Part 7

Fújta, addig fújta klánétáját Árva Kósa Pali, amig sorsukba feledkeztek az emberek. Ekkor ujra előbujt odújából a hegedüvel Jobbsincs-cigány, de senkinek sem kellett.

Még mindig szomoru volt a klarinett, sokáig szomoru. Végre aztán a hangjába belesikoltott az ő kicsi fia. Erre vigra fordúlt a szerszámon a Kósa Pali újja, dallamok nevettek, ujjongtak, születtek. Az asszony is felvirágzott a betegágyból, mellének fehér esője megeredt. A kopott muzsika megfiatalodott.

Kósa Pálék ugyan tovább nyomorogtak, a nótáért pénzt ugyan nem kaptak, de hallgatták őket, de szerették őket, mert ujra élt a dal. Es hát a madár se vár semmit, mikor csicsergésével teleaggatja a fákat, szinessé szövi az égvilágot. Hiszen a borviz is ingyen buvik ki a sziklák markából. Így tett Árva Kósa Pál is.

Utóbb versek is tolultak szájára. Az emberek csodálkoztak, eltanulták, de a nótacsinálónak jó szót se hajítottak. A vers és dala felhatott a havasokba, lopva elrejtőzött a pásztorok fülében. Kicsi fia kacagni tanult tőlük. Ő ugyan éhesen maradt, condra-gúnyája leszakadt, de a népnek szines szárnyai nőttek, a homlokán bizalom káprázott és boldogan dobta magát álmodásra virágos rétjei ölén. Az Árva Kósa Pali klánétája ujra életre serkentette őket és örültek, mert azt hitték, hogy a dalt nem lehet elvenni tőlük.

Egyszer aztán, mikor a vigalomból hazafelé tartott Árva Kósa Pál, elébe toppant vetélytársa, Jobbsincs-cigány. Izgatottan, éhesen, kérőn elébenyújtotta tenyerét, amelyről a klánéta elfujta a kenyeret.

– Sajnálj meg Kósa Pál, ne muzsikálj többet.

– Akkor én is éhen halok Jóska.

A cigány szemei úgy izzottak, hogy a pokolig lehetett ellátni a fényüknél,

– Inkább te, mint én.

A közös sors katasztrófája fenyegette mind a kettőt. Az epedő dűhtől szétnyiltak a cigány víllogó fogai és rávetette magát Árva Kósa Pálra. Kést rántott és lihegve sziszegte:

– Muzsikálsz-e többet?

Árva Kósa nem bírt lemondani a dalról. Nem védekezett. Mit ér az élet, ha már nóta sincsen. Kicsit gondolkodott, kicsit szomorkodott, erre az orcája mégis tűzbeborult.

– Mégis tovább muzsikálok Jóska.

Jobbsincs Jóska egyik kezét finoman előrenyujtotta, mintha a levegőt érzékelné, ugy fenyegette.

– Kilenc lik van a klánétádon, kilenc ujjadat vágom le.

A bírkózásban néhány sarj-bokrot széttiportak és csakhamar a földön hevert a kilenc ujj. A cigány ránézett, mintha azon tünődnék, hogy mi forrott ezekben a finom fekete ujjakban, hogy a nyomukban lobot vetett a száraz fa.

– Vér! – suttogta sápadtan.

A vér, a sűrű, forró, a csillogó, áthatott, szilaj férfierő, a magyar vér, mely ime folyik a csonka kéz csontcsatornáin. A cigány kéjjel szagolta és lesi a vér szeszélyes utját, de nem érti, hogy mi sugalta a kegyetlenül fényes eszmét. Ki lát bele ebbe a félvad, nomád koponyába, melyben ez termett.

A klánétát is elpusztította és ezzel csend szállott a kis falunkra. Azóta ilyen igaz nótára nem vigadunk. Ha kedvünk szottyan, kölcsön kérjük és megfizetjük az idegen nótát. Nem sokat töprengünk ilyen kicsiségen.

Árva Kósa Pált sajnáltuk egy kicsit, de arra való a megmaradt ujja, hogy ha már koldulni megunta vele, szokjék más mesterséghez.

