Part 4

Fent láttuk az analitikai és szintetikai ítéletek közti hatalmas különbséget. Analitikai ítéletek lehetségét könnyen megérthettük, mert csakis az ellenmondás tételén alapszik. _A posteriori_ szintetikai ítéletek lehetsége, t. i. azoké, melyeket a tapasztalatból merítünk, ugyancsak nem szorúl külön magyarázatra; mert a tapasztalat maga nem egyéb, mint észrevételek folytonos összetétele (synthesis). Tehát csak _a priori_ szintetikai ítéletek lehetségét kell keresnünk vagy kutatnunk, mert ezek lehetsége szükségkép egyéb elveken alapszik, mint az ellenmondás tételén.

De itt nem kell előbb ily tételek lehetségét kutatnunk, azaz kérdeznünk, vajjon lehetségesek-e? Mert elég ily tételünk van, még pedig kétségtelen bizonyossággal adva, s minthogy itt analitikai módszer szerint járunk el, ennélfogva abból indulunk ki, hogy efféle szintetikai, de tiszta észismeret valódi; de azután mégis kutatnunk kell e lehetség okát s kérdeznünk, mikép lehetséges ez ismeret avégből, hogy lehetsége alapelveiből használatának föltételeit, ennek körét s határait megállapíthassuk. A voltaképi, iskolaszerű szabatossággal kifejezett kérdés tehát, melytől minden függ, ez:

Mikép lehetségesek szintetikai _a priori_ tételek?

Fentebb, népszerűség kedvéért, kissé máskép fejeztem ki a kérdést, t. i. mikép lehetséges tiszta észből való ismeret; bátran tehettem, mert minthogy itt pusztán a metafizika és forrásai forognak kérdésben, az előbbiek után reméllem, mindenki emlékezni fog rá, hogy ha tiszta észből való ismeretről beszélünk, soha az analitikairól, hanem csakis metafizikairól van szó.[8]

E kérdés megoldásától függ a metafizika egész léte: élete vagy halála. Ha valaki még oly tetszetősen adja benne elő állításait; ha következtetést következtetésre zsúfolva halmoz: míg előbb ama kérdésre nem tudott kielégítően felelni, jogomban áll mondani: mind hiába való haszontalan bölcselkedés s hamis bölcsesség. Tiszta ész alapján beszélsz, s nem csak adott fogalmakat taglalván, hanem új kapcsolatokat alkotván, melyek nem az ellenmondás tételén alapszanak s melyeket mégis minden tapasztalattól teljesen függetleneknek vélsz átláthatni, számot tartasz arra, hogy _a priori_ ismereteket mintegy teremtesz; hogyan jutottál ehhez, hogyan fogod e követelőzéseidet igazolni? Az általános emberi ész megegyezésére nem szabad hivatkoznod; mert e tanú tekintélye csak közönséges mende-mondán alapszik.

_Quodcunque ostendis mihi sic, incredulus odi._

Horatius.

De a mily mellőzhetetlen a felelet erre a kérdésre, oly nehéz is egyszersmind; s habár a főok, hogy miért nem iparkodtak már régen megfelelni rá, abban van, hogy még csak eszébe sem jutott senkinek, hogy ilyesfélét kérdezni lehessen; mégis egy második ok az, hogy ez egy kérdés kielégítő megoldása sokkal tartósabb, mélyebb s fárasztóbb gondolkodást követel, mint valaha a legterjedelmesebb metafizikai munka, mely első megjelenése alkalmával halhatatlanságot igért szerzőjének. Minden józan olvasó, ha e föladat követelményeit gondosan megfontolja, nehézségétől megrettenve, eleinte megoldhatatlannak kell hogy gondolja, s ha ily tiszta szintetikai _a priori_ ismeretek tényleg nem léteznének, tisztán lehetetlennek vélje, ami David Hume-on tényleg megesett, habár ő a kérdést távolról sem állította maga elé oly általánosságban, mint mi állítottuk s kellett is állítanunk, ha azt akarjuk, hogy a felelet az egész metafizikára döntő legyen. Mert mikép lehetséges – mondá amaz éleselmű ember – hogy ha valamely fogalom adva van, én e fogalom körét átléphessem és vele egy más fogalmat összekapcsolhassak, mely amabban épen nem foglaltatik, még pedig olykép, mintha emez szükségkép tartoznék amahhoz? Csak tapasztalat szolgáltathat nekünk ily kapcsolatokat (ezt következteté ő abból a nehézségből, melyet lehetetlenségnek tartott) s ama vélt szükségesség, vagy, ami egyre megy, az annak tartott _a priori_ ismeret nem egyéb, mint hogy megszoktunk valamit igaznak tartani s azért a szubjektiv szükségességet objektivnek vélni.

