Part 12

Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja, elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha olyan fehér kezeket nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem ajándékozza. Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát, mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga sem, hogyan került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.

Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére. Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét, agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. Hazaszeretet, családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.

Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.

Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról, kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy Béla!

A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.

Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:

– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat! Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.

Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.

– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson ám, míg keeteknek tart a jó világ!

– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács. Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. – No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!

A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon, azután mindjárt készen is volt vele:

– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:

Messze hires Kálozd völgye, Nem megyünk mi messze földre, Ha jó hazafit keresünk: Kálozdy lesz a követünk!

A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr, foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy, mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.

A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi választókerületnek új jelöltjét éltette.

Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.

Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv. Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken. Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok. Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni, hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy ki tudta venni szívükből a szót.

A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.

A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.

Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak. Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.

Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü, arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla követjelölt!

Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek győzni kell az ármánykodás fölött!

– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.

A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető, vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély, hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. Hallod Béla?

Béla hallja.

A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla?

A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.

Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor fejéhez. Ez ötven voks.

A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez kell, annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!

– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.

– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap.