Part 8

Csak a tűz s a hajnalcsillag tud igy igézni, mint a szerelmes férfi szeme; beszéd nélkül, puszta érintéssel, szabadulás nélküli édes ingerrel.

– Mondom a nap még derengett a világ szélén és az apamadár temetni vitte éjjel meghalt fiókáját. A hold ráesett a fák tőrzsére és rajta remegve hallgatta, hogy mit beszél a leány és az igric.

Bolond igric mondotta:

– Amerre velem jössz, csak ott szép az élet. Szép, fűzes mezőben, nap jelenlétében elmegyünk a csendbe. Éjjel, ahol járunk, eléd jönnek a csillagok és kereken gyűlnek az ég alján, hogy reánk vigyázzanak.

Szegény leány mondotta:

– Hiszem.

Bolond igric szólott.

– Két erős karomnak melegében viszlek.

Szegény leány hitte.

Igric csak folytatta.

– Édes rózsám, visszafelé menjünk. Jaj, ne a hódítás útján, amit karddal vernek. Az én kenyeremre ne hulljon többé vér. Félek, hogy megfog az átok. Azt mind elkerüljük. Itt fekete kínnal születik a gyermek. Az én _fiam_ ágról könnyen leszakadó aranyalma legyen. Isla, énrózsám, csókold meg a fáraesett holdat, ezzel esküdj. Menjünk.

A hunn leány belekábult. Szemeit a fára, kezét keblére vetette.

– Megcsókolom a fáraesett holdat. Menjünk Hadisten nevében, hét szűz útján, Istár asszony, istenasszony éneke felé.

Lehanyatlott a Semjén-fiu.

A mi szép leányunk ránézett lelkesen, a legény kezét megérintve utána mondotta.

– Megcsókolom a fáraesett holdat…

Kéz a kézben maradt. A lelkünk fájt. A más ember boldogságának mindig szomoru a tanuja.

Kéz a kézben maradt, fejük összehajlott. Semjén Bandi ránkmosolygott, hiszen aranykereket gördített maga előtt.

Hirtelen elszégyelte magát.

– A többit el is hagyom.

A leány megsimította a fiut.

– Akkor szomorú leszek.

Semjén makacskodott.

A leány kedvéért irigykedve sürgettük.

– Fejezd be, ha elkezdetted.

– Jó, – setétült el a szeszélyes székely és az arca fonnyadni kezdett. – Magatokra vessetek. Én elmondom. El én.

Ilyen dacosan szánta el magát. Nehány különös jelet csinált az ujjaival.

Mindaketten megcsókolták a fára esett holdat és mentek-mendegéltek némán, fáradtan. Mögöttük a két kimerült ló összegabalyodott saját árnyékával.

Nevét se ismerték, ahol jártak; de a népvándorlás útja volt. Állatpaták lyuggatták össze a vizes rónát, agyig földbe rekedt otromba kerekek romjai maradtak vissza, magassugaru küllőikkel kietlenül fenyegetőzve. Az emberhullák tövében hevertek szerteszét.

– A kvádok kegyetlenkedtek, – dörmögte Tomok, az igric.

Undorodva kerülgették a koponyákat, amelyek szétrugdosva várták elmulásukat, mintha borzalmas hittérítő barát elszakadt olvasóláncáról peregtek volna szanaszét.

Ragadozó keselyűk is rettentek fel, magukkal rántva az izmos lábukra csavarodott holttestrészeket a hetedik atmoszférába, hogy nyugodtan költhessék el.

A szél összesepri és hordozza magával a langyos fanyarízü pestist, mely a szétkapcsolt szájakból dűlve, rondán fertőzve hullámzik a völgy torka felé; ahol vörös, meredek sziklák látszanak a rájok hulló napfényben, mintha az infernum égő falai integetnének.

Isla, a lány a sziklára bámult. Finom orcája fáradtságtól lázasan, szintelenül összeesett, nagy szemei fénytelenűl vöröslöttek, mintha a köröskörül kioltott élet piros hamma fedné. Régen elejtette lova fékjét és bágyadtan hárítgatta ködös fejecskéje fölül az álom szárnyait. Nem is látta a borzalmakat, csak az igricet.