Ha az olvasó panaszkodik, hogy e feladat megoldásával sok bajt és fáradságot szerzek neki, próbálja meg s oldja meg maga könnyebb módon. Talán akkor majd lekötelezve érzi magát annak, ki ily mély kutatás munkáját ő helyette magára vállalta s inkább még némikép csodálkozik azon a könnyűségen, mely a dolog mivoltához képest a megoldásnak adatott; éveken át tartó fáradságba is került, míg a feladatot egész általánosságban, abban az értelemben, melyben a mathematikusok élnek e szóval, t. i. minden esetre kiterjeszkedve, meg lehetett oldani s végre analitikai alakban is, mint itt történt, előadni.

Mind a metafizikusok tehát ünnepélyesen föl vannak függesztve munkájuktól, míg erre a kérdésre:

Mikép lehetségesek szintetikai _a priori_ ismeretek?

kielégítően meg nem feleltek. Mert csak ez a felelet adja meg nekik azt a kreditivát, melyet föl kell mutatniok, ha a tiszta ész nevében valamit közölni akarnak velünk; ha ezzel nem rendelkeznek, el kell készülve lenniök rá, hogy a józan emberek, kiket már annyiszor megcsaltak, közleményük minden további vizsgálata nélkül el fogják utasítani őket.

De ha nem mint tudományt, hanem mint üdvös és az általános emberi értelemhez alkalmazkodó rábeszélések mesterségét akarják dolgukat folytatni, ez iparukban senki méltányosan meg nem akaszthatja őket. Észszerű hit szerény nyelvével fognak azután élni; be fogják vallani, hogy arról, ami minden lehetséges tapasztalat határain túl van, nem hogy tudnának valamit, de még sejtelmük sem lehet, s hogy (nem spekulativ használatra, mert erről le kell mondaniok, hanem pusztán gyakorlati célból) csak feltesznek valamit, ami az értelem és akarat vezetéséhez az életben lehetséges, sőt mellőzhetetlen. Csak így viselhetik majd hasznos és bölcs emberek nevét, még pedig annál nagyobb mértékben, mennél inkább lemondanak a metafizikusokéról, mert ezek spekulativ filozofusok akarnak lenni; s minthogy ha _a priori_ ítéletekről van szó, nem érhetjük be üres valószínűségekkel (mert amit állítólag _a priori_ ismerünk meg, azt ép ezzel szükségesnek hirdetjük), azért nem engedhetjük meg nekik, hogy sejtésekkel játszadozzanak; állításuknak tudománynak kell lennie, különben egyáltalán semmi.

Mondhatni, hogy az egész transscendentalis filozófia, mely a metafizikát szükségkép megelőzi, ma nem egyéb, mint csakis az itt föladott kérdésnek rendszeres és kimerítő, teljes megoldása, hogy tehát eleddig transscendentalis filozófia nincsen. Mert ami ennek nevét viseli, tulajdonkép a metafizikának egy része; de ama tudománynak előbb ez utóbbinak a lehetségét kell megállapítania, tehát meg kell előznie minden metafizikát. Nem is szabad tehát csodálkoznunk rajta, hogy egy egész tudomány, még pedig más tudományoktól vett segítség nélkül, tehát egészen új tudomány szükséges ahhoz, hogy csak egyetlen egy kérdésre kielégítően feleljünk; ha e megoldás bajjal, fáradsággal, sőt némi homályossággal jár is.

