Part 3

Terveket csinálni gyakran kényelmes, dicsekvő szellemi foglalkozás, mellyel az ember teremtő lángész színét adja magának, másoktól követelvén, mit maga sem tud teljesíteni, gáncsolván, mit maga sem tudna jobban csinálni s olyanokat ajánlgatván, miket maga sem tudna hol keresni; habár az ész általános Kritikájának jó tervéhez is, ha az a rendes jámbor óhajtások nyilvánításánál egyéb akar lenni, több kell, mintsem az ember gondolná. De a tiszta ész oly elkülönített és maga magában teljesen kapcsolatos kör, hogy egyik részéhez sem nyúlhatunk anélkül, hogy a többieket is ne érintsük, és semmit sem végezhetünk, ha csak előbb mindenik résznek nem állapítottuk meg helyét, s az egyiknek a másikra való hatását. Minthogy ugyanis semmi sincsen rajta kívül, ami körén belül ítéletünket helyre igazíthatná: azért mindenik résznek érvényessége és használata attól a viszonytól függ, melyben ez magának az észnek többi részeihez van, amint egy szerves test alkatánál az egyes tagok célja csak az egésznek teljes fogalmából származtatható le. Azért ily Kritikáról mondhatni, hogy ha csak nem teljes és a tiszta ész minden alkotó részét ki nem meríti, megbízhatatlan; e képesség köréről vagy mindent meg kell határoznunk és állapítanunk, vagy pedig semmit.

De habár puszta terv, amely megelőzi a tiszta ész kritikáját, érthetetlen, megbizhatatlan és haszontalan volna, annál hasznosabb a terv, ha a kész műre következik. Mert a terv alapján azután áttekinthetjük az egészet, egyenkint megvizsgálhatjuk a főpontokat, melyeken minden megfordul és ez előadást egyben-másban jobban rendezhetjük be, mint a mű első kidolgozása alkalmával lehetett.

Ime, ez ilyen terv, mely a befejezett műre következik és amely analitikai módszer szerint haladhat, holott magát a művet egészen szintetikai módszer szerint kellett készítenem, hogy a tudomány minden izületében, mint egészen sajátos ismereterő alkata, természetes kapcsolatában előtünjék. Aki e tervet, melyet mint minden jövendő metafizikához való bevezetést előre bocsátok, ugyancsak homályosnak találja, az fontolja meg, hogy nem kell mindenkinek ép metafizikát tanulni, s hogy sok oly ember van, ki alapos, sőt mélyebb tudományokban is, ha csak közelebb állnak a szemlélethez, szépen előrehalad, míg oly kutatásokban, melyek csupa elvont fogalmak körül forognak, nem tud boldogulni, amely esetben legjobb lesz tehetségeit más tárgyra fordítani. De aki arra vállalkozik, hogy metafizikát ítéljen meg, sőt maga írjon: annak okvetetlenül eleget kell tennie az itt fölállított követelményeknek, akár úgy, hogy elfogadja az én megoldásomat, akár pedig, hogy alaposan megcáfolja s mást tesz helyébe, – mellőzni nem mellőzheti. Ami pedig azt a sokat hánytorgatott homályosságot (a kényelmesség vagy rövidlátás e szokott köpenyét) illeti, annak is megvan a maga haszna; mert mindazok, kik minden más tudományban óvatosan hallgatnak, azok metafizikai kérdésekben mesterként beszélnek, bátran ítélnek, mivel tudatlanságuk itt nem üt ugyan el nagyon mások tudományától, de igenis az igazi kritika alapelveitől. Ezekről tehát méltán mondhatni:

_Ignavum, fucos, pecus a praesepibus arcent._

Virg.

PROLEGOMENÁK. Figyelmeztetés a metafizikai ismeretek sajátosságairól.

1. §. A metafizika forrásairól.

Ha valamely ismeretet tudományként akarunk előadni, előbb pontosan meg kell állapítani tudnunk, ami mástól megkülönbözteti, ami tehát sajátos benne, máskülönben a tudományok határai összezavarodnak s egyiket sem tárgyalhatjuk alaposan, amint mivolta megkívánja.