– Nyugodjunk édesem, fáradt vagyok, nem birom tovább, – kérlelte a legényt.

– Mindjárt. Erősítsd magadat. Erdőt és csendet látok, ott megpihenünk. Itt, – hiszen nézz körül, – félek megállani.

A leány ráejtette fejét az igric vállára. Gyenge volt, gyermek még. A rárohant képek körülszállották, mint a virágzó kalászt az aranypor.

Az igricnek engednie kellett. Fekvő helyet vert a közeli fák alatt.

– Aludj hát Isla.

Semjén Bandi egy kevéssé magába mélyedt. A mi kis Jucikánk elborzadva csak őt nézte. Most megakadályozhattuk volna a lélekrontást, de egyikünk sem gondolt rá, hogy a bűnt segitjük. Csak a magunk reménységét láttuk, egyikünk se szólott:

– Aludj hát Isla.

Késő is lett volna. A Semjén fiu tovább cselekedte a rosszat, mintha maga Ibn Rosteh, vagy a bizánci Priscos Rhetor démona volna.

– Ahol megtelepedtek, avult rongyok, „jelkendők,“ a zászlók ősei voltak a fákra bogózva, üstöknek vájt füstös gödrök elhányt csontok, szenes favégek, állat-alom és piszok hevert. De a csend ugyanaz maradt, ami előbujt a holtak süket füléből. Lehet, hogy este lesz a tánc, ha a megnőtt-szőrü és körmü vitézek felülnek álmukból, hogy sebüket hűsítsék.

Az igric maga is elnyujtózott két markába eresztett fővel, amiről a hunnok azt tartják, hogy a hanyatalvó istennel diskurál és látja, mikor a felhők mögül megfenyegeti a világot.

Hiszen volt itt, mit megbeszélhetett Istenével, ha ugyan nem egymást fenyegették, mert a csataterekért akkor is egymást vádolta az Ember és az Isten.

Aszondom – rázta az öklét a székely – hogy a hadak földjét nem lehet többé üdvösségre szólítani. Minden erőt felprédáltak rajta. Hiába jön a tavasz serkenteni, egyetlen gyökérszál se hagyja abba érte örök álmát. A kiégett fák belseje hamutól vakúlt. Hideg esők, meleg esők hiába tisztogatják, hordják a porrá omlott embert az alvilág torkába. Akárhány napfordulás költögesse, akármilyen holdváltozás szeretgesse, száz emberöltő csillagképei jósolgassák; itt a jövő sirja van, amiből nincsen föltámadás.

Az igric is elszenderedett.

Mikor fölriadt, a lovak hátán már a sötétség ült. Isla-leány a fejénél zugolódott.

– Hova vezettél? – Ez nem a Hét-Szűz útja, istenasszony dala helye…

A mi kis leányunk után panaszkodta.

– Ez nem a Hét-Szűz utja.

– A hét-szűz utja itt van – és a saját keblére mutatott Semjén.

Csak mi nem tudjuk, hogy melyik igric mondja.

Tovább már békülékenyebb volt a székelyfiu hangja.

– Álomtól álomig vezette az igric a leányt.

A következő napon vad, nomád férfiakat láttak, kiknek a soha-el nem-múlás ragyogja be, hatalmas lábuk mindig kész az eltipró, sulyos léptekre. Csak a meghalásét, de a magát-megadás érzését nem ismerik. Büszke tartásuk az időt nem veszi tudomásul és lényegtelen, hogy melyik évezred következik. Hivatva vannak, hogy a világ romja közt turkáljanak és megmentsék ennek a világnak piszkát a következő számára. Valódi ólomagyu, szines húsemberek. – Néhánya a fűben feküdt és olyan hosszura nyulóra tünik fel alvása, mintha azalatt nőtte volna körül tagjaikat a fű és virág. – A rablott asszony fejét rengeteg szakálluk árnyéka alá rejtik, hogy majd otthon csalják ki a varázsigét belőle; amit a karjuk közt szoritott test sejtet.