GYERTYAVILÁGHOZ JÁRUNK

A hó végtelenségében a házak füstje egyenesen lyukasztja az eget. Az útszéli bámész jegenye szálló varjú után nyújtja a csúcsát. A jegesrevert uccán hazatérő részegember ingatja sapkáját. Észre se vette, hogy a nap már a holdra bizta titkát. Uccafordulónál megtorpan, – (itt mióta van árok?) – s elszántan átugrik a saját árnyékán.

A fagynak fehér jókedve van. Szemközt fújja a hóport, zuzmarát, ablakokra gyémántvirágot cirkál, a határkövön hóbabonát csinál, s majd éjfélkor farkashátra pöndörödve szalmába ellett kutyakölykökre vadászik. Ilyenkor mondják, hogy a cigánynak vállabércin, nyakaszirtje alatt megfagytak a juhok.

A faluban gyertyavilághoz járnak, szomszédba kószálnak hirhordozni, időtölteni. – A részeg félrebámul, tüsszent, s a pipa kilóg a száján. Énekelne is, de elrontja kedvét, mert valaki elhalad mellette.

– Te vagy-e Ábris?

Kékrefázott jeges szemöldökkel beleköt a részeg.

– Hová mécc?

– Ide a mestörhöz.

Ha a mester menne Ábrisékhoz, akkor most a részeg kevélyen elrázná az újját az orra előtt.

– Az úr ki cigánnya?

Ábriséknál pedig az az ölelnivaló menyecske így bátorítaná kis fiát:

– Mongyad kicsidem, istálom a kezit édes bácsi.

Mesteréknél csak:

– Jó estét Külü-bá. Mi jót hozott?

Külübá bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon.

– Ezön zsebbéli órát, – közeledik a lámpához.

A mesterné sötéten nézi az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát, de a sapka nem törődik vele, mintha fekete bakmacska lesné az ágy alól kibuvó egeret.

A mester tájékozatlanul összenézi az órát a sajátjával, beigazítja. Külü tudományos érdeklődést tanusít.

– A percmutatóba nem vagyok bizonyos.

Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos.

– Megfelejtettem, – pironkodik Külü.

A mester csodálkozik.

– De hiszen maguknak faliórájuk van.

– Azt fejből üsmerem.

– Sz-akkor készen vagyunk, – könnyebbül a mester, – mert ez éppen úgy mutat.

Külü kedvetlen.

– Kihántam a drága pénzt az ablakon, ha úgy mutat.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy a nem jó.

Ujabb kérdések kihozzák, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik, mert még apja halálakor elserkentette az utolsót. Ezért ismeri Külü fejből, ezért feledte meg, – annyi idő óta, – a mánusok járását.

– Gondolám, ha Mesturam felelevenitené.

– Szivesen.

Egy-két próba után aztán az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul felismeri, nem parasztosan, hogy: – fertáj nyóc, hanem vasúti pontossággal: – Hét óra tizenöt.

– Szép aranyóra, – ismeri el a mester.

Penicélussal felbillenti óvatosan a belső fedelét. Látni lehet, hogy a hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő tizenkét szép fehér ökre végig vonja a végtelenség útján. Külü szeretettel tükrözteti arca előtt, s már itt elgondolja, hogy puha bárányirhából tokot varrat neki. – Ezen a szikrázó patyolat estén azonban meghordozza a faluba, s nem éppen kedvező megjegyzések közt a köztudatba jut az óra. Lehet, hogy boros fővel ér haza Külübá, s a tulipántos kanapén hanyatt helyezik. Agya szédülő malomkerekein lecsúszik a „cseppbor“, a mónárlegények őlleni kezdik a felgyült gondolatokat, s ő széles mosollyal elszenderedik. – Éjfél után felriad majd az öregasszony.

– Jajmáriám!

Izgalmasan egyremásra huzgálja a gyufát a falon, mig a lámpa fellobban. Siettében borzas ősz hajjal rávilágit Ábrisra, – (mintha az ördög nézné meg kalauzlámpával a lelkiismeretét), – s pillanat alatt a lájbizsebe aranyórát tojik.

Külü nem szól vasárnapig. Törött tükröt támaszt az ablakhoz, s kaszadarabbal eszközölt beretválás után felmorcan.

