Part 8

A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után kitört a falrengető taps.

Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem. Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente: Artur volt, kedvese: Ilona.

Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, melyek alatt mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá, hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt, őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása. Kalapját vette és elhagyta a szinházat.

Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok, csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.

A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek, lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik – ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól, hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke füst elborít mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat. Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.

Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva, ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva, állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt, melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény; csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.

A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé; élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, – legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány, görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.

Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos, rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.

Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.

Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha, habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága, mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni félelem.

Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén maradt és szó nélkül bámult az öregre.

A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem csalódik.

– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt, mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán?

A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.

– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte le tekintetét, melyet égő pir borított el.

– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére ölelte.

Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből. Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak egymás előtt.

– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz!

Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.

– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle. Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom; csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e egyremásra a kollégiumból?

– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja. – Azok voltak a legszebb napjai életemnek!

– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem.

Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek vették utjokat.

– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép, felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak, hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek, szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van megbocsátani valójuk.

Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet, melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.

– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne! Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide. Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!

A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát. Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint folytatta:

– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel, esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?

– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs nagy erdő.

– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt. Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk, kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés, hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit.

Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben, szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett, magára hagyta.

Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?!

Lakására sietett.

Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.

– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen.

De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.

XXI. FEJEZET. A kincses vendég.

Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász, a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj, egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj, megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában. Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka jeleneteit, tapsolhatott a közönség.

Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat, Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.