Akár a tudomány tárgyának, akár a megismerés forrásainak vagy a megismerés módjának különbségéből, akár ezek egynehányából vagy valamennyiből együttvéve ered e sajátosság, de csak ezen alapúlhat a lehető tudomány s körének eszméje.

Ami először valamely metafizikai ismeret forrásait illeti, már fogalmukban rejlik, hogy e források nem lehetnek tapasztalatiak. Elvei tehát (s ezekhez nemcsak alaptételei, hanem alapfogalmai is tartoznak) nem meríthetők a tapasztalatból; mert nem fizikai, hanem metafizikai, azaz a tapasztalat körén túl levő ismeret akar lenni. Tehát nem alapúlhat sem külső tapasztalaton, mely forrása a tulajdonképeni fizikának, sem belsőn, mely alapja a tapasztalati lélektannak. Tehát _a priori_, vagyis tiszta értelemből és tiszta észből való ismeret.

De ezzel még nem különböznék a tiszta mathematikától; azért tiszta filozófiai ismeretnek kell nevezni. Ami e kifejezés jelentését illeti, hivatkozom a Tiszta Ész Kritikájára 712. l. stb., ahol az ész használata e két fajának különbségét világosan s kielégítően előadtam. Ennyit a metafizikai megismerés forrásairól.

2. §. Az ismeretnek ama fajáról, mely egyedül metafizikainak nevezhető.

_a)_ A szintetikai s analitikai ítéletek különbségéről általában.

Metafizikai ismeretnek csupa _a priori_ itéletekből kell állnia; ezt forrásainak sajátos mivolta követeli. De bármily forrásból származnak is ítéletek, vagy bármilyenek is logikai formájukat illetőleg: különbözhetnek egymástól tartalomban, aszerint mint vagy pusztán magyarázók, midőn az ismeret tartalmát semmivel se növelik, vagy pedig bővítők, midőn az ismeret tartalmát növelik; az előbbiek analitikai, az utóbbiak szintetikai ítéleteknek nevezhetők.

Az analitikai ítélet állítmánya nem mond egyebet, mint a mi az alany fogalmában valósággal, habár nem oly világosan és tudatosan, gondoltatott. Ha azt mondom: minden test kiterjedt, ezzel semmivel sem bővítettem fogalmamat a testről, csak fölbontottam; mert a kiterjedést már az ítélet előtt, habár nem külön kifejezve, a test fogalmában valóban gondoltam, az ítélet tehát analitikai. Ellenben ez a mondat: némely test nehéz, olyasmit foglal az állítmányba, amit a test általános fogalmában tényleg nem gondoltam, tehát ez az ítélet, növelvén fogalmamat, bővíti ismeretemet, s azért szintetikai ítélet a neve.

_b)_ Valamennyi analitikai ítélet közös alapelve az ellenmondás tétele.

Az analitikai ítéletek mind egészen az ellenmondás tételén alapúlnak s mivoltuknál fogva _a priori_ ismeretek, akár empirikusak ama fogalmak, melyek anyagúl szolgálnak nekik, akár nem. Minthogy ugyanis valamely állító analitikai ítélet állítmányát már az alany fogalmában gondoljuk, azért ellenmondás nélkűl nem tagadható róla; hasonlóképen analitikai, de tagadó ítéletben az állítmány ellentétét okvetetlenül tagadnom kell, ugyancsak az ellenmondás tételénél fogva. Példák ezekre e mondatok: Minden test kiterjedt, és: egy test sem kiterjedés nélkül való (egyszerű).

Ugyanezért minden analitikai tétel, ha fogalmai empirikusak is, _a priori_ ítélet, példáúl az arany sárga fém; mert ennek megtudására az aranyról való fogalmamon kívül, mely magában foglalja azt, hogy e test sárga fém, további tapasztalatra nem szorulok, mert ép ezekből áll fogalmam, melyet csak föl kellett bontanom, anélkül, hogy rajta kívül egyebet keressek.

