Kálozdy Béla: Regény (2. kötet)

Part 6

Chapter 62,920 wordsPublic domain

– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi. Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket gárdistáknak.

– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona.

– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur, az gavallér a talpán!

– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon.

– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk becsalni.

– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit.

– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer csókolom a kis kezeit!

Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült, megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött hölgyek drága figyelmeért.

A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg, lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia. Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi történetekkel mulattatja a selyem-bábut.

A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját. Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda férjének:

– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek. De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!

Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá.

Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki, hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte.

– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a legjobb orvosra?! Nőd?

A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában égett.

– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem.

Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain.

– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet igazítva hajékén, a selyembábuhoz.

Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a választ.

– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők. Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen. Talán még a mult században jöttünk.

Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű főhajtással jegyezte meg:

– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam, Gyula?

– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg.

A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve, hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat.

A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű, nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei örömében megteltek könnyekkel.

Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:

– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az a kőszent báróné?

– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt.

– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív nincs benne.

– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – viszonzá Béla s szivarra gyujtva, kitekintett az erkélyre.

Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik, mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket, magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek, a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam. Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel akárki!

Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes apró történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra, hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt, mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán karonfogva jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök forogni tengelye körül.

– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd.

– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat?

De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze.

A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján, élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain, féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta. Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes s egész viseletében kifogástalan.

A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél. Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is. Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt. Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur rövid, mély hahotája.

Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé. Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó, szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng, visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona.

– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy kiállod a versenyt a hajnallal.

Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni kezdett.

– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide! Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled.

– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed mosolylyal távozott.