Midőn most e megoldáshoz fogunk, még pedig analitikai módszer alapján, föltételezvén, hogy ily tiszta észből való ismeretek valósággal vannak, az elméleti ismeretnek (mint amelyről itt egyedül szó van) csak két tudományára hivatkozhatunk, t. i. a tiszta mathematikára s tiszta természettudományra, mert csak ezek tüntethetik föl a tárgyakat szemléletben, tehát ha bennük netalán _a priori_ ismeretekre akadnánk, ezek igazságát vagy a tárggyal való megegyezésüket _in concreto_, azaz valóságukat mutathatnók meg; amiből aztán lehetségük alapjához analitikai úton haladhatnánk. Ez nagyon megkönnyíti a munkát, melyben az általános elmélkedések nem csak alkalmaztatnak tényekre, hanem sőt belőlük indulnak, míg a szintetikai eljárásban egészen _in abstracto_, fogalmakból kellene őket leszármaztatnunk.

De hogy e valódi s egyszersmind alappal biró tiszta _a priori_ ismeretekből ahhoz, amit keresünk, t. i. a metafizikához mint tudományhoz fölemelkedhessünk, bele kell foglalnunk főkérdésünkbe azt, ami bennünk e metafizikát megindítja, ami mint természetesen adott, de igazságát illetőleg nem gyanútlan _a priori_ ismeret neki alapúl szolgál, és amelynek ez ismeretek lehetőségét kritikailag nem vizsgáló földolgozását már rendesen metafizikának neveznek: egy szóval az e tudományhoz való természeti hajlandóságunkat; e szerint a transscendentális főkérdésre, négy más kérdésre osztva kell sorban feleletet adnunk.

1. Mikép lehetséges tiszta mathematika?

2. Mikép lehetséges tiszta természettudomány?

3. Mikép lehetséges metafizika egyáltalán?

4. Mikép lehetséges metafizika mint tudomány?

Látni való, hogy habár e föladatok megoldása főkép a Kritika lényeges tartalmát fogja föltüntetni, mégis van benne sajátos is, ami magában is figyelemre méltó, t. i. adott tudományokhoz a forrásokat magában az észben keressük, hogy ezen az uton azt a tehetséget, melynél fogva ez az ész valamit _a priori_ megismer, maga által a tény által megvizsgáljuk és kimérjük. Ez által maguk e tudományok is, habár nem tartalmukat, de helyes használatukat illetőleg előbbre jutnak s midőn közös eredetük felsőbb kérdését deritjük föl, saját mivoltukra is nagyobb világosság árad.

A TRANSSCENDENTALIS FŐKÉRDÉS ELSŐ RÉSZE. Mikép lehetséges tiszta mathematika?

6. §.

Íme egy nagy s kipróbált ismeret, mely már most is bámulatos terjedelmű s határtalan kiterjedést igér a jövőben; mely minden izében apodiktikusan bizonyos, azaz föltétlenül szükséges, tehát nem alapszik tapasztalati okokon, ennélfogva tiszta szüleménye az észnek, de azonfölül minden izében szintetikai. «Hogyan képes az emberi ész ily ismeretet egészen _a priori_ hozni létre?» Minthogy nem alapúl s nem alapúlhat tapasztalatokon, nem tételez-e föl e képesség valamely _a priori_ ismeretalapot, mely mélyen rejtőzik, de ha csak első csiráit szorgalmasan kutatjuk, e hatásaiból talán mégis megismerhető?

7. §.

Azt találjuk, hogy minden mathematikai ismeretben az a sajátos, hogy fogalmát előbb a szemléletben, még pedig _a priori_, tehát nem empirikus, hanem tiszta szemléletben kell föltüntetnie, ami nélkül egy lépést sem tehet előre; ítéletei ezért _intuitivak_, míg a filozofiának puszta fogalmakból vont _diskurziv_ ítéletekkel kell beérnie s apodiktikus tanait a szemlélet segitségével megvilágosíthatja ugyan, de le belőle nem vonhatja. A mathematika mivoltának e megfigyelése már is elvezet lehetségének első s legfelső föltételéhez: valamely tiszta szemlélet kell hogy alapúl szolgáljon neki, melyben minden fogalmát _in concreto_ s mégis _a priori_ tüntetheti föl, vagy amint mondani szokás, megszerkesztheti.[9] Ha e tiszta szemléletet s ennek lehetségét megtalálhatjuk, akkor könnyen magyarázható belőle, mikép lehetségesek _a priori_ szintetikai tételek a mathematikában, tehát az is, mikép lehetséges maga e tudomány. Mert valamint a tapasztalati szemlélet minden nehézség nélkül lehetővé teszi, hogy a szemlélet valamely tárgyáról alkotott fogalmunkat oly állítmányokkal, melyeket maga a szemlélet szolgáltat, a tapasztalatban szintetikailag kibővíthessük, azonkép a tiszta szemlélet is lehetővé teszi ezt, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetben a szintetikai ítélet _a priori_ bizonyos s apodiktikus lesz, az előbbi esetben pedig csak _a posteriori_ s tapasztalatilag bizonyos; mert emebben csak az foglaltatik, ami a véletlen tapasztalati szemléletben, amabban pedig, ami a tiszta szemléletben szükségkép találtatik; mert mint _a priori_ szemlélet minden tapasztalat vagy egyes észrevevés előtt van elválaszthatatlanúl összekötve a fogalommal.