_c)_ Szintetikai ítéletek egyéb elvre szorúlnak, mint az ellenmondás tételére.

Vannak szintetikai _a posteriori_ ítéletek, melyeknek eredete empirikus; de vannak olyanok is, melyek _a priori_ bizonyosak s tiszta értelemből meg észből erednek. De mindkettő megegyezik abban, hogy pusztán az analizis alaptétele, tudniillik az ellenmondás tétele alapján nem származhatnak; még egészen más alaptételre szorúlnak, ámbár bármely alaptételből is, de minden esetre az ellenmondás tétele szerint származtatandók le, mert ezzel a tétellel, habár nem minden belőle származtatható le, ellenkezni nem ellenkezhetik semmi. Előbb osztályozni akarom a szintetikai ítéleteket.

1. Tapasztalati ítéletek mindig szintetikaiak. Mert képtelenség volna analitikai ítéletet tapasztalatra alapítani, hiszen ily ítélet alkotásánál nem is szabad a fogalom körét elhagynom, tehát nem szorúltam a tapasztalat bizonyságára. Hogy valamely test kiterjedt, _a priori_ bizonyos, nem pedig tapasztalati ítélet. Mert mielőtt a tapasztalathoz fordulok, megvannak az itéletemhez szükséges föltételek a fogalomban, melyből az állítmányt az ellenmondás tétele alapján csak ki kell vonnom, miáltal egyszersmind ítéletem szükségességének tudatára juthatok, melyre a tapasztalás nem is taníthatna.

2. Mathematikai ítéletek mind szintetikaiak. Ez a tétel az emberi ész taglalóinak úgy látszik teljesen elkerülte figyelmüket, sőt homlokegyenest ellenkezik is föltevéseikkel, habár tagadhatatlanúl igaz, s a következőkben nagy fontosságú. Mert midőn látták, hogy a mathematikusok következtetései mind az ellenmondás tételének fonalán haladnak (amit minden apodiktikus bizonyosság mivolta követel), elhitették magukkal, hogy az alaptételek is mind az ellenmondás tételéből ismerhetők meg, amiben nagyon tévedtek; mert szintetikai ítélet az ellenmondás tételéből átlátható ugyan, de csak ha más szintetikai tétel megelőzi, melyből leszármaztatható; nem pedig magában.

Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy tulajdonképi mathematikai tételek mindig _a priori_ ítéletek, nem pedig empirikusak, mert szükségességet foglalnak magukban, mely tapasztalatból nem eredhet. De ha ezt nem fogadnák el, akkor tételemet a tiszta mathematikára szorítom, melynek már fogalmával vele jár, hogy nem empirikus, hanem tiszta _a priori_ ismeretet zár magában.

Kezdetben ugyan azt gondolhatná az ember, hogy e tétel 7 + 5 = 12 pusztán analitikai tétel, mely hét meg öt összegének fogalmából az ellenmondás tétele alapján következik. De ha közelebbről tekintjük, azt találjuk, hogy 7 meg 5 összegének fogalma nem foglal egyebet magában, mint a két számnak egy számba való összefoglalását, amiből még nem tudom meg, melyik az a szám, mely a kettőt egybefoglalja. Tizenkettőnek a fogalmát meg épenséggel nem gondoltam azzal, hogy pusztán a hét meg ötnek egybefoglalását gondolom; s ha ily lehetséges összegről való fogalmamat még annyit taglalgatom is, a tizenkettőt nem találom meg benne. E fogalmak körét át kell lépnem, segítségül véve a szemléletet, mely a kettő egyikének megfelel, teszem az öt ujjamat vagy (mint Segner aritmetikájában) öt pontot s így egymás után a szemléletben adott ötnek az egységeit a hétnek fogalmához hozzáadnom. E tétellel tehát 7 + 5 = 12 valóban bővítem fogalmamat s az előbbi fogalomhoz újat teszek hozzá, mely amabban épen nem foglaltatott; az aritmetikai tétel tehát mindig szintetikai, amiről még inkább meggyőződünk, ha nagyobb számokat veszünk; ilyenkor világosan átlátjuk, hogy bármikép forgassuk is fogalmunkat, ha a szemléletet nem hívjuk segítségül, fogalmaink puszta taglalgatásával az összeget nem találhatjuk meg soha.

