Part 6

Van, aki madarak nyomáról rajzolt betüt a szónak. A villámcikázást nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kigyótekergőzés a sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott emberek testén egymásmellé osztott férgek ágaskodnának. – A hunnok azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öreg emberek szeme mögé vont életráncokból alkottak formát a gondolatnak.

Nem látott még ilyent betűkitaláló értelem.

Ha minden barát szájavégén tiszta kánári nádméz csurogna e népre, mégse volna jóvátéve a ti irásirtásotok.

Hosszuorru fa-saru, hosszuorru barát.

Pókhálóban ültök a föld fölött. Nem is vélitek, hogy a gondviselés két véglete, a kenyér és a virág közt számunkra mi történik.

Zsebkendő-végről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utánna, mint a faoduba leskődő baglyoké.

Úgy kellene, hogy rátok nehezedjen minden hegy s a tűzhasogatta sziklák. Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek. Sirásunk érzékenyítse sziveteket, belénőjjetek fába-fűbe. Pihenőhelyet csináljon a megcsúszott kő, idekösse lábatokat a virág, agyatokba belevilágítson a gyertyánk s a fákon tündöklő minden gyümölcs elbódítson. A hangya is akadályt hordjon léptetek elé. A nap függönye e láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az _ördög barázdán_, a székely földet körülzároló emberfeletti őrtöltésen és süvegberejtett orcával addig zokognátok felettünk, mig a koporsónk alá tett tövisen megnyugodva testünk-lelkünk földdé omlik.

– Hej Gidró, Gidró!

Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hosszát és te övedről leoldoztál bennünket.

Pedig lásd!

A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük falatunkat és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszin bársony. Jókedvünket elorozták, bitanggá vetett a keserü élet. Ahhozértő nótát mondhatna nagy leromlásunkról.

Nótamondás? – Hol jár az eszem?

Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de ékest, de dúsat, amelyiken hat szentasszon vakra-varrta magát; mert – tisztelem a hirit –, nem tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.

Mindegy.

Már az én hegedüm keresztbetett két virág a gyermek álla alatt. A versek nem siettetik az ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.

Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sir: de mivel szégyenítselek meg Barát?

Ha leányod volna, kicsike, térdigérő; hozzád küldeném, hogy öledbe rejtőzzék. Ha fiad volna, levente; fonnyadt, kongó melledre siettetném és te kevély örömödben, barát egyszerűséggel virágot szednél alomnak a lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó ölyükkel kedveskedném, mig te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.

Mivel pedig te csak vén, körmös Barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón, borod legyen pezsdülésig s az idő, közös emlék megkényszerítsen: – Mikor mindaketten a nászhintó két ablakában bámuló lantos gyermekek valánk a fejedelem lakadalmán. – Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken – ime – eddig jutottunk.

Igy is jó.

Csak, – ha innen elmentem, – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon, bánó szó ne legyen, fennséges legyen az inggel megtörült minden homlok. Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.

Nyissátok meg száját a Rakodó-hegynek, hogy a regőrejtő hadas Irnák sirja házunkat betöltse. Te pedig vén Barát kérd meg Úristened, hej azt a sok árvát aztán ő feressze. Így még azt se bánom, hogy a csatazáró, fergeteges kürtöm csak a csordát gyűjtse.

Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, de én látni nem kivánom. A régi jó világot kössétek batyuba s földig húzván a leghosszabb fenyőt csaptassátok immá’ a pokolba.

De te Barát osztályosom valál, egyazon hótól fehérűltünk, közös könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójjad.

Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel rendelem, esküvel meghagyom, hogy: –

Tömjén füstölővel magadat ne fáraszd, hosszu a tüdődnek a „Miserere“-soltár. Vén hangodnak szárnyán messze úgyse jutnék. Fejér szakállamot vizzel ne áspergáld, rongyolt Bibliádban se keresd a textust; – hanem a lovamot pompára szereltesd.

Eléadják szódra a bogláros féket, az innapi csójtárt. Homlokelő helyett párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos nyereg.

