Kálozdy Béla: Regény (2. kötet)
Part 7
Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk. Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott; bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi. Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok, melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül, puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt.
Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki semmit háborgásairól.
Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára ütött.
– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak, hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!
És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.
– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat! Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók! Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való, mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak.
És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén és így folytatta:
– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy, nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van, meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én, koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint: lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni.
Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen aláiró sem akadt – nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még tiszta volt.
– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé.
– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet, kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban, pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni! Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.
Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve. Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.
Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.
– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye, hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!
– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.
– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut, mely kedves nejére várakozik.
– Az én feleségemre?
– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind hiába. Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk. Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk.
– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az útszéli bokrok felé suhogtatta.
– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró. – Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében lesz a főszerep…
– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla.
– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. Nem, azt nem tudom. Valami czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid. De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők leszünk. Haza siet?
A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét kincsei fölött.
– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget?
– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset.
De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát. Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban, félig maga elé beszélve, megszólalt:
– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még semmi bizonyosat nem igértél?
– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember!
– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még féken birta tartani őre: a remény.
– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, – mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem.
– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.
De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat, egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá:
– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás, semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi csak nekem szól.
Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:
– Megüljük másnap, édes.
– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem egyezhetem bele, hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek; nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla.
– De hát…
– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod, vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani.
Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat. Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel válaszolt neki:
– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz, a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz.
Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett.
Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát. Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán, nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját.
– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. – Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a…
– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak hamisan pislogó szeme közé.
– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr?
Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki.
Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz, kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen dacza. Óh milyen, de milyen gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi, mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész életében szerencsétlen volt!
A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó múzsatemplom felé.
– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! – kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap.
Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül. Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet.
Csöngettek.