– Asszon. Az innepi gúnyámat, s az aranyórát!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején. A hideg nem tréfál.

– A herkópáterit, megfagyunk a télen, – szól a mester.

– Fogyatékán bizony a fánk, – panaszolja mesterné.

– Hát a kánonikaporció, – dühödik Külü.

– Az erdőn van, a herkópáterit.

Külü megemlékezvén a honoráriumról, elbúcsuzik.

– Hónap békapatok egy szekérrel.

Mesterné szeretettel néz a fodorsapkára, s a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az úton kutya iklat lefele, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü megnézi, hogy a kis göncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha balfelől fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elhaladt. Külü a kalendáriumot még Mihájdiáknál tanulta csak úgy pogányosan és versben:

_A kerek ég alatt kerek egy istenfa._ _Kerek istenfának szép tizönkét ága._ _Szép tizönkét ágnak ötvenkét virága._

Afféle régi magyar időszámítás ez, virággal jelölve a föld útját a térben és időben. Páratlan gyöngédség és hatalmas emberkéz volt, mely elhintette ezeket a virágokat, hogy a vénségtől félvak föld hazataláljon.

– Még szoknom kell a zsebórához, – véli magában és halad tovább.

Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Esvánéknál nagy a zuvatolás. Ide Külü valami címen betekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik.

– Még fiatal az idő, – marasztják.

– Fiatal-e? – kételkedik öntudatosan, s áhitattal elővonja az órát. Hanyagul rápillant, rázza a fejét.

– Jól eltőt biza.

A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen felherken.

– Be cifra hagymád van, hol szörözted.

– Sármántyu madárral kőtetettem, – s a kezefejével távozóban legyint, hogy ne bántsák kacagással szegény Tömpét.

Tömpe Mártonnak a pénz sohase huzta le a zsebét, de hajszálon függött, hogy ő is most csak belépjen az ódalházba, letörjön egy fogat az arany boronából, s odavesse a cigánynak, hogy patkót mérjen belőle a csizmára.

– Csak akkor ne lesz vala likas a lábbelim, – révedezik.

Favágó napszámos ember, de éjjelenkint különös foglalkozása van. Éjfél előtt páfránymagot keres, ami tudvalevőleg ezer évebn egyszer nyilik, pár lobbanással elvirágzik, s aztán elszáll a semmibe; de ki elfoghatja, örökre boldog, mert mindent tud. – Ilyen Tömpe lehetett, ki a mindentudás kósza meséjét a szegények lelkében elültette.

Pásztorgyermekek, ha bokorágon alvó madarat lelnek, gyantás fenyőágat mártanak a tűzbe, s azzal közelednek nesz nélkül. A fény különös álmokat okoz a madárnak és borzolt tollal nyöszörög a hatalmasabb fény előtt, mely rémítően több, mint az ő kis koponyájában rejtőző. Régi könyviró talpas barátok ilyen elszédített madárkoponyákban keverték a festéket az iniciálékhoz, de ennek a mássa ez a szegényember is, ki leirja a lét első virágját, a fényvirágot.

– Levél hegyin kicsi fehér lang, de – mindig messze van.

Bizony messze van az Tömpe Márton. Akkor langyos, szüntelen esőfonalak mindenszinü özönnel verték a földet, a kötetlen gázok tarka füsttel égtek, forró csillagködök heve lengette az öregisten fehér szakállát, s a páfrány fénylő spórákkal elcsirázott.

Mégis a néma kőrétegek függönye mögé látott Tömpe azzal a homlokkal, mely öreg és fekete, mint a kova; sőt – ugy beszélik, – futott a virág után s akkor a tudás magja fennakadt a rongyaiban, mert tudni kell, hogy sohasem ott van a mindentudás magja, merre a fényvirág szalad, hanem ellenkező irányban. Fékezhetetlen boldogság derengett át Tömpén, de csak múló pillanatra, mert hirtelen a lyukas lábbelin eltünt a mag, eloszlott minden. – Szegénynek sorsa ez.

Tömpe néz, az arca ércfal, mit vágy merevített s mintha pokolból jött volna, ugy vöröslik; vagy csak a szégyen, a rongyosok rongya ütött ki rajta.

