Part 9

És felkél a nap.

Az ébredő emberek az élet gyönyörűségétől elkápráznak. A hunnok virága a kőről lassan-lassan eltünik és eloszlik a földön, – majd, – ha az emberek a napba hajították a tőrt, – mínt a hunn Khán keserű bolondja a csíki havasok tetején.

HÁROM MUZSIKASZÓ

Poltári Kata a zsombori kisasszony felöltötte legszebb ruháját, aranycsipkés laptakötényét és beült a híres kertbe vízhajtotta szövőszékébe. Kacagott az ezüst vetéllő szépmívü, puha-fehér kezében és verte a ragyogó selyem fonalat, szerelmes szót, hogy a szövés híme kiadódjék. Drágakővel bőven hányt mellénykéje alatt pihegtek a tejhalmok s hétszer bolondult meg tőlük minden férfiember. Szent, hogy a Rika alján szebbtestü fehérnép nem termett. Az összes nagyasszonyok keszkenővel kötötték be fiaik szemét, mikor Zsomboron vágtatva áthajtattak. Azért mégis így esküdött meg a szentpáli úrfi, büszke Zólya Pál úr.

– Addig ne legyen nyugtom, mig lenge testét minden éhomra nem csókolhatom, ha sárig arany hajával kellene is palotás házam oszlopához kötnöm!

Poltári Katót elfogta a leány-méreg.

– Olyan kétágú legény osztán nincs!

Vitték a szót, hozták a mását. Zólya Pál úrnak minden csepp vére reszketett.

– Küldjétek Jóska cigányt.

Szép rész-jószágot adott egyszer bolondjában a hires Jobbsincsért.

– Vedd a nótafádat, – parancsolta keményen, – átmégy Zsomborra s megállasz a Poltári Kata leánasszon ablaka alatt s vonod neki a nótát éjjel-nappal. Ha kérdi megmondod, hogy szivet lágyítani én kűldöttelek.

Jobbsincs cigány így tett. Beszökött a híres kertbe. Faragott státuák között nyiladozott a sok virág. Gyönyörűséges tornyockák ékesítették a nyolc mezőbe futó ágyásokat.

– Hej szép fűstöt vetett itt a főd, – gondolta a cigány s beült az egyik útvesztőbe. Mihelyt feltetszett a kisasszonyház szövetnék-világa, ő is eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt meglátta a szőttömnyi ablaknál a leányt, minden ritmus egyszerre kezdette rázni a testét. Olyan édes-búsan siralta a fáját, hogy a csillagtüzek megújultak s a fák rügyei fakadásra fordulának tőle. A pávamadarak megreszkettek és kéjesen tárogatták himes tollaikat. Poltári Kata kihajlott ablakán.

– Mit mívelsz itt? Ki cigánya vagy?

Fekete márvány-cigánynak is hítták a hozzávaló lányok dali alakjáért. Rátérdelt a bársonyfoltos, cifrától-nehéz ködmönére.

– Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok, hogy jobban nőjjenek.

– Vond, ha jól esik – kacagott a leány s aztán a cigány is úgy tett, mint a fülemile: hol egy bokornyit távolodott, hol egy bokrot közeledett; de végleg ott ragadt.

Zólya Pál úr ételt jóízüen nem ehete, italt nem ihata, mig vágya nem teljesült. Napokig ült vele szerelmes dáridókon a nagybotu Lőrincz pap s Iszkora Márton uram. Az udvari lantos diák mulattatta. Rávetette a dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr.

– No Bath Marci! Szedjed a vinnyogódat s eredj te is Zsomborra! Nálam már kifogyott a lantos-pince.

Unszoló pohat ittak, ujra bekönyököltek a poharak közé. Bath Marci vetette a figurát s százszor leíratták vele a Poltári Kata ékességeit. Medve csontot törettek a borába, nem is sejdítette, csak elnyitotta két szömit.

– Aranykövü-csattos cipellőben, aranyfonálú zöldselyem harisnyában járkál. Inge fehér patyolat, haiszínü a gúnyája, rajta boglár s hej sok öreg gyöngy. Fején orcatakaró, kezin tarcolán-keztyü. Haja szépen vonódik utánna. Balkezében a likas keszkendő kényesen reszket. Más keze árnyékot tart a homlokának, mikor Szentpál felé fordulva sóhajtozza szerelmit utánnad vitézlő uram, Zólya Pál.

Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük egymásután dűlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a hajnaltól, de szeme nem szünt meg csodálkozni.