Szép varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két fegyvernök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a templomfalába törjétek.

Többet nem is mondok.

Csináld Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló fekete ölében megbúsult lelkemet így készítsd az útra.

Aztán te is tedd le neved vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!

Ez a plánéta már ránkunt.

A halál fagyának rögei közt várlak.

LOPJÁK A GYÜMÖLCSÖT

Gyalázatosan megszedték a gyümölcsfáimat. Az arany parmen alatt egész halom lehasított ág, könnyező levél hevert. Magamnak kell megőriznem és rászánnom az éjjeli nyugodalmat.

Őszies, hüvös az éccaka. A szarvas már beleivott a vizekbe, jut eszembe a gyerekkori magyarázat. Édes, teremtő nedvek hulldogálnak, mintha a csillagok sirnák titkos, homályos fénnyel. Néhány gondolaton végig futok és behunyt szemekkel képzelődöm a keserves egyhangu tücsökszó mellett. A képzelet, ez a fehér leányka, idekapkod, odanyúl virág után és minden férfi képzeletének van fehér leánykája.

Hunyókálnak az ablakok a faluban. Valahol egy legény kilépett a kapujokon. Faluba megy, énekszóval megjelezi.

„Piros rózsa, fehér rózsa, kinyillott egy kis ablakba.“

Ez az.

Távoluccán, közeluccán a kutyák beleorgonálnak. Majd félbeszakad a nótázás, valakinek köszönt.

– J’estét.

Igen meglepetten, igen bátorságosan hangzik. Valószinüleg zsandárral találkozott. – Tiz lépésig tisztességből csend. Szóváltás nincs. Mégse zsandár.

Kitájékozódom az útra. Kézi villanylámpa lidérckedik rajta. Soós Árpád szokta a mellénygombján hordani, tehát úrral találkozott. Kissé megszúr a gondolat. Arra laknak Bedő Ilusék.

Fuvallat buvik a levelek közé. A gallért felhajtom és elpletykálok magamban. Jól esik a megszólás az emberi természetnek.

A legényről megfeledkezem. Már felém hangzik:

„Folyton álmodozom róla“…

Ez nem igazi nótázás, csak az érzései hajtanak bimbót szeszélyesen, mint a szegfübokor ága; ide egyet, oda a mást.

Sodrott szivar pislog a legény kezén, mint az ékkő. Vigyázkodik. Most megismerem.

A szélső almafa a keritésre hajlik, a lombja közé burkolózom csendesen.

Egy kis zsuppos háznál megáll, fejmagasságban az ablakkal. Közelarccal beleszól.

– Nyilj meg setét ablak.

Melegen, kedvesen tudta mondani.

Megtörténik zajtalanul és mégis úgy rémlik, hogy ő alkotta magának az anyagtalan sötétségből azt a fehér, csinos leányfejet, melyen még frissen rajta van az első álom hamvas melegsége, kuszáltsága és mintha hatalma volna felette, hogy ujra fekete semmivé enyésztesse, ha már nincsen gyönyörüségére.

A változások titkon történnek, mint a fű növése, a leányszív rejtett és magába mélyedt, mint az éj, mely a föld mögött lakik és nem lehet harcolni ellene.

Kíváncsian várom azért első érzésüket, fiatalságuknak első merészségét, virágtermő fejüknek ügyefogyott igazságát.

De csak susogás.

– Emri.

Emri és tovább semmi.

Ismét egy csendes

– Maris,

egy halk

– Emri

és ismét semmi.

Megzavarják. Nagyranőtt férfiárnyékok jönnek ki a sötéürből, csak úgy lábolják a fekete kaoszt. Vállukon fejsze. A mel zőre mennek. A vaddisznó igen töri a kukoricát, őrizni kell. Nagy vadijesztő tüzeket szoktak gyújtani az erdő szélen.

Egyikük elmentében odaszól.

– Te vagy-e Emri?

– Ez én.

Odébállanak. Az utolsó azonban hosszan, feltűnően vissza nézett.

A lány visszabúvik az ablakhoz.