Isla a leány felsikoltott a látásukra és ellökte az igricet.

– Elámítottál, gyűlöllek.

Kiegyenesedett, kevélyen lerázta magáról az igric-igézetet. Ujra a hódító, kemény fajnak nemrettenő sarja lett.

A lóra ugrott.

– Ne kövess – és a lóra vágott.

A ló ráfújt a földre s a pusztulás szimatján elindult táguló orrcimpákkal, a távolért reszkető szüggyel és többé le sem tért a hódítók utjáról.

– Az elpusztított világot valahogy elviselte, de az elpusztító embertől visszarettent.

Igy halt meg az igric, mihelyt nem tudta a leányt álomtól álomig hívni, hanem felébresztette.

Akárhányszor derengjen a nap az egek szélén, az apamadár mindig temetni viszi elhalt fiókáját.

Mert – hej! – keserű az igricek útja és a szivök fájdalmaknak kutja.

Hazamenet mind a négyen támolyogtunk, a leányt sajnáltuk. Semjénre dühöngtünk.

– Elrontottad a szép estét.

Még a kapu előtt tanácskoztunk, mikor megnyilt az ablaka. Semjén odaugrott. Közelhajtott feje fölött hozzánk is eljutott a rejtelmes beszéd.

– Bandika. Én, – én – mégis megcsókolom a fára hullott holdat…

Sanyi, a cigány a Semjén fejébe akarta verni a hegedüjét, de letett róla. Halkan rákáromkodott Ibn Rostehra, igricekre, reánk is és nagy méreggel hazaszállingóztunk.

VIZBETEMETKEZÉS

A legény holtteste ott akadt fenn az Oltba nyuló fűzfa vörös gyökérgörbülésén, ahol a viznek kietlen játéka a sziklákkal megszünik. A folyó szeszélyesen úgy helyezte el, hogy a fül barna kagylója óvatosan a viz szinére emelkedett, mintha a föld utolsó üzenetére várna. Fölötte a parti mező gazdag volt, mint az atlaszmadár fészke, kagylókkal, zománcozott lepkeszárnyakkal, ritka virággal ékesítve. A nap függélyesen hull az Oltba, átszinesíti a vizet, magábatöri a kék eget. Igy, az alsó és felső végtelenség fölött nyugszik az árva, fiatal test. Ruha nélküli, mert ártatlan, ártatlan pedig azért, mert halott. Sem vér, sem nap át nem melegíti többé, de szép és magához von, mint a tükör ragyogása lecsalja a pacsirtát az egekből.

Ide feküdt tehát ez a legény, hogy mindig a fején legyen; – nappal az áldott nap jegye, éjjel az áldott hold jegye. Vizsirja fölé hajolva megpihen az emberi értelem és fölösleges megkérdezni: – Ki vagy? Mert nyilvánvaló, hogy nem a szerencsétlenség elégítette ki általa pillanatnyi szeszélyét; hanem a legény maga akarta igy. Azért elindulok az öligérő fűben, hogy cselekedetének nyomait megkeressem.

Először róvással diszített botját leltem meg ott, ahol kitör az Olt-vize a gránitok közül, utjátveszíti a fenyő és virágország határmesgyéje kezdődik. A földbeszurt botra kalapját rádobta, ruháját alája vetkőzte. Tüzének hamma, távolabb-legelő lovának fekhelye még érintetlen. Az ősnomád tűzhely maradványai körül a föld és viz kezdetleges elhelyezkedésének érintetlensége és csendje tanyázik.

Még tegnap innen tekintett napnyugat felé. (Rosszul tette.) Lépteivel ösvényt vont a fűben, a húszöles szakadék pereméig. Tehát megmaradt az utolsó utja. Már ismerem őt.

Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet kanálbavevők, virágot botrafaragókut ólsó ivadéka ő, kinek csecsemő korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás csuklójára. Anyja és lova melegén erősödött férfi-szüz, ki bátor elferdüléssel nyugat vallásaitól sátrára koponyaképet szögzött. Ő a nagy Szabad, rontásoknak, omlásoknak ellenállani képes, a soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü“-betűből alkotta a nyelvét, mert ez volt az erőfeszítések hangja, mikor a világ miatta dugába dült.

Gyengéden a test fölé telepszem és ráhurrintok.

– Adj számot, miért nem temetkeztél lovaddal? Már ez ugy szokás, ha fehérre váltottad is barna szinedet. Ezeregynéhány év nem számit.

Mohó jóleséssel fedeztem fel, hogy iszapos a ló.

– Áhá. Megkövetlek. Te megtetted, de a hűtlen állat elhagyott, mert tulságosan biztál benne és eldobtad a féket, hogy érintetlen halála legyen; de elfeledted, hogy a Kaukázuson innét azt is elkeresztezték.

– Most odalenn, a fű-gyökeret ölelve, vizből kinyujtott fülekkel biztosan a dobogását várod, mielőtt tovább mennél, mint fantasztikus vizilovas, ki nagyszerü körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi sulyát más föld le nem köti.

A hideg fül fölé hajolva igy nyugtatgatom:

– No mindjárt utra bocsátlak. Még dolgom van a botoddal, mert szótétetlen nem hagyhatom ezen pár sor irásodat, melyet ősi jelekkel rávéstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.

– Igaz, most jutott eszembe a gondolat csak, de valaha már az ősköd mögött derengett az életlehetőségek határán. Minden mithosznak és hitnek kivirágzott vesszejénél szebb a te szerelmes vessződ, melynek a kezdete a mindenség gondolatával rokon s hivatva van, hogy szerelmünk dalát dirigálja. Néhány törvényt irtál még, de az maradjon értelmetlen.

– Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözőlt, nem a büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt és baráti tulajdonomba veszem a szavaidtól ékes fát. – Akarnod kell, hogy a babád piros orcája ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat, hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel, elismerem, tartozom. Aztán reméllem, füled, a másvilág kémje is eltünik a habokban.

– Vagy, – mit gondolsz, – jobb volna-e férfiizmok erejével kényszeritve a paripát, kikorrigálni elképzelésedet s igy tenni szolgálatot neked, halálra keresztelkedni a víz uj vallása szerint?

– Meg fogom gondolni és egy s más számadásaim után, ha már száraz lett az én tüzem hamuja is, mindenesetre ezzel a bottal hajszolom utolsó iramra lovamat.

– Megegyeztünk. Semmi kifogásom ellene, hogy örök pihenésem vizben legyen.

Ennek a legénynek igaza van.

A földbetemetkezés a passzív, bánatos, önmagát, nem tudó lelkek tehetetlen elsülyedése. Rabszolga mitósza a torzulásnak a derengés nélküli üregben, szennyes nedvek és férgek büntetése által. A föld súlyát a tulsó életbe átcipelő izzadt teherhordói ők az emberiségnek. Sirjaik azért görbülnek ki a földkéregből, mint szomoru igásállathátak.

A tűzhalál furfangos, mint a lángcsavarulatok; készséges, mint egy keresztény vértanu, ideges, szeszélyes. Az örök gyülölet tehetetlen összeesése. Dicsfény kigyófej körül. Egyébként közönséges iparos halál. Fölényes, sulytalan, keserü latin vicc.

A vízbe rekkenteni az embert, már a vén turáni metafizika szerint való, mint a társam tette.

Más népnek ez lehetetlen.