Ép oly kevéssé analitikai a tiszta geometriának valamely tétele. Szintetikai tétel, hogy két pont közt az egyenes vonal a legrövidebb. Fogalmam az egyenesről ugyanis nem foglal magában mennyiséget, csak minőséget. A legrövidebbnek a fogalma tehát tisztán hozzájárúlt és semmiféle taglalgatás által nem vonható ki az egyenes vonal fogalmából. A szemléletet kell itt segítségűl hívnom, csak ennek alapján lehetséges a szintezis.

Néhány más tétel, melyet a geometerek fölvesznek, valóban analitikai ugyan s az ellenmondás tételén alapúl; de ezek csak mint azonos tételek a módszer láncolatáúl szolgálnak, nem pedig alapelvek; ilyen példáúl _a = a_, az egész maga magával egyenlő vagy _(a + b)_ > _a_, azaz az egész nagyobb valamely részénél. S még ezek is, habár puszta fogalmak alapján érvényesek, a mathematikában csak mert a szemléletben föltüntethetők, nyernek bebocsátást. Rendesen csak a kifejezés kétértelműsége hiteti el velünk, hogy ily apodiktikus ítéletek állítmánya már benfoglaltatik fogalmunkban, az ítélet tehát analitikai. Tartozunk ugyanis egy adott fogalomhoz egy bizonyos állítmányt hozzá gondolni s e szükségesség már vele jár a fogalommal. De nem az a kérdés, hogy mit tartozunk hozzágondolni valamely adott fogalomhoz, hanem hogy valósággal habár homályosan mit gondolunk benne e ekkor kitünik, hogy az állítmány ama fogalmakhoz szükségkép ugyan, de nem közvetetlenül, hanem csak valamely szemlélet segítségével járúl.

3. §. Jegyzet az ítéleteknek analitikaiakra és szintetikaiakra való általános beosztásához.

Ez a beosztás az emberi értelem kritikája szempontjából mellőzhetetlen s azért megérdemli, hogy benne klasszikus legyen; nem igen tudom, hogy más egyebütt nagyobb haszonnal járna. S ebben találom meg okát annak, hogy dogmatikai filozófusok, kik metafizikai ítéletek forrását mindig csak magában a metafizikában, nem pedig rajta kívül a tiszta ész törvényeiben keresték, ezt a beosztást, mely magától látszik kinálkozni, mellőzték, és mint a híres Wolf vagy a nyomdokait követő éleselmű Baumgarten, az elegendő ok tétele bizonyítását, mely nyilván szintetikai, az ellenmondás tételében kereshették. Ellenben már Locke művében az emberi értelemről találom e beosztás sejtését. Mert a negyedik könyv harmadik főrészének 9. §-ában és tov., miután már előbb a képzeteknek ítéletekben való különböző kapcsolatáról s e kapcsolat forrásairól beszélt, melyek egyikét az azonosságban vagy ellenmondásban keresi (analitikai ítéletek), másikát azonban a képzeteknek egy alanyban való létében (szintetikai ítéletek), kimondja a 10. §-ban, hogy ismeretünk _(a priori)_ ez utóbbiakról igen szűk, s jóformán semmi. De amit az ismeretnek e fajáról mond, oly kevéssé határozott s szabályokra fejtett, hogy nem csudálhatni, ha senki, még Hume sem talált benne alkalmat ily fajta tételekről elmélkedni. Mert efféle általános s mégis határozott elveket nem igen tanulhatunk másoktól, kik előtt csak homályosan lebegtek. Előbb saját gondolkodásunkkal kellett rájuk akadnunk, csak azután találjuk meg őket másutt is, ahol először bizonyára nem leltük volna, mert maguk a szerzők sem tudták, hogy megjegyzéseiknek ily eszme szolgált alapúl. Akik maguk soha nem gondolkodnak, mégis vannak oly éleselműek, hogy mindent, amit megmutatnak nekik, kifürkésznek abban, amit már azelőtt mondtak, ahol pedig azelőtt ugyancsak nem látta meg senki.