– Jaj most megtudták!

– S hát osztán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Végigfekszem az őszi hervadt füvön és ugy tetszik, hogy hallom az élet megdermedését, ahogy a tenyészetből az életnedvnek a földbe visszacsörgedeznek és szintelenül megszakadnak a láthatatlan életfonalak az anyag tehetetlen összeomlásában.

Rágyujtok és hallgatok.

Kezemhátán – érzem – bogár mászik. Megnézem a szivarparázzsal. Picike ormányos bogár. Finoman kék és szépen zománcos, mint a Bedő Ilus selyemruhája.

Tünik az ifjúság a földről.

Az átlátszó tiszta zöld levelek megzavarodtak, mint az aggastyán szemei, kinek az évek kábultsága agyára szállott. A föld tehetetlensége magához szivja a testeket és a fák hajladozva bánkódnak felettem. – Jó elaludni.

De mit csináltok ti ketten odakünn?

Vagy úgy?

Egymás kezét fogják.

Tegyétek azt, de tiszták maradjatok, mert jeges vizbe doblak benneteket, mint az eszkimó asszony a gyermekét. Védekezzetek, mert nektek adom a világot.

Mit susogtok?

Különben susogjatok. Látom, tiszták és jók vagytok és én egymásnak adlak.

A legény készülődik. Itt a bucsuzás. Megáldom őket.

Nyugodtan mehetsz, én őrködöm. Tied már kizárólag ez az ablak.

Kis leány, holnap már kiteheted a fuksziát, muskátlit és mikor elfogyott róla a sok tüzes virág, te fiu jöjj el érte fényes nappal, zeneszóval és hivjatok engem is.

Arra mégy? Jó. De vigyázz! A Bedőék ablaka alatt csendesen járj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hideg már a föld. Fázom.

Önző vagy föld, irigy vagy, magadra téped a fákat virágostól, levelestől, hogy hiuságodban minden illatot magadra pazarolj.

Vagy lehet, hogy te vagy a mindenség szive, ki minden szépséget magadba zársz.

Könnyelmü leány vagy, elcsábítottad a napot, tüzét kiszivtad és most ellökted magadtól.

Hideg vagy, mint egy öreg tudós ráncos keze; azért öltötted magadra minden szépségedet, de ő elfordult és most kihült a szived.

Valaki meghalt, akit nagyon, igennagyon szerettél. A legkisebb csillag, gyermeked.

Boldogtalan vagy?

Sajnállak föld, vedd a szivemet és melegedj át tőle.

Elszundítottam.

Mi az? Már hajnalodik, vagy a vadijesztő tüzek lobogtak fel tulságosan?

A torony élesen meg van világítva.

– Ég az erdő! – kiáltják.

Tüzben az ég nyugaton, mintha a nap eltévesztette volna, hol kell feljönnie.

De ni. Ember jön az uton orozkodva, a vállán durva, kinnalvó darócköpenyeg. Szembefordul a Marisék ablakával, mintha tépelődnék.

Most már mindent tudok.

Ez a fejszés ember, ki visszanézett.

Kábult a fejem a sok virrasztástól, zavarosok a gondolataim. Hiába, szokatlan.

A tűz világosságánál még megeszem egy hideg almát és holnapra mindent elfeledek.

NYIRFÁK ALATT.

Van itt a legényeknek egy bájos, régi szertartása, a zöldágeljegyzés. Magas, sudár nyirfaszálat vernek a lányos házak kapujába pünkösd hajnalán. Nem véletlenség, hogy éppen a nyirfát választják s a hagyomány szívósságával ragaszkodnak hozzá. Képesek tömlöcöt ülni érte. Olyan tilalmas nincs is, mint a nyirjes, a Sugás nevezetü, hol zöld, arany és fehér sorban, mint ég s föld között feszített lanthurok állanak vékonyan. Szépség, tisztaság van köztük. Tavaszi nedvök, a virics, édes és hűs. Micsoda fehérhajú agg szó ez. Úgy cseng, mintha eleink a zsákmány arany pengését próbálnák a kövön. Javarügyezéskor növendék legénykék léket vágnak a nyirfa lábába s a szekerce fokával meg is kopogtatják a fát. Zárkózott hatalom látszik a szemükben, sejtelmesen hajtogatják.