A tenger halottainak követ kötnek a nyakára. Minket a a szivünk húz alá. A viz, az átszellemülés eleme megkönnyit, a forró agyat lehűti, megtisztítja az utolsó kényszerü könnytől és csak a halak nem birnak jajgatni az állatvilágban. Eljönnek a vizek a szép havasokból a haza minden virágától illatosan, éjjel ezüstkoporsónak, nappal aranykoporsónak. A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy fövényszemet és megindul a soha nem szűnő, utánozhatatlan szertartás, mikor egy teljes földrész temet. Smaragdszinű szitakötők fölöttünk körbenröpülve jelzik, mérik a sir terjedelmét, mely mindig igazságosan akkora, mennyit a földből elfoglalt az ember. Ki elég nagy arra, hogy ezt megérdemelje?

A földön kimondtak egy igét és ez a halott feljött a szörnyű tapasztalatokért. De mi az, amire vár? Ige-e, tűz-e, vér-e a halottnyugtatás?

Mikor a földön kimondják a halottnyugtató szót, csak akkor lészen nagy leereszkedése a békességbe.

Meg voltam erről győződve és vártam harmadnapig.

A halott akkor már nem volt sehol.

A vizpartnak ismeretlen tulajdonosa elvágta a tartógyökeret és kilökte a viz sodrába, hogy kövér füvét össze ne tapossák, ha sok ember jönne érte.

A legsötétebb éjjel történhetett ez, mikor a földön a sátán csókot váltott a halállal és csak a fekete kutyák ugattak a falvakban.

A VIRÁG JUSSA

A hold a kos jegyébe fordult. A nap leáldozása felől a Tisza csillogott, partjain törpe fák halászgattak. A fény vörösségében jegenyék melegedtek, varjak keresték a hunnok kárát. A sugarak láthatóan hullottak a vizbe olyan sűrüséggel, hogy kaszálni lehetett volna őket. A mén a rónán megleste ezt a pillanatot és nem emelte föl a fű közül fejét, hanem szépen elfektette rajta, mintha a föld gyónását hallgatná.

A nagy Khán elajándékozott bolondja megszökött Aetiustól és kereste a világverő népet, az arany hordát, de a nép meghalt. Útjában sok cigány népet megkérdezett és mindenik inyét mutató jókedvvel mondotta.

– A nép meghalt.

A népvándorlás útjai mint fehér ostorok feküdtek szanaszét Európa hátán. Egy-egy kiváncsi madár, ha fölfordítja a kavicsot rajta. A Khán bolondja látott rajtok nyugatról jövő kántusos barátokat, kik istennel verik meg Ázsiát. Ott pihentek sárgára esett fővel a nyári rekkenésben, a saját arcuk árnyékában. Kérdésével hozzuk is ereszkedett.

– Láttátok-e a hunnus népet?

Kereszthányó ijedtséggel felelgettek a vén néphamisítok.

– Kik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el.

– Cigánymézben legyen részed vén nyálassa, – horkant fel a bolond. – Sirod alatt folyik már a viz, hát miért hazudsz te, mésszel leöntött orcáju?

Kezével maga köré nyult, s az ott díszlő virágokból markába tépett, s a vén farizeus szeme közé csapta.

– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?

A barát szakállán fennakadt a virág, de a vakeszü, konok hivés beteg szolgája megvallotta.

– Csillapodjál uram, mert úgy vagyon. A virágnak több a jussa. – Sic est. –

– Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet, hát nem látsz te engem, te Krisztus rabszolga? – káromkodott a Khán bolondja,

– Agyaddal vitatkozzál uram, – fázott a szó a barát száján.

– Húj te nyavalyás! Hát barbárnak nézel? Nyelvedre cseppentsem-e orrod vérét?

– Kirie eleison! – reszketett a barát.

Fájdalomtól, dűhtől mámorosan gyerekeskedett a bolond.

Azért is Christe eleison! – és mérgében felfordult a lovára, hogy tovább keresse a hunn népet.

Már a népek nem rebbentek fel útjában, mint surrogó fürjek. Már az ékesen faragott bálványfákra mások kötöttek vándorjeleket. A puszták útja puszta, fellegharc van fölötte. Már itt senki nem hint vizet a kőre, hogy tüzének füstje eloszoljon és nem üt kacajt a jókedv a lányok kastélyában, az ébenfa hálóházban. Az áldozás berkében egykor a csendben, mint aranypénz csillogott a tűzlángnál a nyirfalevél. Immár ebek őrölték fel a szent hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben írva van a jövendő.