A PROLEGOMENÁK általános kérdése: Lehetséges-e egyáltalán metafizika?

4. §.

Ha oly metafizika, mely mint tudomány megállhatna, valósággal megvolna; ha mondhatnók: itt a metafizika, tanuljátok és ő ellenállhatatlanúl s változhatatlanúl meg fog titeket győzni a maga igazságáról: akkor ama kérdés felesleges volna, s csak az a kérdés maradna fönn, mely inkább éleselműségünk próbájára, mint maga a dolog lételének bizonyítására vonatkoznék, tudniillik, hogyan lehetséges s mi úton-módon jut el az ész hozzá. De az emberi észnek ez esetben nincs oly jó dolga. Nem utalhatni egy könyvre sem, mint teszem utalunk Euklidesre, mondván: ez itt a metafizika, itt találjátok e tudomány főcélját, egy legfőbb lény s a jövő élet ismeretét, a tiszta ész elveiből bizonyítva. Mert sok tételre utalhatunk ugyan, melyek apodiktikailag bizonyosak s melyeket soha meg nem támadtak; de ezek mind analitikaiak s inkább a metafizika anyagára, építő szereire tartoznak, mint ismeretünk bővítésére, amit tulajdonképen a metafizikában keresünk. (2. §. _lit. c._) De mégha szintetikai tételekre (például az elegendő ok tételére) utaltok is, melyeket soha tiszta észből, tehát – a mint pedig kötelességtek lett volna – _a priori_ nem bizonyítottatok, melyeket azonban mindenki szívesen elismer; mégis, ha e tételeket főcélotokra akarjátok fölhasználni, oly megengedhetetlen s bizonytalan állításokra vetemedtek, hogy minden időben az egyik metafizika ellenmondott a másiknak vagy magukban az állításokban, vagy pedig ez állítások bizonyításában s ezzel tartós tetszésre való jogát maga rombolta le. Sőt bizonyára ily tudomány megalkotásának kísérlete volt első oka az oly korán támadt skepticismusnak; a gondolkozásnak ebben a módjában pedig az ész oly erőszakot követ el maga magán, hogy az nem keletkezhetett volna, ha az ész nem esik vala teljesen kétségbe azon, hogy legfontosabb céljait el nem érheti. Mert rég mielőtt a természetet kezdték rendszeresen kutatni, kutatták az elszigetelt észt, melyet a közönséges tapasztalat némileg kiművelt; mert hiszen az ész mindig rendelkezésünkre van, holott a természet törvényeit fáradságosan ki kell kutatni; s így a metafizika mindig habként a felszínen úszott, de úgy, hogy amint az, amelyet lemerítettek, szétfoszlott, azonnal új hab mutatkozott a felszínen, melyet némelyek buzgón gyűjtöttek, míg mások, ahelyett, hogy e tünemény okát a mélységben keresték volna, nagyra voltak azzal, hogy amazok hiú fáradságát nevették.

A tiszta mathematikai ismeret lényeges, s minden más _a priori_ ismerettől megkülönböztető jele az, hogy épenséggel nem fogalmakból, hanem mindig csak a fogalmak szerkesztése útján (Tiszta Ész Kr. 713. l.) jő létre. Minthogy tehát tételeiben a fogalmon túl a fogalomnak megfelelő szemlélet tartalmához kell haladnia, azért tételei nem származhatnak s ne is származzanak fogalmak taglalása útján, azaz analitikailag, tehát valamennyien szintetikaiak.