– Virits nyirfa, virits.

A fa sárgás életmustja meggyülekezik a vágott göbőben, nekihajlanak és szürcsölik élvezettel. A fákkal való ezen közösségnek, egyesülésnek mögötte sok minden rejtőzik. Az emberi öntudatnak nem példátlan merészsége-e villogó baltával megállani a kopár fa mellett és életreparancsolni: – Viritsnyirfa, virits! –

Tudólátó, jövőtáró, beláthatatlan fejü elődök öröksége ez is, kik feltárták a fa eredetét ezen mondásban:

_„Nap volt édesangám, hold volt édesapám, kerek föld szült engem“._

A nagy háromságnak elfedezett nászára ráparancsoló értelem, ha el is porladt velük, a nyirfa nedvében mégis felforr tavasszal s viricsivó fiak cselekvéséből visszalátszik. Szánni lehet, aki nem hiszi.

Ott van a másik is, – a furulyahallgató legény. Nem az a legény, aki bor mellett hallgatja a tilinkót, klánétát, vagy ennekelőtte a tárogatót; hanem az az ügyibevaló székely gyerek, aki az elkészült hangszert legelébb a füléhez tartja s hosszan tájékozódik. Van, aki nem tudja, hogy a furulya tündérkoporsó, fényes nyoszolya, melyben a szép nóta alszik s kilenc lik az ablaka. Az a legény pedig ilyenkor az ablak alatt hallgatózik.

A zöldágeljegyzésnek akkor van ideje, ha már a szüzek saruja, a szarkaláb is kinyilt, a tavaszvizek felfakadnak a lábnyomok után; sárga kis virágban sárga kicsi méh ül, piros kis virágban piros lesz a méh is; a nyirjes szélén pedig megáll a vörös róka, belebámul a fehérségbe és szomoruan elfordítja méltatlan, ravasz terveket számigáló okos fejét. Csak a tisztaszándéku őz áll meg a lehajló ágak alatt s a napfényben az arany levélkék pici rebbenéssel pilinkéznek. Ilyen hajnalhasadtán, mikor az ég aranydeszkái repedeznek, a régi nóta költi fel a nyirjest:

„Kerek erdőt járok Marokvesszőt vágok“.

Az alsó vesszőket letakarítják, gondosan ápolják, eljegyzési jelt vágnak a törzsére, művészfaragással diszítik, a lombok közt munkálva igy titkolóznak a leány felől.

Hej sokszor titkolóztunk nyirfa levelével.

Külön legénybiró intézi a dolgot, mert törvénye van az ágmetszésnek, kapuratűzésének. Tehát este, ha már matollál a denevér az ember feje körül, megkoppan az ablak.

– Jön-e úrfi?

Négyen-öten várnak, köztük olyan is, kinek az első zöldágverése most lesz. Szemes, eleven, a kamaszerjedésen frissen átesett fickók. – A cigányhoz rég kiment a parancsolat.

– Osztán akasztás lesz, ha valamelyik elmarad.

Már a többiek kis tűz mellett ülnek, nem messze az _átokfától_, amely a legdaliásabb fa tiz határban; de ott fog elkorhadni a saját lábán késő vénség után, miután a harkály végigoperálta az oldalát. Az átokfán ugyanis vértilalom van és édesanya átka. Alatta ölték meg a nagyobbik Kósát egy leány miatt. Ma sem kérdi egy se:

– Hát te kinek vágod? Csak összeszikráznak a szemek és megsujtják a szekercét. Megitilik a leányt is érte, az utcán lobogó hajjal fut a fehérszáju rémhir.

– Éva Julisnak átokfát hoznak.

Harmadéve történt, hogy Becze Sándor nem kélt fel a tüztől. Feltünt.

– Dologra Sándor.

Dacosan elkomorodik.