Hej! Szépen volt akkor, mikor a furulya likain tüzes dali tündérlányok táncoltak.

Esti pihenésben addig elhallgatták, mig az egyik szemük kisebb lett a másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat. Az éj most is úgy jön. Az eb a család körül az orrára hullott harmatot szemléli. Távoli fa csendesen ingadozik és szép sóhajjal lehajlik, hogy megcsókolja az alájamenekült virágot. A fehér jószág a rónán elszenderedve csakhamar a földbe sülyed. A csillagsugarak a fűben szeretkeznek. A szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy kedvenc gyermekei, a hunnok meg ne fázzanak. Bajszerező útjaik után ide mindig visszatértek, de most keserűséggel érzi és hireszteli minden, hogy az aranyhorda, a hunn-nép elveszett.

Csak az istenkisértő bolond tért vissza közülök, mikor észrevette, hogy a kenyerük hajára borult többi népek ismét felemelik fejüket.

Csak a világtervező nép nincs sehol.

A négy szélfuvás felé kiált a bolond.

– Merre keresselek? – Viznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt pohárban, hol fekete gyász van, merre keresselek?

Már a sirból elő nem kerülnek a szkita ékszerek, arany turulok, szaszanida párducok, kígyókban hízlalt drága kövek, kabuli pénzgarmadák, gemmák, a királylányok hajából font tiszai gyöngyös halászháló, ércnek, fénynek remekei. Már valahol a bolygók közt hányódik a fejük.

Ujra eltemeti a tüzet a bolond és tovább megy.

– Nem lehet, hogy a virág jussa nagyobb legyen, mint a népek jussa!

Töredék gondolatait elrebegi a jeltelen, úttalan és zavart pusztaságban. Földnek eresztette a lova is orrát, a reggeli köd könnyé oldódik a hátán.

Oldalt billenti nyakát a bolond.

– Jóccakát hunnok!

Szemét se veti fel, mig a lova fel nem horkant egy holttest felett. Thrák fegyveres, látja öltözetén. Arra keserüen rárikkant:

– Nevedet mondd földi!

A thrák sokat ivott a saját véréből, nem felel.

Hasa, a dagadt kenyérzsák, puffadt és rosszagu, a szájával zöld hulla legyek kéjelegnek, félig takart szemeivel ravaszul nézi, félig nyilt, kacagó szájjal nézi őket. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyüt viselne. A multja titkos, mint az eső mögött a sötétség. Szegény, tévedt és földresujtott ez a hulla, mint egy kidőlt furcsa bálvány erőltetett vonásokkal. Piszkosan és sáppadtan, roncsolt szívvel és belekkel hevert, minden pillanatban az ég viszfényét mutogatva arcán, mintha torzonborz szederjes tűnődése volna a legfontosabb ezen a világon.

A bolond undorodva rugja fel.

– Eredj útamból komám!

A barázdából madárszó röppent fel. A holttest alatt új élet kezdődött, a nedves bogarak menekülnek, színtelen csirák feje búvik a szivós fényű nedves földből.

– Ismét a virág, valami virág! – rémül föl a bolond.

A hitfoldozó barát szava zavarja és pihenés nélkül megy, mig a menés rögeszmévé válik benne. A hullák mind sűrűbben fekszenek, borzadó üstökkel átugrál rajtok átabotában. Már csak a lova szagolja a föld rettenetes termését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a beláthatatlan mezők elmaradtak. A hegyek robusztus vázai legyőzhetetlenül meredeztek elébe és mint hosszú, meredek vonalak hullottak le az égből. Háta megett a hollók örömükben görögül imádkoztak. Kisurrantak a mély vágásokból és fegyvertelenül lebegtek a világ sorsa felett. A sziklák mély gondolataikat emésztették. Törékeny testü lények éltek a térben elzárva, megmért határocskák közt, melyeket csak ők hisznek végtelennek. Az élet csak annyi itt, mintha valaki gúnyból azt a pár ezer lélegzetet nevezné életnek, mely a kisérteties sziklafalak közt születik.

Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utánna. Annak hunn volt a ruhája.

– Hol vannak a hunnok? – riadt rá.

A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött neki.

– Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel Khán halála után, amig azt hallottuk, hogy Uszpiru és Ilgyigó királynék is már belemarkoltak a vezér kincsébe és Aquitániába szöktek.

A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét.

– Te! Tisztultál-e már viz által?

A bujdosó megrettenve hallgatott.

– Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! – dörgött a bolond.

– Jóra vitatom szómat, – kérlelte a másik.

– Hazudtál. No siess védett tornácba ugrani, – dühöngött a bolond és a mellébe vágta a tőrét.

– Uszpiru, Ilgyigó, – suttogott fájón a bolond utána és kihullott a könnye. Meghaltak a hunnok, mert az aranytál fenekén békák laknak, akit ezzel a vizzel leöntenek, elveszti férfiasságát.

Csüggedten mászott tovább egyedül a bolond. Felkinlódott a hegyek tetejére és addig nem állott meg, mig el nem fogytak a havasok.

Valahol a gyergyói Kárpátokban az utolsó csúcsok tetejére kikönyökölt és betakarózott a felhők rongyaiba. Nem mozdult tovább. Egész hunn törzseket látott a hegység oldalán, rejtekein élni. Nem ment közéjök. A nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold szemei láttára ragadt fel egy sziklafalra. – Nézte zsibbadtan, lehullott végtagokkal.

– Uszpiru, Ilgyigó! –

Lábai alatt fejszék csattogtak a messziségben, hunn szavak zaja kélt, csak dal szava nem kélt sehol.

A köd lassan megvakított alatta mindent és mint zürzavaros világosság szűrődött át rajta egynehány tüzecske. Messze Ázsia felé beláthatatlan csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a világtervező gondolat rút szégyene volna és itt alant mégis hunnok fáznak a permetező ködben. Ha megtalálta, nem hagyja el, csak megjelenti nekik, hogy itt van ő is.

Kínnal, bajjal fát halmoz össze és máglya tüzet gyújt, hogy lásson. A bolond arca és a ló ércfara fénylik a tűzvilágban, mint két reszkető keleti fantom. A hasadékban rejtőző fűcsomók, nehány gyopár virág is feltetőzik.

– Ismét a virág! – morogja a bolond.

A síma szikla alatt pattog, kormoz a tűz.

Elüldögél, virraszt.

Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő és megkarcolja a kőfalat. Nyugaton hizlalt elméje gondolatokban vergődik. A bolond kiegyenesedik, mintha Itel Khán szelleme emelkednék hozzá a szakadékok közül, hogy utolsó nagy tervét kedves bolondjával meghányjavesse.

Később a hittérítő barát szálas képe elevenedik meg előtte, mintha a sziklák oldalán facipőkben hozzá kopogna fel, hogy a virág sorsáról bizonyságot tegyen.

– Most megjelölöm, hogy itt jártam, – villan fel a gondolat.

Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás lészen maradandóbb, a gótoké, római, a hunn, melyik? Tőrét a parázsba veti és ízzó fehérre hevíti. Igy szokás a sziklára irni.

A tőr nyomán piros füstöcske úszik, piros, kék, zöld. A vonalak össze ölelkeznek és formába zárulnak. Betüképekben ír a bolond. Üde, csinos virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt és így szórja be a szikla lapot betüképeivel.

Ki tudná, mit jelentenek?

Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Khánt jelenti. A virág Uszpiru királyné, ez a karcsu talán Ilgyigó királyné. Csunya, repedt, varangyos béka, alattuk az ördöngös eszü bolond, aki innen még ezen éjjel eltünik, de szörnyű talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad megfejthetetlenül, betüképekbe kötözve, melyet felvetett a népek sorsa felől.

– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?