8. §.

De a nehézség ezzel úgy látszik inkább nő, mint csökken. Mert most az a kérdés: Mikép lehet valamit _a priori_ szemlélni? Szemlélet oly képzet, mely mintha közvetetlenül függne a tárgy jelenlététől. Lehetetlennek látszik ennélfogva, _a priori_ eredetileg szemlélni, mert akkor a szemlélet előbb jelen volt vagy most jelen levő tárgy nélkül való volna, tehát szemlélet sem lehetne. Fogalmak oly természetűek ugyan, hogy némelyeket, t. i. azokat, melyekkel csak a tárgyat általában gondoljuk, _a priori_ alkothatunk, anélkül, hogy a tárgyhoz közvetetlen viszonyban volnánk, pl. a mennyiség, ok stb. fogalma; de még ezek is, hogy értelmet s jelentést nyerjenek, rászorúlnak arra, hogy _in concreto_ használjuk, azaz valamely szemléletre alkalmazzuk, mely által nekünk ennek tárgya adatik. De mikép előzheti meg a tárgy szemlélete magát a tárgyat?

9. §.

Ha szemléletünknek oly fajtájúnak kellene lennie, hogy dolgokat úgy állít maga elé, amint magukban vannak, akkor _a priori_ szemlélet lehetetlen volna, akkor minden szemlélet empirikus volna. Mert hogy mi foglaltatik magában a tárgyban, csak úgy tudhatom, ha jelen s adva van előttem. Igaz, hogy akkor is megfoghatatlan, mikép ismertetheti meg velem valamely jelenlevő dolog szemlélete magát a dolgot, amint magában van, minthogy tulajdonságai nem szállhatnak át az én értelmembe; de ha ezt mégis lehetségesnek gondoljuk, az efféle szemlélet még sem lehetne _a priori_, azaz mielőtt a tárgyat szemlélem; mert enélkül nem található ki, min alapúlna képzetünknek a tárgyra való vonatkozása, hacsak nem sugallaton. Azért csak egy mód van, mikép előzheti meg szemléletem a valóságos tárgyat, s lehet _a priori_ ismeret, ha ugyanis nem foglal magában egyebet, mint az érzékiség formáját, mely énemben minden való benyomást, melylyel tárgyak engem illetnek, megelőz. Mert hogy érzékek tárgyai csak az érzékiség e formája szerint szemlélhetők, azt _a priori_ tudhatom. Ebből következik, hogy tételek, melyek az érzéki szemléletnek csak e formájára vonatkoznak, az érzékek tárgyaira vonatkozólag lehetségesek s érvényesek lesznek; hasonlókép megfordítva: szemléletek, melyek _a priori_ lehetségesek, soha egyébre, mint érzékeink tárgyaira, nem vonatkozhatnak.

10. §.

Csak az érzéki szemlélet formája által szemlélhetünk tehát dolgokat _a priori_, de ennek következtében a tárgyakat csak úgy ismerhetjük meg, amint nekünk (érzékeinknek) megjelenhetnek, nem amint magukban vannak; és e föltevés okvetetlenül szükséges, hogy szintetikai _a priori_ tételeket lehetségeseknek ismerjünk el, vagy ha tényleg rájuk akadunk, lehetségüket megértsük s eleve megállapítsuk.

