Part 13

– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A követünk egészségére, uraim!

Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:

Ha jó hazfit keresünk, Kálozdy lesz a követünk!

A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is – mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.

Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt fecsegtek.

– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.

– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!

A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett rá. Nem jött ki a sodrából.

– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri. Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!

– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?

– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, – mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.

Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.

– Lehet.

Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű, apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:

– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is részeltessék benne.

A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova ültessék.

– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?

– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.

– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta? – tudakozta Vincze bácsi.

– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.

– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?

– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek.

– Az a pecsovics gróf?

– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.

– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.

– Az igéret szép szó.

– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?

Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal kitálalja, hogy:

– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.

– Meglesz.

– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja főbiró úr!

– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?

– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim külön számítanak.

– Hogy-hogy?

– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.

– Jól van, koma; megkapja azt is.

– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn alul.

– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!

– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután kászolódni kezd.)

– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét!

A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:

– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne aggódjék. A többi mind az én gondom.

Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor kezet fogott vele.

A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét nadrágszáráról a port.

– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e? Az a fő.

– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi. Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!

– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?

– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma, Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.

– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?

XXIV. FEJEZET. Gyöngéd ujjak himet varrnak.

Ez a fejezet Ágnesről szól.

Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról, a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt engedett a gondviselés.

Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a «holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt.

Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely fojtogatva nehezedik a lélekre.

És mégis bizony csak titok volt az!

– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a hárman.

– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, – szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli almákat. Rákiáltok a nyeregből…

– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának.

– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne belőlük.

A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.

– Isten vele, kedvesem, – mondá.

– Hova, Ákos?

– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre is ott marasztanak.

– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit…

– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve félig Kálozdyhoz húz!

– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte kötődő férjére.

– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már országos korhely hírében áll.

Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte.

Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott, dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon reszkető gyöngy mellé.

Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást. Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.

Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő levelet:

Uram,

egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem. Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga – bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel.

Semmi aláirás.