– Az idén nem gyegyöztem.

Megesik, hogy egyik-másik nem jegyez zöldágat, csak a tüzbe bámul. – Mit lát benne? – Vörös semmi a láng. – Furcsa madár szárnya nélkül, ágat eszik szája nélkül… Ilyen madár az élet is. Embert eszik szája nélkül. Csak a becsület jár szájról-szájra.

Tavaly mégis mást határozott a legény. Zöldágat vert az Évé Julis kapujába.

– Leveszem az átkot róla!

Reggelre derékon törve, csonkán, megzúzva, legyalázva az úton hevert a galy.

A bandaszóba, forró kedvbe az út kellős közepén belekáromkodott Becze Sándor.

– Álljon elé, aki tette!

A falutjáró fiatalság visszadöbbent, de aztán visszavágtak.

– Úgy ügyelj, hogy megbúsulod!

Felnőttek is belekeveredtek s az asszonyok addig jézusmáriáztak, hogy a többi akkor abbamaradt. Zúgták ezt is, azt is, hogy Becze igy, hogy Becze úgy; de Becze csak azt mondotta a követeknek.

– Az én dógom.

Azóta egy év telt el és most várjuk a holdat. Néha vetnek a tüzre. Őket nézem.

Kedvesek vagytok ti fiuk a tűz mellett. – Most szerettek mindent a mi van, mert minden a tietek és szép a minden. A babátok szeme a csillag, a tűz melegében őt érzitek magatok mellett. Csak ő szép, csak ő édes míndenek felett. – Ég, föld folyása, a tejut pataka értetek van. – A létnek dermesztően fennséges küzködése, fölöttetek való pusztító szágúldása, a bolygórepesztő dörej csak úgy hallszik ide a kis tűz mellé, mint a nászmuzsika, melyet a tilinkóra hajtott fejü legény ismer.

Ti kis legények nagy boldogsággal siessetek, mert telik az idő! Pár év előtt még ficfafurulyát, most zöldágat, pár év után majd csak pipaszárat vágtok.

A tűz hamvadóban, az idő haladóban, a legények felkelnek.

A nyirjes hangos lesz, fejszecsapások alatt ingadozik a fák ezüstös teteje. Már csak egyedül ápolom a tüzet, mintha apja volnék s – talán az is vagyok.

A Sugásban zuhantak a fák, mikor a tűz fényébe lépett harmadszor is Becze Sándor.

Eldöbbenek:

– Mégis kijöttél Sándor?

Szembeült.

– Muszáj vót, otthonn nem nyughatom.

Fejszét se hozott, csak idegenül elbámul a fák során. – Megsajnáltam.

Milyen más, mint a többiek!

Semmit meg nem érint. Embertől nem fél, de ezek a fák, ezek a fehér pihegyűrüs, fosztoskérgű átkos fák bántják. Az ágak szomorúak, a tűzzel, lángvetődéssel tündöklő levélkék fájnak. – Susogásuk rágalom, hallgatásuk kétszinüség, édes nedvük méreg. Nap ha rásüt, hold ha ráhull, madár rászáll; szinben, izben, hangban, illatban meggyalázottak, mintha a fából is ember lett volna.

A fiuk elkészültek, indítják a szekeret.

– Mehetnénk.

Meg se látják Beczét. – Állnak.

– Tegyetek a tűzre.

Csodálkoznak, hogy miért.

– Még egy fa hiányzik.

– Hiányzik-e?

Mind állunk a tűz mellett. Feszült, kemény, testzsibbasztó mereven. A tűz megfesti a szótalan tanácskozást. A szűk kör közepén pirosló zsarátnok lehet, hogy halált szül, ha a markok szétnyilnak. Becze nyakán kihivóan feszülnek az erek, az elővetett láb már-már felrugja a kis tüzet s akkor megtelik a nyirjes piros rózsákkal, számos tűzvirággal; de egy-két száj is megtelik csendességgel. Jó lesz megelőzni. Nyulok az egyik fejsze után. Vádolón elpillantok felettük, kicsibevevően és fától-fáig nézelődöm, szemmértékkel becsülgetem, válogatom. Nyulánk, széplombu kicsiny fánál megállapodom. A legények érdeklődve, de mozdulatlan állják a tüzet.

