis illőbb, hogy az előbbi formulát válasszuk. Minthogy ugyanis _a priori_ s minden adott tárgy előtt lehet tudomásunk ama föltételekről, melyek alatt ama tárgyak tapasztalata lehetséges, ellenben soha sem tudhatjuk, mily törvényeknek vannak lehetséges tapasztalatra való tekintet nélkül magukban alárendelve: ennélfogva a dolgok mivoltát _a priori_ máskép nem kutathatjuk, mint ha ama föltételeket és általános (habár szubjektiv) törvényeket vizsgáljuk, melyek ily ismeretet mint tapasztalatot (formailag) lehetővé tesznek; ennek alapján fogjuk azután a dolgoknak mint a tapasztalat tárgyainak lehetőségét megállapítani. Ha a második fajta kifejezést választanám, s azokat az _a priori_ föltételeket keresném, melyek a természetet mint a tapasztalat tárgyát lehetővé teszik, könnyen eltévedhetnék, s képzelhetném, hogy a természetről mint magában való dologról kell beszélnem. Hiába s vég nélkül iparkodnám azután oly dolgoknak, melyekről semmi adatom nincsen, törvényeit találni.
Tehát csak a tapasztalattal lesz itt dolgunk s lehetségének általános s _a priori_ adott föltételeivel s ebből fogjuk a természetet mint minden lehetséges tapasztalat egész tárgyát meghatározni. Azt hiszem, megértenek: nem a már adott természet megfigyelésének szabályait keresem (ezek tapasztalatot tételeznek föl), tehát nem, hogy (tapasztalat útján) mikép leshetem meg a természet törvényeit, mert ezek nem volnának azután _a priori_ törvények s nem adnának tiszta természettudományt; hanem hogy e tapasztalat lehetségének _a priori_ föltételei mikép lehetnek egyszersmind azok a források, melyekből minden általános természeti törvény leszármaztatandó.
18. §.
Első sorban meg kell jegyeznünk, hogy habár minden tapasztalati itélet empirikus, azaz az érzékek közvetetlen fölfogásában leli alapját, azért nem minden empirikus ítélet megfordítva tapasztalati itélet; hanem az empirikuson s általában az érzéki szemléletnek adotton fölül még külön fogalmaknak kell hozzájárúlniok, melyeknek eredete egészen _a priori_ a tiszta észben van; ezek alá kell előbb foglalni minden észrevevést, mely ezek segítségével azután tapasztalattá változtatható.
Empirikus itéletek, amennyiben objektiv érvényességűek, tapasztalati ítéletek; amelyek azonban csak szubjektiv érvényességűek, azokat puszta észrevevési ítéleteknek nevezem. Ez utóbbiak nem szorúlnak tiszta értelmi fogalomra, hanem csak az észrevételeknek gondolkodó észben való logikai kapcsolatára. Az előbbiek azonban az érzéki szemlélet képzetein fölül külön az értelemben eredetileg alkotott fogalmakra szorúlnak mindig, melyeknek műve azután, hogy a tapasztalati ítélet objektiv érvényességű.