– Cipellője aranykövű csattos… Ünge hime harmatos… Hajába most sodorja a gyöngyöt…

A vigyorgó kapuistrázsának még suttogva megsimogatta türkös fejét.

– Haja le van eresztve, teste szépen feresztve. Tudod-e?

Mikor a Homoród-vize mellett eldőlt az árnyékon, akkor is dudolgatta:

„O szűzlő szép szemek, ó rózsálló piros tündeklő orcák, ó édeslő szép ajkak!“

Az élek-halok füvek között kigondolta, elpróbálta saját szája szavával. Az egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, a másik játszadozó és úgy hatott a leányszivre, mintha görlice madár sétál sárig lábával okosan az ágon. Poltári Kata előtt azonban botra kötötte a tudományát s az ismert öreg virágéneket hajtogatta:

– Ajak vérén termett sugár liliomszál. Ahol te jársz, rózsa keljen, ahová lépsz, gyöngy teremjen.

Maga a kisasszony végezte be nagykacagva az iruló-piruló dalt!

– Orcáid rózsái ha közel volnának, égő szüvem mellé tűzném bokrétának…

Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és emberből. Megrakta kinccsel mindakettőt, s olyan szép volt ez a virágének, hogy Poltári Katinka sikóltva adta meg magát. Bath Marci azt mondotta orrafittyentve a lakodalom után mivestársának, a cigánynak.

– Ez a leánasszon is a könnyebb végit fogta a nehéz szerelemnek.

Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak mindaketten a híres zsombori kertben.

*

A legtöbb friss férjnek a füle megvékonyodik, orra megnyúlik, langalló csontjai lehülnek, a szépen szólásról leszokik, nagy komoly firhang ereszkedik az ábrázatára s még szombaton kiadja a hétfőre szóló parancsot. De vannak bővérü, kutyakemény legények, akiknek azután kezd igazából tüzet vetni a tekintetete s szálegyenesre tartják magukat.

Ha a Zólya Pál úr házassága szóbajött, az urak csak kacagtak és a tájékozatlant így világosíták fel: – Sem ez, sem az; hanem eszi a medve epéjét nősténről. Hathatós orvosság volt régtől a nőstény medve epéje. Férfiak éltek vele nagy bosszuállások etőtt. A Zólya Pál úr homloka a nagy gondtól benőtt a két markába s bár a szája senkinek sem járt felőle, mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra a hires kertet megtekinteni.

Nem hiába rakatta itt valaha Réka asszony ezüstrudas pitarát bánatos rozmarinttal, volt ebben a kertben, amit Erdélyország megtudott teremni, a kecskeszőrrel kötözött gyenge fukszia virágtól ezeresztendős tölgyig s aranyserpenyőn fordúlt a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság gazdája, az Isten sem látott.

Eleintén Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó járta s Jobbsincs-cigány muzsikálta. Ittanak vendég-szöktetőre, unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, ukkon-poharát, asszony imádásra. Ittak mindenfélét: asszut, zsályást, szegfüvest, vakbort, ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile megszólalt s a filegória is kezdett feltetszeni, valaki elszólotta magát.

– Megjöve a filemile-várás!

A filemile-várás pedig valóságos szertartás volt eleinknél. Bokorról-bokorra követték némán a legszebb asszony vezetése mellett a szeszélyes madarat, mely hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága egyszerre kacagna.

A fejedelem jeladásúl levágta drága serlegét.

– Szépasszony vezessen! Három részjószágot annak, ki elfogja a madarat!

Olyan labirintusok voltak abban a kertben, hogy aki csinálta, még az sem ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.

Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete férjére s csakazért is befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem után és eliramlának abban az irányban, hol nem járatos a filemile. Pekry uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, aki hirtelen serleget ragadott és belenyomta fehér száját a borba. Úgy reszketett minden foga, hogy arany habbal telt meg tőle szénszinü, villogó szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes filemiléit borzadó hajaszálaihoz kötözhette volna!

– Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sirt a fülemile.

Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szárnyaival az ő szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály árnyalta a hires kertet, de már felöltötte harmat-takaróját.

– Haj! Haj! Haj! – Távolodott a madár.

Jobbsincs cigány rásirt a hegedüjére. Zólya Pál feketébb lett a cigánynál. A napóra halványan már megárnyékolta a nagy arany négyest, a virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.

– Jaj! – hangzott a messziségből.

Madár mondta-e, asszony mondta-e, nem lehete tudni…

Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében találtatnék, férje hatalmába adják és viceversa.

Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány. A cigány is kétrét hajlott a bortól és alig tudta vonni az incselkedő nótát, hogy:

„Hol jártál vilojám ilyen korán? Látom a cipőd harmatos immán“…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a perctől kezdették suttogni, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a medve epéjét nősténről.

Bath Mihály a lantos minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi, a kert zúgába s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús nótákat s hogy senki ne hallja, egy hímes keszkenővel előbb megfullasztották a hegedüt.

*

A házba rejtették magukat. Nem ajgáltak sokat a világ fülébe. A kenyér megpenészedett az asztalon. Nem sokat illették. Nagybotu Lőrincz papnak esténként fel kellett cammognia a torony szobába. Csak addig maradhatott ő is, mig bor rontotta rekedt hangján felolvasta a törvény második szakaszát, mely pallóst ejt a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt maga körűl, csak a Lőrincz-pap bolond mormolását:

– Articulus secundus…

A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt:

– De én megbocsátok.

Poltári Katinka bizony meghervadt, keblei meglanyhultak. Törött élet törött vére járt a szivökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi hajlott be a nyoszolya bojtos függönyei közzé: – Articulus secundus –; hol az asszony dörgette meg ajtaját: – Ki vagy, hogy igy tűröd a gyalázatodat? Néha ingerült kezekkel ura szakállába ragadott.

– Tudod mit tennék, ha megcsalnál? Én nem bocsátanék meg, fejedet elüttetném s ujjammal a véredből irnám fel a koporsódra: Articulus secundus… Mert szeretlek, szeretlek Zólya Pál s a fejeddel ágyamban játszanám.

Ilyenkor fennhangon, tébolyultan énekelte:

„Vetekedik vélem háromféle virág, egyik féle virág a búza szép virág… Ne vetekedj vélem te búza szép virág, mert bizony énvelem széles nagy e világ!…“

Közben a fejedelem háborut kezdett. Zólya Pál úr elkomorúlt. Éjjel vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták az ország levelével. A madarak is menekültek s a zsombori kertben a fülemilék megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokor-ággal a daluk is behajlott az ablakon.

Klára asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival, aranyszőttes ruháival betömte ablakait és remegett, vajha pusztulnának el a föld szinéről.

Urát lassan kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserüség a komor alvó arcon. A filemile tovább vert.

– Huj ti bolond madarai! – rikoltott megfagyott fogakkal.

Már minden eszközt megpróbált ellenök, de a daluk csattogva zengett. Erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyilt, borzasztón megvilágosodott s omlott be rajtok a számtalan fülemile. Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat. Az ajtók, ablakok kiestek sarkukból és véghetetlen szálltak rajtok. – Milyen diadalmasan röpködnek! – Zeng a megfojthatatlan dal. – Szép Poltári Kata sikoltva rohan előlük ura ágyába.

– Ne hagyj elveszni! Zólya Pál úr ébredj! Juj ti borzalmas madarak, – didergett gyúlt orcával, elkerekült, rémült szemekkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zólya Pál úr dédelgette asszonyát. Eljátszott gyönyörü fejével, arany hajával, erőtlen, halott ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak alatt.

– Hidd meg nekem édességes szép hitvesem, hogy hazudott Etves uram, hazudik a törvény! Nincsen az szerelmet sértő ártikulus ezen a világon!

Erre felháborodott ujra és talpra parancsolta a falut, fejszére riasztotta jobbágyait. Nóta-mondó két hű társát, Bath Mihályt és Jobbsincs cigányt újra a Poltári Kata ablakához állította, ugy mint elején, mikor megkérte a leányt.

– Vonjatok neki szép dalt fiaim, búfelejtő szívenyhítőt, csendes nyugalomba segítőt, mert alszik!

A fejsze csattogott, a dal szólott s mire megvirradt, a világhíres szép zsombori kertnek csak a híre maradt.

A filemilécske pedig szorult bokorról-bokorra, itt jajgatott, ott is vert bús szava. Szép Poltári Kata követte loppal, fehér árnyas úton. Ura kacagva biztatta: – Most ott szól. – Kacagott, hogy elröppent. – Vonjátok ti ebek azt a nótát, hogy bóduljon az madár. Hej fejszések verjétek már agyon, három rész jószágot, ki a madarat elém hozza. Az én üstököm is izzad. Soha ilyen rettenetes filemile-várást. Szorul már az madár…

Ugy volt. A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép Poltári Kata kiröppent lelke pedig oda is követte.

– Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet, – aggódott Zólya uram. – Nem látjátok-e ti ebek, milyen szépen alszik…

RAPSÓNÉ RÓZSÁJA

Minekutánna Rákóczy nagyságos fejedelmünk háborúsága véget értek s a Bethlen István uram törökhöz szökdösését keményen eligazította, a föld népe hazaszéledt. Péchy Simon uram a tömlöcből ujra országszékébe szállott s a bözödujfalvi székely-zsidók elégedetten rázták szakállukat. Az üldözések szüneteltek, hangosan kiálthatták hétszer egymásután: – Adonai hu ha Elóhim! – Egy az istenség, nem más!

Az ország ugyan bőven el volt látva holttesttel és nyomorusággal, de szerencsére a tél az idén korán elment Tótországba. Arasznyi jövése látszott a fűnek, a fák hányták a levelet, gyenge harmathajtást. Minden szegényember megfogadta szolgájának a saját árnyékát és két rongyos tehénnel nekibolondult a szántásnak. Olyan szorgos volt a mezei munka, hogy a gerendán lógó innepi lájbi zsebébe bátran beledögölhetett az egér, amig észre vették.

A tekintetes karok és rendek azonnal hozzáláttak az országgyűlésezéshez s ezzel a szombatosok aranymértéke betelt. Terminusokat, napokat tettek ellenük s három vallás papsága felváltva rágta a fejedelem fülét. Péchy nagyságos urat törvény elejibe rántották s a nagyurakat az ágyasházból húzták ki a zsidózás miatt. A népre ráborult a mártirumság fekete palástja. Bözödujfalu ellen hol az unitáriusok, hol a kálvinisták csaptak ki, vagy pápisták kapták nyakon a dullót egy kis hittérítésre. Udvarhelyi hitvallató barátok vesztették el Enokot is, a himnuszszerző székely prófétát és világszép leányát a szelid Esztert, igen emlékezetes módon.

Az öregszeren lévő, süvegtetejü nyájas emberi hajlékok békében füstöltek. Az eszterhéjjas, iratos-oszlopu tornácokon, délignyílókák között leányok kacagtak. A füstházban „rég megette magát“ az ösztövér szalonna. Szines csergék alatt békén aludt a falunépe, mikor a lator hajduk megverték az ablakot és veréssel-öléssel fenyegetve templomba parancsolták a népet. A harang egy óra hosszat szüntelen szólott. A cinterem előtt vigyorogva pellengért állított egy cigány.

Sejtelmekkel gyötrődve siettek a sokszor gazdát cserélt kis pápista hajlékba és borzongtak benne, mintha a nap tündöklő szomszédságából középkori kút fenekére estek volna. Ilyen omladozó, borzasztó istenházak mutatják, hogy a templom élő lény. A benne feltárt sorsok táplálják s a meleg embertestektől kapnak fényt a falai. Isten és ember itt önmagával fizet egymásnak, de ahol annyi tragédia borul az egyűgyüen róvott szoborszentek lábára, nem csoda a csodatevés. A hive-veszett templomok pedig meghalnak. Ezért olyan a bözödi istenháza, mintha a Szent-Anna-tó fenekén épült volna s az ablakok ónkarikái között halak szöme csillogna be, hogy lám mit csinál a kicsi Jézus. A Mária aranyhaja törik és lefujja a fejéről a hiányos ablakon bejövő szél. Mióta a falu az egyigaz zsidó hitre tért, az elhagyott templom ura önmagának tart istentiszteletet. Ilyenkor vihart támaszt, a kucsmás házak villámlásban fürödnek s félelem sötétít el mindent. A reszkető harang ütője rejtelmesen nyalja az ércet, a templomoduk megtelnek felhőkkel s a szúette, avult orgonán játszani kezd Szentmihály-arkangyal,

Mára azonban kölcsönkért kántort hoztak az udvarhelyi barátok a szigoru-rendből. A nép néma és szorongó, Az itélőszék tagjai, – kemény, edzett törvényurak, – a szentélyben várják, hogy ember és Isten között osztályt tehessenek.

Kezdetik az istentisztelet. Ittfeledett, füstös gyertyafarkak pislognak az oltáron, mikor sebbel-lobbal, főre rántott kámzsával odalép Leonardus-gvardian. Sasorru, szikár, tömérdek pap, mint a szikláraszállott keselyü. Lábujjai bevésődnek a facipőbe, ahogy intonálja:

– Veni Sancte Spiritus!