– A zsenge lesz, – hallom egyszerre.

– Ha zsenge is, de az én becsületem rajta van, – vágok vissza.

Becze megmozdul.

– Pedig azon az én becsületemnek kell rajta lennie, – panaszkodik.

Erre már leeresztem a fának vont fejszét. Most már ütést se szabad a fára tenni, olyan próbakoppintást a tövére.

– Ez igy van Sándor.

Nyiltan a legény pártjára állok.

– Jere Sándor, itt ma más veszti el a becsületét.

Keményen megpirosodnak. Ez sértés. Annak szántam, de morognak is kedvetlenül. A legénybiró közellép.

– Értsünk szót! Én megbizonyítom a becsületet.

Minden mozdulata erő és szépség, nagyszerü méltóság, ahogy kell a becsület megbizonyításához.

– Neköd adom az ölelkező fámat, – fordul Beczéhez megindult képpel.

A szintelen egyszerüséggel tett ajánlat nagysága elbódítja mindannyit. Nahát ennek hire lesz, de lehet is, ha egy ilyen első legény az erdő büszkeségét, a hires ölelkező fákat odaáldozza, csakhogy a legénység becsülete megbizonyosodjék.

A nyírjes magas pontján a sima lapályon áll az ölelkező fa. Kitartó munkával két egyenes nyirfa összefonva és úgy csavarva fel az égig, mint különös torony. Csak a fehér ménló hiányzik a tájékáról s a sokszögletü terméskő félig megbillenvet, beroskadva, zöld moha abrosszal s füsttől vöröslő szemü, égett nyaku, tagbaszakadt, ménfékező két őslátó a kezükre fröccsent, méntajték könnyü diszével.

A tűz villáncsol, az erdő megvilágosodik, kisvártatva a nyirfák alatt felvetődik egy kar, két kar, minden kar s asszongya hogy: – „Ha megebredsz, ne végy észre.“ –

A nóta felébredt a tilinkóban.

Minek ide őslátók.

Majd kijönnek egykor a fiaink nyirfakopogtatni, viricset ereszteni. A vén fák alatt elboklásznak s itt ezen a helyen a lábukkal rátoppannak a tűz helyére.

– Itt bizonyíták meg apámék a becsületet.

Hanem akkor mü, testvérek már a bor mellett is elálmosodunk.

A KLÁNÉTA

Volt a falunkban egy árva legény. Ennek a legénynek volt egy jávorfa klánétája, áradó, messzibeszédü, ékes furulyácska. Csodás finomságuvá sodródott benne a legény lelke és láthatatlan arany-hurokként kiröppent belőle. Rávetődött a repülő madár lábára, fák finom rügyére, a felhők képére. A lelkét hosszabbította meg vele és az édes magyar dal mély erői fakadtak általa.

Egyebe aztán nem is volt Árva Kósa Pálnak. Neve sem volt addig, amig egyik nyári estén kiült a háza elé és belefújt a klánétába. Mint fekete, ismeretlen villám hasított bele a hangja az emberek szivébe. A falut sötét pólyába takarta az éj. Kínosan édes, epedő panasz volt az első nóta. Minden földi állat felnyögött kínjában, az álmos fák alatt sírtak a bogarak. Az apavesztett madárfiókák a fészek szélén kihajlottak és istenükhöz kiáltottak eledelért. Az alvó viz is felébredt és ezüstösen megborzongott tőle. Az emberek tétován elindultak a különös bús, örömet- és szerelmetszólító, leánycsalogató, veszedelmetrejtő, furcsa magyar nóta után. – Megtalálták és megölelték Árva Kósa Palit, aki varázslattal megverte, tiszta szent erővel megragadta őket.