De nem tehetem, hogy ne figyelmeztessek ama kárra, melyet e könnyű és jelentéktelennek látszó megfigyelésnek mellőzése a filozófiára hozott. Hume, midőn azt a filozófushoz méltó hivatást érezte magában, hogy átvizsgálja a tiszta _a priori_ ismeret egész területét, melyen az emberi értelem oly nagy birtokra tart számot, meggondolatlanúl egy egész, még pedig a legfontosabb tartományt, tudniillik a tiszta mathematikát, elvágott belőle, abban a hitben, hogy mivolta, s hogy úgy mondjam, alkotmánya egészen más alapelveken, tudniillik csakis az ellenmondás tételén alapszik; s habár a tételeket nem osztotta be oly határozottan s általánosan és így megnevezve mint én itt tettem, mégis jóformán azt mondotta: a tiszta mathematika csak analitikai, a metafizika ellenben szintetikai _a priori_ ítéleteket foglal magában. Ebben meg nagyon tévedt s e tévedése döntőleg káros hatással volt egész felfogására. Ha e tévedés nem esik meg rajta, akkor kutatását szintetikai ítéleteink eredetéről messze az okság metafizikai fogalmán túl, az _a priori_ mathematika lehetőségére is kiterjeszti vala, mert ezt is szintetikainak kellett volna elismernie. De akkor metafizikai tételeit épenséggel nem a puszta tapasztalatra alapíthatta volna, mert különben a tiszta mathematika sarktételeit is a tapasztalatnak vetette volna alá, és sokkal józanabb elméjű volt, hogy sem ezt tehette volna. A jó társaság, melybe a metafizika ilyetén módon került volna, megvédte volna lealázó bántalmak veszélyétől; mert a csapások, melyeket neki szántak, szükségkép amazt is érték volna, amit Hume nem akart, nem is akarhatott; és akkor ez éleselmű ember oly elmélkedésekre tért volna, melyeknek a mieinkhez hasonlítaniok kellelt volna, de amelyek az ő utánozhatatlan szép előadásában végtelen sokat nyertek volna.

Voltaképi metafizikai ítéletek mind szintetikaiak. Metafizikához tartozó ítéleteket meg kell különböztetni a voltaképi metafizikai ítéletektől. Amazok közt sok analitikai van, de ezek csak eszközül szolgálnak a metafizikai ítéletekhez, amelyek a tudomány célját teszik s amelyek mindig szintetikaiak. Mert ha fogalmak, mint példáúl a szubstanciáé, tartoznak a metafizikához, akkor az e fogalmak puszta taglalásából származó ítéletek, mint pl. szubstancia az, ami csak mint szubjektum létezik sat., szükségkép szintén a metafizikához tartoznak, s több efféle analitikai ítélet segítségével a fogalmak meghatározását meg akarjuk közelíteni. De minthogy valamely tiszta értelmi fogalomnak (minőket a metafizika magában foglal) az analizise nem más úton történik, mint bármely más empirikus fogalomé, mely nem tartozik a metafizikához, (példáúl a levegő rugékony folyadék, melynek rugékonyságá ta hidegség semmiféle eddig ismert foka nem szünteti meg): azért a fogalom sajátosan metafizikai ugyan, de az az ítélet nem az; mert ez a tudomány neki sajátos módon alkotja meg _a priori_ ismereteit, ezt tehát attól, ami vele más értelmi ismeretekkel közös, meg kell különböztetni; így pl. az a tétel: minden ami a dolgokban szubstancia, állandó, szintetikai és sajátos metafizikai tétel.

Ha az _a priori_ fogalmakat, melyek a metafizika anyagát s építő szereit alkotják, előbb bizonyos elvek szerint összegyűjtöttük, akkor e fogalmak taglalása nagy értékű; ezt külön részként (mintegy _philosophia definitiva_-ként), mely puszta analitikai, a metafizikához tartozó tételeket foglal magába, a szintetikai ítéletektől, melyek magát a metafizikát alkotják, elkülönítve is elő lehet adni. Mert valóban e taglalásoknak sehol egyebütt nincs számbavehető hasznuk, mint a metafizikában, t. i. tekintettel a szintetikai tételekre, melyeket azokból az előbb széttagolt fogalmakból meg kell alkotni.