Később fázó lélekkel felállott, a sapkát, mint koporsó fedelet tartván a kezében. Amire mások a beszéd orsóját guzsalyukba dugták, rendre elszéledtek, kit a merre noszogatott sorsa.

A külü óráján akkor már tizenkettőre járt. – Ugyis eleget pihentek, holn p már vasárnap s hosszak az éjek. Mégis eljön a kéklábu hajnal, az álom összekapkodja cifra játékait, selyem szemfedőit, a háztetőn hóbasüppedő lábakkal igyekszik haza a kalandos macska. Semmi változás. Senki sem született, senki sem halt meg; csak egy leánynak fagyott az ablakhoz néhány szál virága. Ahelyett nyilik más. Mára a hideg is enyhült. Külü az óráját templomba viszi. Kifundálta, hogy majd odaáll elismeréssel a papjához a beszéd után.

– Fáinul megszerkesztette. Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon.

De odavetődik orgonánkékült kézzel a mester, mosolyogva puhatolózik.

– Hány óra magánál szomszéd?

Külü zavart. Felnéz a napra, kezében az aranyóra.

– Most, éppen most, – törekszik a pontosságra, – most éppen, tiz óra, hetven perc (rábök a percmutatóra) s még valami.

A mester kacagva üt rá a vállára.

– Maradjon maga csak a napnál.

Külü mogorván rejti el az órát.

– Hogy én abba a percmutatóba örökké hibázok.

Azóta ő is csak az öregisten aranyóráját nézi tovább a fellegek között.

HALDOKLIK A SZÉKELY

Urus Lőrinc még akkor született, mikor a szenteket kicse rélték a templomban, de most is erejében teljes és olyan látása van, mint az ülünek. Hajadon fővel egyedűl dolgozik a határon a girbe-görbe dombok között, melyek virágban dúsak és szépek, mint sok egymás mellé ejtett, szines irott tojás. Frissen hányt búzafejek, zöldszáruk törékenységében finom lengéssel köszöntik. Nagy nyitott virágfejek ütődnek Urus Lőrinc fejéhez, a felhővonulás játékában hegyek keringőznek. A föld dajkálta körülötte a számlálhatatlan életet, sunyi vihartól óvta és minden sejtet csordultig töltött az ember számára. A nap teleszájjal lehelte a hőt és az emberi gondok, fáradságok feletti mosolygásától életnek eredt ott búza, fü és minden emlő.

A másfélvékás kis földek között szép fehéren áll a vén Arus, mint egy kifosztott teremtőisten a munka végén. A földek lábára dobva, teljes virágzásban, mint lecsúszott kék lentakaró szemeibe ütközik a pörös pászma. Ahogy rátekint elborul a vén, fülében csend lesz, vérzúgás lüktet bele, fejében szabályos szúpercegés indul. Cseres ábrázatát sárgaság foltozza, inogni, mozogni kezd előtte a határ, mint a vízből kitekintő hal előtt szédül a szárazföld. – Eldül a mesgyén.

– No mi löle?

Búcsúgondolatok szakadoznak fel könnyen, melegen, alig érintve az időt. Nézi hogyan párzik széllengésre a vetés, de saját nagy életét látja a furulyametszéstől kaszaszikrázásig, mellyel annyiszor leleplezte a harismadár fészkét. Szélesen, erőltetett figyelemmel körülnéz. Ott az erdőszélen a törökbúzák mellett gyújtogatta fickó legény korában vad-ijesztő tüzeit, szőtte, cicomázta érzéseit a leány felől. Hová lettek a nóták, felvirágzott kacagások, búzaszóró ereje, ölelő kivánsága, földforgató kitartása, barázdaszámláló gondossága? Eltüntek észrevétlen, mint az árnyékban hűtött vizes korsó.

Öreg imbolygással összeszedi eszköz-szerszámait. Estére hajlott a nap. Keserüségében vissza sem nézett, hátamegett sötétbe zavarodott erdők, mezők, földek boldogsága. Csak a hideg fuvalom jött utánna, mint a földek felszabadúlt ős fájdalma. A szennyes szürkületben kémények füstölögtek, de az élet hozzá nem ért fel. Bódultan ereszkedett a lejtőn, tántorogva súlyosodott minden lépte a föld felé és a végzetes törvényt hozta a vállán, mint erős gazda korában a havason ellett fehér borjut.

