Part 10

Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.

– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!

– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?

– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más, mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív! Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk, nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát, mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni, czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg, amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te meg… te meg…

És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is, melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.

Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez: a rabok háza.

Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz, meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot, mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van. Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében. Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú raboskodás utolsó órájáig.

Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új itéletet mondtak felette és bilincsre verték.

Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé, homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt köszöntötte.

A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe» keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja, hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta, hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy. Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az egész tuczat kártya szertehullott.

– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe jutunk.

Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.

– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról! Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.

Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét; nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem, az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat. Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.

Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét. Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen, szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják, hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet ujjai között tartogatott.

Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes, istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe. Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött – egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára, az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt, sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt, volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes szívét.

Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják, mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen, odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.

Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg. Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie, mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.

Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt volna.

Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle, de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.

– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának, csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a cselédjök legyek odahaza!

Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy: legyen.

Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok elfojtott érzés.

– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.

Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes, csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?

Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.

– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én elvégeztem vele számadásomat.

XXIII. FEJEZET. A komák.

Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a zúg a gyermekek világa.

Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi, hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér mindnyájunknak bizonyosan.

Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék. A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét. Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy, és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő csöndes, magányos gondolatai voltak.

– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott. Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel találkozni fogok.