De tér s idő azok a szemléletek, melyeket a tiszta mathematika minden apodiktikus és szükséges ismeretének s ítéletének alapúl vet; mert a mathematikának minden fogalmát előbb a szemléletben, a tiszta mathematikának pedig a tiszta szemléletben kell feltüntetnie, azaz megszerkesztenie, ami nélkül (minthogy nem analitikailag, t. i. a fogalmak taglalása útján, hanem csak szintetikailag járhat el) nem tehet egy lépést sem, mert hiányzik a tiszta szemlélet, melyben egyedűl a szintetikai _a priori_ itéletekhez való anyag adva van. A geometria a tér tiszta szemléletét veti alapúl. Az arithematika még számfogalmait is az egységeknek sorban való hozzáadásával az időben hozza létre, de főkép a tiszta mechanika a mozgásról való fogalmait csak az idő képzete segítségével hozhatja létre. Mindkét képzet azonban pusztán szemlélet; mert ha a testek s ezek változásainak (mozgás) empirikus szemléletéből minden empirikus elemet t. i. ami az érzékletre tartozik, elhagyunk: megmarad a tér s idő, amelyek tehát tiszta szemléletek; ezek amazoknak _a priori_ szolgálnak alapúl, s azért maguk nem hagyhatók el soha; de épen azzal, hogy tiszta _a priori_ szemléletek, azt bizonyítják, hogy érzékiségünknek puszta formái, melyeknek minden tapasztalati szemléletet, azaz valódi dolgok észrevevését meg kell előzniök, s melyek szerint tárgyak _a priori_ megismerhetők, de persze csak amint nekünk megjelennek.

11. §.

A jelen szakasz feladata tehát meg van oldva. Tiszta mathematika mint szintetikai _a priori_ ismeret csak úgy lehetséges, hogy nem vonatkozik egyébre, mint az érzékek tárgyaira, melyek tapasztalati szemléletének tiszta szemlélet (a tér és időé) még pedig _a priori_ szolgál alapúl, s azért szolgálhat alapúl, mert e tiszta szemlélet nem egyéb, mint az érzékiség puszta formája, mely a tárgyak valódi megjelenését megelőzi, valósággal lehetővé tevén ezt. De ez _a priori_ szemlélés lehetsége a jelenségnek nem anyagára vonatkozik, t. i. arra, ami benne érzéklet, mert ez tapasztalati benne, hanem csak formájára, térre meg időre. Ha valaki csak legkevésbbé is kételkednék benne, hogy mindkettő nem maguknak a dolgoknak határozmánya, hanem a dolgoknak az érzékiséghez való viszonyáé, szeretném tudni, mikép tudhatjuk _a priori_, tehát a dolgokkal való ismeretségünk előtt, t. i. mielőtt ezek adva volnának, hogy szemléletüknek milyen mivoltúnak kell lennie, amint ezt a térre s időre vonatkozólag valóban tudjuk. Ellenben ez igen is érthető, ha mindkettőt csak érzékiségünk formai föltételének, a tárgyakat pedig csak jelenségeknek tartjuk, mert akkor a jelenség formáját, azaz a tiszta szemléletet igenis magunkból, azaz _a priori_ képzelhetjük.

12. §.

A dolgot megvilágítja s megerősíti, ha a geometerek rendes s okvetlen szükséges eljárását tekintjük. Két adott alak teljes hasonlóságáról (amidőn az egyik minden tekintetben a másik helyére tehető) szóló minden bizonyítás végre is azon alapszik, hogy a kettő egymást födi, ami nyilván nem egyéb, mint közvetetlen szemléleten alapuló szintetikai tétel; s e szemléletnek tisztának s _a priori_ adottnak kell lennie, különben ama tételt nem tarthatnók apodiktikusan bizonyosnak, csak tapasztalati bizonyosságú volna. Azt mondanók: így látni ezt mindig, s csak eddigi észleletünk határain belül érvényes. Az a tétel, hogy a teljes tér (mely maga nem határa többé valamely más térnek) három kiterjedésű, s tér egyáltalán nem is lehet több kiterjedésű, azon a tételen alapszik, hogy egy pontban csak három vonal metszheti egymást derékszög alatt; ez a tétel azonban nem is bizonyítható fogalmakból, hanem közvetetlenül szemléleten alapúl, még pedig tiszta _a priori_ szemléleten, mert apodiktikusan bizonyos; az efféle követelések lehetősége is: egy vonal a végtelenig (in infinitum) húzandó, vagy a változásoknak sora (pl. mozgás által megjárt útak) végtelenbe folytatandó, a tér meg idő oly képzetét tételezi föl, mely pusztán a szemlélettől függ, t. i. amennyiben magában nem határolja semmi; fogalmakból soha sem következtethetnők. A mathematikának tehát valóban tiszta _a priori_ szemléletek szolgálnak alapúl, amelyek annak szintetikai s apodiktikailag érvényes tételeit lehetővé teszik; transscendentalis dedukciónk a tér meg időbeli fogalmainkról tehát egyszersmind a tiszta mathematika lehetőségét magyarázza, amelyet ily dedukció nélkül, s anélkűl, hogy föltételeznők, hogy «mindazt, ami érzékeinknek adathatik (a külsőknek a térben, a belsőknek az időben) csak amint megjelenik, nem amint magában van, szemléljük», megengedhetünk ugyan, de semmiképen át nem láthatunk.