Vacsoraelőtti béke ült a falun. Megrogyott lénye felélénkült a friss emberi szóra, de nem elegyedett bele. Legyen meg. A megosztatlan fáradtság már csak az övé. Az idő hegyes mánusa nyakába esett és ő rettenés nélkül vette tudomásul. Válságok nélkül, egyszeüren, székelymódra tovább vonta magát a házak alatt.

A pitvar vörös lett a lámpafénytől. Urus a kapulécekbe fogódzott. A roppant tér üresedni kezdett körülötte, az idő ellopott lépteiből. Elmeredezett a dolgokon, hideg szorongás kapta mellbe. Az ősi tűzhely vén gazdája csontraszáradtan ült az asztalhoz, a fiatal napokra visszamutató gondolatok bevégzett munkája után.

– Rosszul van apám? – jött reá a menye.

Családja megütközve nyitotta rá a szemét. Az öreg hallgatag tervezéssel számigált magában, aztán fagyott kezeivel levette a magyarós üveget a pohárszékről. Reszketegen tólta a fiának.

– Töltsd meg fenyővízzel s mentedben szóllj be Gegő sógorhoz. Ki érkezik, – jöhetnek a rókonok is.

Ülü szemeiben titok csillogott, de már csak befelé lehelt, kifelé alig. A mennye észrevétlenül előkereste a szentelt gyertyát, rejtett üzenettel készenlétbe helyezte a papot.

Kurta-furcsa székely szóllással ütköztek be az érkezők.

– No? Tán nem? Ugyanbiza?

Az emberek melegében újraérzett megnyugvással tréfaszóra fogta őket.

– De biza. Angyaltéjre jutok.

Urus Lőrinc ennélfogva balkeze fejével kétfelé törli lenge bajszát. Másikban a magyarós üveg.

– A zénistenem áldjon meg titeket.

Iszik, mert még engedi az ereje.

– Ebbe zegyben odafenn hiány lesz.

Gegő sógor ivás után megpótolja a szót.

– Én is abba vagyok.

A menyecske síróramutató orral kinálkodik. Fia az asztalvégén könyököl goromba öklein. Az unokák a góc alatt csendeskednek, meztelen lábaikon játszik a fenyőfa lángja. Az ámbituson nagy csizma dörgetés. A szomszéd jön. Az ajtónál megáll, elteszi a pipáját. Odase néznek. Minek. Bejön magától, ha eddig eljött. A gazda csak úgy a szemeivel megállapítja, hogy van még üres szék. Ha nem volna, az is az asszony dolga.

A szomszéd irástudó, törvényértő ember, kinálást vár, akkor is lemondóan legyint.

– Csak köszönöm.

A küszöbön nagy hirtelen felszökik a kutya éktelen ugatással. A kisebb gazda félrerugja s mentében visszaszól.

– A doktor.

Az orvos fiatal, új ember, nem ismerős a szokással. Az üres ágy, vacsora, ivók láttára bután megkövül egy helyben.

– Hol a beteg kérem?

A talpas mokány gazda a fiut kiugrasztja a góc alól két ív árkus papirosért, hogy legyen receptnek. A szomszéd alattomosan hunyorgat.

– A sok lesz.

A légy s a doktor hamar rátalál a betegre. Már az ágyon tölti vele az időt.

– Hány éves?

– A második hétnek a szárát nyújtom, ameddig lehet.

Mások fejtik meg, hogy 77 esztendős.

A menyecske szepegve vetkőzteti, teríti, takarja a vén csontot. Az orvos látja, hogy nincs veszély. Keveset ivott az öreg, de hogy hirnevet alapozzon a nép között, tekintélyes és komoly.

– Itt csak az Isten segít.

A gazda sóhajtása majd kifújja a lámpát, az asszonyt zokogás rázza, az ivók ábrázatja szánalomra nyúlik.

Az orvos újra a betegre veti magát. A csendben a falmelletti félhomályban, – isten bocsássa meg, – úgy néz ki, mintha Urus Lőrinc szoptatná a doktort.

– Jó, hogy hozzám fordultak, csúszik lefelé a beteg hátán. Tintát, tollat, – és félhangosan válogatja a grammokat a porokhoz.