E szakasz végszava tehát, hogy a metafizikának voltakép szintetikai _a priori_ tételekkel van dolga, és csak is ezek teszik célját; ehhez szüksége van ugyan fogalmainak némely taglalására, tehát analitikai ítéletekre, de akkor eljárása nem különbözik más ismeretfajétól, amidőn fogalmainkat taglalás után csak világossá akarjuk tenni. De a metafizika igazi tartalmát az _a priori_ megismerés megalkotása teszi, mind szemléletek, mind fogalmak útján, végül pedig a filozofiai ismeret szintetikai _a priori_ tételeinek megalkotása.

Megunván tehát a dogmatizmust, mely semmire sem tanít bennünket; meg a skepticizmust, mely még csak nem is igér semmit, a megengedett nem-tudás nyugalmát sem; ösztönözve az ismeret fontosságától, melyre szükségünk van; s hosszú tapasztalás folytán gyanúval eltelve minden ismeret iránt, melynek birtokában hisszük magunkat vagy amely a tiszta ész címe alatt kinálkozik: csak egy kritikai kérdésünk marad hátra – s a reá adandó felelettől függ jövő magunktartása: lehetséges-e egyáltalán a metafizika? De e kérdésre nem valamely valóságos metafizika bizonyos állításai ellen intézett skeptikus kifogásokkal, (mert most még nem ismerünk el egyet sem), hanem egy ily tudománynak még csak problematikus fogalmából kell feleletet adni.

A Tiszta Ész Kritikájában e kérdésre vonatkozólag szintetikailag jártam el, t. i. úgy, hogy magát a tiszta észt vizsgáltam s magában e forrásban iparkodtam mind alkotó elemeit, mind tiszta használatának törvényeit elvek szerint megállapítani. Ez nehéz munka és oly olvasót kíván meg, ki el van szánva lassan-lassan belegondolni magát oly rendszerbe, mely semmi egyebet nem vesz alapúl, mint magát az észt, amely tehát, anélkül hogy valamely tényre támaszkodnék, az ismeretet őseredeti csiráiból iparkodik kifejteni. _Prolegomenák_-nak ellenben előgyakorlatoknak kell lenniök; inkább csak utalniok kell arra, mit kelljen csinálni, hogy valamely tudományt eshetőleg megvalósítsunk, mint magát a tudományt előadni. Tehát támaszkodniok kell valamire, amit már biztosnak tudunk, ahonnét bizalommal megindulhatunk s előre nyomulhatunk a forrásokhoz, melyeket még nem ismerünk, s melyeknek fölfedezése nem csak biztosan megmagyarázza, amit tudtunk, hanem sok oly ismeret körét is föltárja, mely mind ugyanazon forrásokból ered. A Prolegomenák módszeres eljárása tehát, főleg ama prolegomenáké, melyek egy jövő metafizikára akarnak előkészíteni, _analitikai_ lesz.

Szerencsés eset azonban, hogy bár nem tehetjük föl, hogy a metafizika mint tudomány valósággal van, mégis bizalommal mondhatjuk, hogy bizonyos tiszta szintetikai _a priori_ ismeretek valódiak s adva vannak, t. i. a tiszta mathematika és tiszta természettudomány; mert mindkettő oly tételeket foglal magában, melyek részint tiszta észből apodiktikusan bizonyosak, részint pedig mint amelyekben minden tapasztalat megegyezik s melyek mégis a tapasztalattól függetlenek, általánosan el vannak ismerve. Tehát legalább nehány meg nem vitatott szintetikai a priori ismeretünk van, s nem kell kérdeznünk, lehetséges-e (mert hiszen valósággal megvan), hanem csak mikép lehetséges, hogy az adottak lehetségének alapelvéből mind a többieknek is lehetséget leszármaztathassuk.

A PROLEGOMENÁK általános kérdése: Mikép lehetséges tiszta észből való ismeret?

5. §.