13. §.

Akik még nem tudnak attól a felfogástól szabadulni, hogy tér meg idő valódi tulajdonságok, melyek magukhoz a dolgokhoz tartoznak, éleselműségüket a következő paradoxonon gyakorolhatják s ha hiába fáradoztak megoldásán, legalább néhány pillanatra előitéletektől menten gyaníthatják, hogy a tér meg időnek érzéki szemléletünk puszta formáivá való sülyesztése talán mégis alapos.

Ha két dolog minden tekintetben, mely mindeniken külön egyáltalán megismerhető (minden a mennyiséghez s minőséghez tartozó határozmányban) azonegy, abból azt kell következtetnünk, hogy az egyik minden esetben s tekintetben a másik helyére tehető, anélkül, hogy e csere a legkisebb fölismerhető különbséget okozná. Ez így is van a sík alakokkal a geometriában; de különböző szferikus alakok ama teljes belső megegyezés ellenére külső viszonyukban mégis annyira különbözők, hogy az egyik épenséggel nem tehető a másik helyére; pl. két gömbháromszög a két félgömbön, melynek közös alapja az æquatornak egy íve, teljesen egyenlő lehet, mind vonalaiban, mind szögeiben, úgy hogy ha az egyiket külön s teljesen leírom, semmit sem találhatok benne, ami nem volna meg a másiknak leírásában, s az egyik még sem tehető a másik helyére (t. i. az ellenkező félgömbre); itt tehát mégis oly belső különbség van a két háromszög között, melyet semmiféle értelem belsőlegesnek nem mondhat s amely csak a térbeli külső viszonyban nyilvánúl. De közönségesebb eseteket akarok felhozni, melyek a mindennapi életből vehetők.

Mi lehet hasonlóbb kezemhez vagy fülemhez s vele minden tekintetben egyenlőbb, mint képe a tükörben? S még sem tehetem azt a kezet, melyet a tükörben látok, az eredetinek a helyébe; mert ha ez jobb kéz volt, az a tükörben balkéz, a jobb fül képe bal fül, mely amannak a helyére nem tehető. Itt semmiféle, értelemmel kigondolható belső különbség nincs; mégis a különbség, amennyire érzékeim tanuskodnak róla, belsőleges, mert a bal kéz a jobbal minden kölcsönös egyenlősége s hasonlósága mellett sem foglalható ugyanazon határok közé (nem kongruálhatnak), az egyik kézre való keztyűt nem húzhatom föl a másikra. Mi itt a megoldás? E tárgyak nem képzetek a dolgokról, amint magukban vannak, s amint a tiszta ész megismerhetné, hanem érzéki szemléletek, azaz jelenségek, melyeknek lehetsége bizonyos magukban ismeretlen dolgoknak máshoz, t. i. érzékiségünkhöz való viszonyán alapszik. Ez érzékiségben már most a tér a külső szemlélet formája, s minden tér belső meghatározása csak az által lehetséges, hogy külső viszonyát az egész térhez, melynek amaz csak egyik része, megállapítjuk; más szavakkal, a rész csak az egész által lehetséges, ami maguknál a dolgoknál, mint a puszta értelem tárgyainál sohasem fordúlhat elő, de puszta jelenségeknél igenis előfordúlhat. Hasonló s egyenlő, de mégis inkongruens dolgoknak (pl. ellenkező értelemben kanyarodó csigáknak) különbségét azért nem is magyarázhatjuk meg semmiféle fogalommal, csak a jobb és balkézhez való viszonyukkal, ami közvetetlenül a szemlélet dolga.

I. Jegyzet.