Végre kihálálkodják a kapun.

Urus Lőrinc hirtelen rosszabbul lesz. Szemöldökei összerándulnak, cudar sárga a fehér párnán. Az asszony kézbekapja a receptet.

– Kivel küldjük el?

De rácsattan az öreg:

– Megbolondúltál? Hát nem hallottad, hogy csak az Isten segit? – Eltöröm a lábát, aki nekem még doktort hivúl.

Csilapitásul, de mint valami rossz tréfa miatt méltatlankodva, ráhagyja a sógor is.

– Nem is kellett volna.

A szomszéd ellent mond:

– A törvény miatt jó volt.

– A reménység örökké biztassa az embert, – szintelenkedik a harmadik.

De erre felcsattan a fiatal gazda.

– Hátha a két jármos ökrömbe kerülne, akkor is nem hivatnám-e el?… Hát a tisztesség?

Ez az. Megbólintják. Erre nem gondoltak hirtelen. Ha már Urus Lőrincz, vagy más tekintélyes öreg ember azt mondja, hogy meghalok, akkor prócessióval jöhetnek a doktorok.

A szomszéd a receptért nyúl. Az ér a legtöbbet az orvosból. Az is vagy használ, vagy nem. Ha nem használ, törvény kéne rászorítsa a doktorokat, hogy öt pengőből hármat vissza adjanak.

– Itt már az állam nem jól gondolkodik, – véli a szomszéd. – Ha igy halad, maholnap az eső után is beküldi az adószedőt, hogy minden füst fizessen érte forint ötvenkrajcárt.

Lenyelik a mérgüket, egyetemes nyugalommal hörpintenek a fenyővizből. Lelkük újra leereszkedik a részvétbe. Az öregnek közeleg az ideje. Korty vizet iszik s mintha attól csendesednék, komorsággal, vézna bordáit feszítve szól:

– Sógor.

Gegő érzékenyen arra facsarja a fejét.

– Szóljon sógor!

– Békességvel szeretnék meghalni sógor!

– Segéljen az Isten sógor.

A szomszéd sűrűn hunyorgat. A beteg öblös beszédjében meghatottság reszket.

– Csak azt akarom, hogy a pör miatt, ne haragudj. Adj kezet sógor. – No köszönöm.

A menyecske sziszegve palástolja dühét, szeretné kivetni ágyastól. Gegő a közfigyelemben ernyedten mentegeti magát.

– Amiatt nyughat sógor. Én nem is ragaszkodom ahhoz a pászmához.

– Láccik, hogy Szent Péter a közjegyző, – köhög a szomszéd.

Urus pörös lelke hát elcsendesedett. Elsimul az ágyán.

– E jól esik. E hiányzott. S te visszaereszted?

A másik látja, hogy lépre viszik.

– Sok a költség.

– Azt megtérítem én.

Erre elhallgatnak. Fiatal Urus üveget nyujt Gegőnek.

– Mi többet nem zavarunk benne. Irásba is tesszük.

Az árkuspapirt a szomszéd elé teszi és vöröslő nyult arccal diktál:

„Én Urus Dénös Mihály a Lőrincé ezennel kinyilatkoztatom hütös tanuk előtt, hogy szülőapám örök nyugovása mián…“

A szomszéd betüt betü után görbít. A vármegyében ekkora csúfság nem esett. Gegő káromkodik a szégyentől, rádobbant mérgesen.

– Tán megvesztél? Hát nem hallottad, hogy visszaeresztettem? Erről csinálj irást, de ebbe helybe!

Bele kell nyugodni. A szomszéd nem enged, mert tanuk vannak, de Gegő lesemmizi a tanukat. Végül megirják, elintézik akarata szerint.

A betegről mind megfeledkeztek. A menyecske rettenve ugrik oda.

– Hol fáj édesapám?

– Ahol ez a bolond doktor mefogdosta, – lépik le az ágyból Urus Lőrinc.

Szemei, melyek olyanok mint az ülüé, rávillanak a facsaros eszü szomszédra, jó erővel ivásra törli a száját.

– Nohát erre a jeccségre!

