Part 11

Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.

Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi, mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte a verset.

– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát:

Egy, kettő, három, négy, Kicsiny fiam, hova mégy?

A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a feleletet:

– Tudom már, tudom már.

Paripámra fölkapok, Katonának fölcsapok, Soha meg nem szaladok.

A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett lovagjokkal, még meg is szólalt:

– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.

Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.

– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.

– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki bodzafából sipot tud csinálni.

– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!

– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?

A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:

– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön vele.

– De hátha nem megy?

– De bizony eljön.

Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.

Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így; attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a fiát?

Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan számadásokat, hanem szivét is ismerte.

– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival rajta csüngő gyermeket.

A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó és suttogó hangon válaszolt:

– Akkor… akkor én sem leszek katona.

– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus csizmát kapnál ám, – biztatta apja.

De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.

– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé. Emlékszel rá?

– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve fogta át atyja térdeit.

– Aztán meg…

Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:

– Nem megyek, nem hagylak itt.

Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos, libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd aztán azok kezdenek el kártyázni.

A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt. Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába fultak.

Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával ragadta…

A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt, a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket. S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe, mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat fölverte és összekeverte a salakkal.

Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással, kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső, széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: «Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott jelenteni.

Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt, megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.

Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie. Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a pompás, égő, aranyos szirmok felett.

– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját velük.

Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot, hirtelen így folytatta:

– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra. Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.

De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.

– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.

– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.

A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.

– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója lenne. Kapjon rajta, ha van valami.

No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy tartja.

– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra!

A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.

– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában?

– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!

– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.

Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy aggodalmát.

– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne neki.

Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel kortes-utazását.

Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.