Az orgonaszijjak csikorognak s a primitiv billentyük a félelmében nyavalyás kántor szeme közé pattognak. A nép feszült, mert hatalmas a vallás és nagy annak igézete. Készségesen omlik térdre, mikor az Úr testét megmutatják, (Apáik térdét törték meg érte s az övék még érzi.)

Csak két ember nem hajlik a csengetésre: egy öles, ősz férfi s egy talpig fehér, szép leány. Susogva borzad szájról-szájra a nevük: – Énok-zsidó! A kórusban egy legény két karjára búvik: – Énok Eszti!

A nép letette a hitvallást. Elfehéredve vették az Úr testét. A nők gyöngyöspártában, himes-patyolatu, csüpkés-kézfejü ing alatt reszkettek. A férfiak, bogos-üstökü öregektől a kemény legényekig, félelmükben beleszorultak a gúnyába. Sokan a zsidótincset bicsakkal metszették le hajukból.

De a Jézus győzedelme nem vala teljes. Öreg Énok s a leánya itélőszék elé kerültek. A székely-zsidó keményen szórta az átkot a papok szeme közé:

– Hiába búsítasz temjénnel vén barát! Tisztölöm ostyádat, tőlem azonban aranyláncokon rázhatod a füstölőt; deáknyelvü istened mégsem enyém. Mondhatsz ebhitünek, zsidózónak, fertelmes eretneknek, de él Ábrahám-istene, az, ki vasvesszővel elrontja a tü világotok,

– Sacrilegium, szentségtörés! – iszonyodott Leonardus gvárdián.

– Kivonatom nyelvedet, – dörgött a dulló. – Resteld meg magadat tolvaj farizeus, hisze’ székely volnál!

Énok csak pökte a dulló szavát.

– Mig a székelyek egymást gyilkolva Deust kiáltanak, én nem vagyok székely!

– Vád ellened hogy pogány himnuszt irtál s a versfőkbe foglaltad nevedet.

Szakállába simuló lágy szóval bólintott a vádlott:

– Meg is áldott érette Istenem!

– Vihar idején kinyitod ablakod, hiszel a bottal fegyverkezett angyalban, kendővel övedzetten, könyökszíjakkal, zajosan fohászkodol. Ülöd a szabbatot.

– De ha a fejedelem maga állana pallóssal fejem mögé nem tenném-e azt? A Messiás eljövendő!

– A Messiás eljött! – zúgott fel a barát.

Kétkedve mosolygott az öreg, majd elzordúlt az indulattól.

– Hát eljött? Néz körűl barát, ki tudósnak mondod magad. A népek holtak piszkában állva dicsőségről ábrándoznak. Rajtunk minden nemzet végigdúlt és addig sanyargatott, mig utolsó aranyunkat is megszültük. Forró vérbe hányva állnak a világ trónjai. A népek gyűlölik egymást, dicsőségük rettenetes – semmi. Ahány nép, annyi az igazság, ahány vallás, annyi van Isten, ahány börtön, jóemberrel telve. Hol itt a Messiás? Asszonyaink mindenkié, leányaink fertelembe vetve, hátukon ostor, szivükben keserüség, Urak ablaka alatt mi húzzuk az igát. Papok saruit mi nyaljuk. Ezer embernek kell pusztulnia, hogy egynek a hasa viruljon. Minket a pestis szeret, kolera s a számos nyavalyák. Az országot mi fizettük ki, de csak a tietek, tekintetes karok és rendek. A kincsös hegyek, dús föld vérünket szijja, a sok szép erdő nekünk csak koporsó-fa. – Eszmélj, mondd meg atyám, barát! Hol itt a Messiás?

Lélegzet nélkül folytatta tovább:

– Mi csak azt látjuk, hogy az oltár gyertyájában is tűzvészt kell imádni. Házunk puszta, fejünk véres, kezeinken holtkölykeink, reménységünk senki. Mi hinni akarunk! Nekünk Messiás kell! Vigasztaló, igazságos, jóságos, emberbecsülő, nem festett, de élő Isten. Halljad óh pap, halljad egész világ!…

Igy szólott a vén, piszkos, paraszt-zsidó Énok, a szörnyü emberi mélységből felkiáltva. A gvárdián nem felelt, csak hamuszin ábrázattal rázendített az ötvenedik zsoltárra.

„Könyörölj rajta Úristen, a te nagy irgalmasságod szerint!“

A leányt alig is faggatták. Három szóval, konokul eltiltott magától minden idegen Istent és eretnek öltözetben hivalkodott birái előtt a nyirott haju, pokolravaló istentelen.