Ez az Árva Kósa Pál barna volt, mint a föld és szótalan, de amikor pörögni kezdettek ujjai alól a dal gyöngyei; minden leány a keblére szorította két kicsiny öklét, titkon, félve közelébe jöttek, úgy hallgatták megzavarva, elkáprázva. A legény pedig tovább is bús maradt, mintha koldus-tarisnyából töltené újra a furulyáját, melynek öblébe minden szellő, vihar és illat belopózott. Mondhatni, a Székelyföld lelke ütött tanyát benne és ez röpült szét az űrben a kilenc kicsi likon által.

És csak nagykésőre, – mikor legszebb volt a csillag; – indult meg a hasonlóan szegény leány, kinek a nóta szólott és többet nem is tért vissza. Megtartották a szegények lakodalmát. A szomorú nóta igy változott vígra; a legény élete igy fordula jobbra. Olyan nap volt ez, hogy a méhek lerugták a lábukról a virágport s még a tarisnya is táncolt a koldusok hátán. Táncba, menyegzőkre hivták, de egyik reggelen verni kezdett a hir, hogy Kósa Pál az árva bizony megbolondult.

Hát ez az istenszamara elmene ki az erdőbe, fenyőszurkot hozott s a klárinettnek mind a kilenc lyukát betapasztotta, az ékes-rezes nótaszerszámot felszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta, miért gyülölte meg a dalt. Asszonya unszolta, kérlelte; – hiába. A klánétát a pókok ezüstfátyolba foglalták. Olyan szegények, elhagyottak lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Árva Kósa Pali hajthatatlan maradt. Elszántan markolta meg a kasza nyelét és csak a szemébe csapódó buzaszárak közé suttogta panaszát.

– Mikor éhes voltam, kenyeret se vetettek nekem. Mikor rongyos voltam, nem hivtak a táncba. Mikor fájt az élet, meg sem vigasztaltak. Senkinek se kellett a szomorú nóta, ne kelljen a vig se.

Mégis fájt a hallgatás. Titokban végigcsókolgatta, harmatban fürdette a klánétát, hogy el ne repedjen, de a kilenc szent sebet mégse nyitotta fel rajta.

Igy hát lassanként elfeledték. Jobbsincs cigány kezdett muzsikálni őrült, beteg tempóval s az emberek, kik még éltek a nagy halál után, az életüket mulatták el mellette.

Telt, mult az idő s a klánéta drága öble csakhamar megtelt a népek kínjával, sóhajjal, bánattal; mintha minden elköltözött lélek beleszállott volna. A sok haláltól megfeketedett fája, a sok kin hasította szét jávorfaszivét és mégsem birt megszólalni. Olyan idők jártak, hogy a meglőtt madár is tűzbeborult a levegőben, ugy hullott alá. A pillangók hátán is démonok ültek és gyülöletet izzadott a virág. Csak a klánéta nem birt megszólalni, mert akkora lőn a népek nyomora, hogy ki sem lehetett már dallal fejezni.

Árva Kósa Pál is megtöretett testtel, elszabadt erővel, felhagyott reménnyel, éhesen, rongyosan kiállott háza küszöbére, melyről tűz nyalta le a fedelet és konok daccal, szomoru bennsővel hallgatagon nézte a megsemmisülésbe szédelgő nemzetét. A cigányhegedük kihullottak a tehetetlen kézből, a papok ajkán megfagyott az ige; oly nagy lett a nyomoruság.

Mégse fujta meg a klánétáját.

Asszonya is elhervadt mellőle. A szive izzott, emésztette és fölpattant, mint az arany tojás héjja. Könny, panasz és szenvedés ömlött ki belőle. Vádolón, szótlanúl emberére nézett.

Tovább nem birta Árva Kósa Pál se. Csendesen kiült az eszterhéj alá, letörte a szurokpecséteket és ismét fölharsant az életünket sirató, drága magyar nóta. Az embereket lassankint elöntötte a vigasztalás. Az égre is felszaladt a tavasz és csakhamar a fák hulló virágával keresztelték a csecsemőket. Ujra kihajtották barmaikat az emberek és a föld szennyét ekéikkel aláforgatták a mélységes pokolba.