Kivül a legények nótázva mennek haza a babáiktól, a hold fehér szájjal ásít, a csillagok ravaszkodva hunyorognak a mennyei utszélen.

AZ IGRIC

Régen vége a kedves ídőknek, mikor négyen cimborák egy leányhoz jártunk; de az emlékezetünkben tovább él, mint a Küküllőbe esett csillag fénylő cserepe a viz mélyén. Irjátok meg nekem lelkem ecsém Máté, élnek-e még a Jucikák, Mancik, leeresztett haju huncut fehérnépek, szépet sugdosó édes gyermekeim, diák-ország tündérei; kiket szerenáddal költögettünk, kikért annyit megszenvedtünk tanárnak szavától, apáknak markától.

Akkor még: Csak egy kis lány volt a világon, akihez áhitattal járánk négyen, orrunk alá bajszért imádkozó nevezetes fiuk. Különböző dolgokban jeleskedtünk a leány körül. Magam az összes bogarak tudományos nevét és „lelő-helyét“ ismertem tanár ijesztő pontosan. Sanyi, a cigány muzsikált olyan szépen, hogy ma is szivesen fejébe verném azt a festett fenyőfát.

A leány a lámpát fél-lángra húzta és a kályha köré telepített.

– Most Bandi maga beszéljen valamit.

Semjén Bandi csak a félarcát fordította a leány felé. (Tudta, hogy ő „profilban nagyon érdekes“.)

Némi töprengés után szokása szerint sóhajtott és a homlokára árnyékolta a kezét.

– Ibn Rostehnál, az arab történettudósnál olvastam nagyon érdekeset az igricekről, – hazudott a gyalázatos.

– Ibn Rosteh? – csicsergett közös Jucikánk. – Jaj az nagyon szép.

– Csak maga szép, – búsult Semjén Bandi.

– Halljuk az igricet! – jajdultunk közbe.

– Az igricek? – mosolygott felénk. – Azok (– tudja Jucika édes –) pénzért nótázó, ablak alatt csókért leskődő, nagyurak bolondítói voltak. Különösen ez a _Tomok_-nevü. Ez a lelkét eláruló, imádságvesztegető rongyos szolgája a dalnak. Könnyet, lelkesedést kicsaló, mámort és lelkesedést, – az élet két színes fátylát reánkteregető, fiatal hunn legény.

– Nehéz, de gyönyörűséges élet volt akkor is az igrickedés, – beszélte tompán Semjén Bandi és a szeme ködleni kezdett. – Te teremtő Isten, mond meg nekünk nyilván; hová rejtetted ennek az érzésnek titkát? – Fűnek izébe-e, vagy madár tolla melegébe; kőnek árnyékába-e, avagy életbe-halálba? – Miért van, hogy egyszerre nem birunk magunkkal, kevésnek érezzük a szót és sorvadó szájjal bámulunk az ég mélységébe?

A hunnok talán tudták. Ritkán, nagyon ritkán, egy-egy székely, – rég elfeledett igricivadék – még visszaérzi szavak csengéséből, tűznek szeszélyes játékából, a sok földönalvásból, ráhullott falevelek súlyából.

Gúnyosan néztünk a fiu szeme közé, de őt nem zavarta.

– Más is hallhatta, – folytatta ingerülten, – hogy igy kezdik a székelyek a mesét: – _Mikor a nap még dereng a világ szélén és az apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…_

Mi csak azt látjuk, hogy a szép leány felsóhajt. Semjén Bandi hálásan csak hozzá beszélt.

– Ne higgye Jucika, hogy magától találta ki ezt a székely. Ki tudja, melyik ősünk hozta magával valahonnan a Himalája alól, hol kutyák rágják el a holdat, a felszálló ködből gondolatok lesznek s furcsa képirások megszületnek. Szóbavermelt sok szép dolog bizony mindez. El lehet képzelni, hogyan szerettek az irgicek, kiknek éjjelük-nappaluk tele volt velük.

Barna-piros, izmos fiu volt Semjén Bandi. Büszkejárásu, összeszorított száju és gúnyos természetü. Csak most láttuk, hogy milyen meredek lépcsőkön jár a szive egymagában.

– A leánynak Isla volt a neve és éppen olyan volt, mint maga Jucika.