Erre felgyúlt a pellengér, fénye bevilágított a templomba és folyton erősbödött, mert a hóhér-cigány hányta rá a sok szombatos könyvet, rojtos kendőt, imaköntöst.

A tűz világánál a törvény képviselője felolvasta a megrendült nép előtt az itéletet, Urunk, az Nagyságos Fejedelem nevében. S mivel a konok zsidózó Énok eretnekségét káromlásokkal, lázongással, gyalázatos szitkokkal tetézte… etcetera, etcetera; – vagyona konfiskáltassék, őmaga kiseprüztessék, a leányának mondott személlyel együtt s ha netán valaki követné, fejét veszítse…

Mig ezek történtek, a tavasz dúsan tarisznyálta fel szépséggel, ékességgel a madarak hátát.

*

A hajduk elállották az Énokék házát. A tőkezáros, fakulcsos vén hajlék okos ablakain többé nem lesködik be legény. Énok nézte. Maga bárdolta emberkorában, mivelte ékesre, gerezdesre, kópjás tetejüre. Az üstöke együtt vénült, a mohos kapuzábé együtt rothadt vele. Nyájas emberek jószokásu hajléka volt, mig a barátok keresztet nem hajítottak a tetejére. Beteljesült, hogy a papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.

Ezegyszer a pap azonban magától jött. A vitézeket hátrább parancsolta a száldokfa alá s benn a pitvarban megállott. A leány ijedten dugdosta a zöld átalvetőbe a bujdosás kenyerét. Énok feketén reszketett az indulattól és elébe lépett a barátnak:

– Papok vagyona már mindenem, nem visszük magunkkal, kár volt jönnöd Barát!

– Értelmesebbnek gondoltalak, – szólt engesztelően a másik. – Vagyonodat nem áhítom, de eretnekséged fájlalom. Azért jöttem, bár a te igazad nem igazam, de mert hiszed – bántalom ne érjen. Büntetésed megkaptad, de bántalom ne érjen, mert hiszel és hited végén Istent látsz.

Énok meglepődött, töprengve hümmögött, fejét csóválta. Értelem és szív van a barátban, az való. Sok gond füstölgött még a fejében, de eljött az idő, menni kellett. A népet az útra parancsolták, mert csúfosnak szánták a faluból való kivettetésüket. Ám a horgas barát melléállott a zsidónak és a vetéskapuig nem tágított. Szép, mély igéket vetettek egymásnak, egyik Krisztus, másik Mózes szája után s a két öreg dogma mit törődött Eszter leányzóval, ki némán hullatta könnyét, kedvét, ifjúsága rózsáit a falu porába. Nem eszméltek rá, hogy az ő ifjusága az egyedül igaz dogma, mely a palánk-kerteken átcsalja a virágot, hogy kövesse a számüzetésbe.

A távolságtól már kicsire apadt a falu, mikor a szép Énok Eszter felsikoltott:

– Apám, Édösapám, jaj eresszen vissza!

És eszelősen állott, mint a kisirtszemü halál.

– Eszter! – zöldült el a székely. – Ékös, bolond fiam Eszter! Mi lelt? Hát itthagynád hitedet, apádat? Ne hajolj el tőlem!

Himes volt a rét, a hegyeken izzadtak a juhok, meleg nyárszerező szellőcske vert. A messzi falu házai a torony alá gyültek és ők minden lépéssel vesztegették szép Erdélyországot. A leány másodszor is lángoló fejéhez kapott:

– Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fejér báránkámtól, anyám sírhompjától el sem is búcsuztam. Jaj erösszön vissza!

Vércse szitálta felettük szárnyát, majd elúszott az is, beleenyészett a hegyek szirtjébe. A leány vánszorgott, gyenge, összetört volt, mint a megfázott búza. Énok a bölcs, lengette nyakábarothadt haját.

– Mi az élet? Isten bosszuja az emberen. Kár azért nyújtani. Tégy ahogy akarsz Eszter, de jussak eszedbe majd, ha szerelmes legényed elkerül! Nem hallottad-e oktalan asszonyi állat, hogy Kolozsvárra küldik a füleit annak, aki követni mer! Két szőrös fül pedig több, mint a szerelem.

Hogy a leány mégis összeesett, felkacagott dühében, ölébe vette és a szombatosok heves, igen foganatos átkára fakadt üldözői ellen: