Part 5

A halál rég kinézte a poharat Eleink kezéből és mi idegen világ porát hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata. Milyen semmiség minden a finom kőpelyhekből konstruált csillárok világosságában.

Finom leányujjak állanak ki a kőlapokból. Őket eltemette a hideg és fehér elem, mely könnyed és tiszta elmulást ád, mint a hófuvás-halál.

Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigoru keblén és eldajkálja a madártojást.

Mit tudtok ti a föld felszinén a kőről?

Az a kő primitiv és koldus. Eb után vetitek, vagy sirból felhányjátok, hogy ördög-inget szabjatok a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a cigányhegedü a gaz időhöz.

Felettünk több ezer láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete, mint a sziklák agytekervényei szórják a Föld ősgondolatát. Nehány szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. – De mit sejt a szirtrepedést hallgató gyökérszál a létnek arról az örvényéről, mely itt a sziklák kebelében rejtetten zajlik? Felszines semmiség, kevés nedves földturkálás, az eszméhez méltatlan korlátoltság, szűkös paraszttudomány csak az a réteg-élet, mely nem nagyobb egy ördög-élőarasznál. – De hol van az a cél és bóduló szakadék, hova ezek a sziklák gravitálnak?

És…

Szikla irgalmazz nekünk! –

Mi vagyok _Én_ velük szemben? – Az a csekély és nevetséges név, melyet kínos hernyó-mászás után denevér-ganajjal a Barlang oldalára felfirkáltam.

Valahol belül és lefelé rejtőzik a kövek valósága. Az a nehány gúlaoromzat pedig, mely a barlang _Kő-páholyának_ fukar ablakán át ide látszik, csak fölényes kőtorony-játék, mellyel a hamar megunt teremtés dicsőségéhez szemkiszúrásból a sziklák is hozzájárulnak.

– Nincs tovább. – Mindent láttatok. Elmehettek, maradhattok, ahogy tetszik.

– És te?

– Én? – tévelygett.

A fáklyacsonk reszketett a kezében.

Megütközve kezdettünk ráfigyelni. A barlang arányaihoz szabott szép szál fiu ide-oda ingadozott, a szeme karikázott.

– Feri mi lelt? – gyanakodtunk.

– Semmi.

A fáklyánk tétován világított rá.

A falból indulatos, vad arcélek ütköztek elő, készen rá, hogy megharapják az Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó barbár uralkodók, prófétákat cenzurázó, tulzotterejü vílágdacolók vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirtövvel van a testük hátrakötve és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbefúrt öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet.

Ezt a látványt igazán csak a hideggyomru állat, a denevér birja ki.

Szemben félemlőjü, törött-zuzott kőfaru nők kőtejjel szoptatják kicsinyeiket.

Pirosarcu székelyanyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a furulyával kitoldottorru kecskepásztor.

Ami velük történt elenyészett és csak a mindentudó szikla sir a ruhánkra, Füst s a lélek nem kormozza be a levegőt.

Szipogó parasztasszonyok, – kik orrukkal piszkolják kötényüköt, – nem állhatnának résztvevőbben a mult rémtettei előtt, mint mi. Csak ez a kőlebbentő Csala lázad fel.

– Jerünk. Akkor is pofonnal egyensulyozták az embert s a Krisztus szakállával törölték meg a hatalmasok ülőhelyét. Akkor is arcbavágott parolákkal cserélték az országot. De ne essetek kétségbe, ma velük leszünk a kövek menyországában.

– _Kövek menyországa?_ – kételkedtem.

Miféle agyrém, vagy kőreruházott rejtelem ez? Hiszen ez már kéjeleg a kövekkel és veszedelmes uton járó akaratához bilincselt minket is. Rabul vetett, hogy borzongásunkból, a tér és időt leromboló gyönyörűségekben kiélje magát. Bűvös befolyása jólesett és végül is a névnek mindig megmutatta a valóságát.

Kőcsudáló Csala most megállott a végpont előtt és elsimította homlokát.

Az már igaz, hogy páratlan látvány volt. Haalmas terem, melyben a támasznélküli boltívek szörnyű törvénye ttartja a geológiai világ-királyság felett.

Minden zúgot fényességek vernek át. Aranyszikra szóródik. Azurfény-játék kísért. Ott máglyaszerü halom, mintha drágakövekből rakott pásztortűz lobogna, hogy a Szegények is melegedjenek.

Pazarszövésü valódi kőfüggöny takarja a szivárvány-szobát.

Csala elbűvölten, letartott fáklyával áldoz és mi nem csodálkozunk a szertartásán.

– Üdvözlégy kő!

– Te időtől kopott lépcső a Semmihez.

– Sasoknak asztala.

– Élet eszméletlensége.

– Sziklák, melyek a Földhöz szorítjátok a Szépség hímes köpönyegét.

– Alázatosan csússzál Ember – riadt reánk extázisában, – mig a hátadon sebeket húznak a hegyes mór díszítések.

Előtted megkövült székely vérrel telehagyott csészék sora fekszik.

Feltépett egy félmázsás követ és keserves erővel bevágta a barlang-menyország szépségei közé.

– Feri! Testvér! De Feri! Legyen eszed Feri!

A lappangó dohosságtól bolondult-e meg ilyen átmenet nélkül, vagy a terhes mászkálás közben koppantotta el valahol a józan eszét? A gyanus barlangmagyarázat se természetes.

Csitítgattuk, konyakot dugtunk a szájába. Végre kedves lett, de mint a hajánál fogva szerelemre kényszerített leány. Mosolygott, körűlnézett.

– Ez a hely megnyugtat.

(No fene menyország, hol igy vígadnak az idvezültek.)

– Ideje is volt, már aggódtunk.

– Keressetek valami emléket, aztán megyünk, – figyelmeztetett higgadtan.

Hamarosan kinéztem egy lábujján figyelő, kiváncsi, csodásan finom leány-figurát a cseppkövek közül. Babráltam vele, hogy óvatosan kitörjem.

A Barlangember szomoruan panaszolta:

– Te, azt úgy szerettem.

– Akkor valami kő-virágot török helyette.

Számtalan volt és szebbnél-szebbek. Folyondárok mészcsipkékből, tejben nőtt tavirózsák, zafir nefelejtsek, de Csala reszketett, ha feléjük nyultunk.

– Barbárok vagytok!

– Ha úgy gondolod, követ se mozdítunk, – tartózkodtunk ingerülten.

– Ne bántsatok fiuk, – szégyenlette magát.

Az őszinteség is olyan, mint a kőcseppenés. Kicsordul és leválik előbb-utóbb. Csala maga is érezte, hogy magyarázattal tartozik. A sóhajtása majd elfújta a Barlang fényességét, s csak a férfias szemérem tartóztatta, hogy vallomást tegyen.

– Ha sejtenétek, ha sejtenétek!…

Hallgató Barlanggá merevülünk mi is, míg a szivünk alatt kőmenedékét keresi a kagylófényü öreg sziklák szerető gazdája.

– Azt tudjátok, hogy szegény vagyok, istánciával lesem a kenyeret, a gondok fölé kacagás takarót húztam, utolsót rugom a gondviselés horgán. Belsőmnek a visszáját emlegetem, a jövővel laktatom a jelent. Bennem a rossz is elromlott.

A szó bennünk is arabeszkké oszlik, cseppkő-virággá fagy, vérünket és a lélegzetünket gátolja.

– Meguntam már a szánalom szamarán ügetni, a büszkeséggel dicsekedni. Nem cipelem tovább a szóvaltöltött zsákot. Mért legyek én a koldus mindig üres tenyere, kit a kapuból akkor hívnak vissza, mikor más a jóllakást már kipihente? Az én bajomat szociális asszonyok szent ügynek sohse emlegessék. – Charitas? – Szomoru tyuknak álmában ejtett tojása.

– Közétek többé nem megyek. Abból a földből az se enyém, amennyit egy rámijedt nyúl ültével pillanatra eltakar. Lettem a magam özvegye.

– A szegények hite az álmuk folytatása. Én ezzel a barlanggal becsaptam a Végzetet.

– Itt nyugodt vagyok, mint a kő maga és szilárdan növekszem bele láthatatlan életébe. Érzéseimmel áthevítem a sziklát és a ragyogását csak fekete álarccal bírná elviselni más, mint a vasöntés tűzfolyamát szokás.

Ügyetlenül körülvettük, hogy mérsékeljük a káros, elkeseredett túlzásait.

– Megértünk teljesen.

– Semmitsem értetek, – idegeskedett. – A kalap karimájánál megszűnik az eszetek fénye.

– Menjünk, hagyjuk, – sértődött meg társunk.

– Látjátok? – itélte ránk az igazságot Csala. – Képmutatók vagytok, mint a lúd. Az égbe néztek, s vizet nyeltek. De menjetek, ne lássalak. Unjátok magatokat, mint a pénzen az uralkodó és az évszám; de nekem a formákból kifogyhatatlan Barlang minden pillanatban újra diszíti magát és egyetlen kőcsepp elhelyezésével képes kétségbeejteni a művészetet. Gondoljátok el, nézzetek figyelmesen körül itt, hol az óra önként megáll a zsebetekben, mert ennek a fennségét már nem lehet idővel korlátozni. Odakinn pénzért se láttok ennyi kincset, s ez a kincs az enyém, mert feltudom fogni.

– Hát az a szemét, amiben mászkáltunk? – gúnyolódott valamelyik.

Csala Ferenc végleg megdühödött.

– Az értelem szentségtelenjei vagytok. Bolondul lármáztok, mint azok az aranymosó cigányok, kik szemenkint halásszák a Vargyas-patakból a kihordott morzsát. Az a szemét – tudod-e? – De itt a szemét is más: az élet halott része.

A társunk észrevétlen a Csala Feri indulatos szemei közé kacagott.

– Hagyd abba. Ostoba szegény vagy, ki, – mikor a kenyér elfogyott a kezéből, – saját ujjait eszi meg.

– Ne bántsd, – hárítottam el az álmodó fiutól a durva ridegséget.

– Eh. Az ájult asszonyt tükörrel lehet a legjobban felébreszteni.

– Áron te! – könyörögtem. – Balogh Áron! Hallod-e? Te hó te! – Mi lelte ezeket?

– Ki akarlak kergetni ebből a lyukból, – vitézkedett Balogh Áron, – mert nem neked való. Hideg, üres vázzá sorvadsz te is, mint a cseppkő. Már most is kiálhatsz bátran te is a csudálókő szádába és megkérdezheted: – Atyafi. Elmentek-e a tatárok? – Úgy nézel ki.

– Aztán miért? – ingerkedett Áron. – Ha eloltod a fáklyát, pompának, bűbájnak, ragyogásnak, fattyú-drágaköveidnek, az egész ámulatnak vége.

Csala túlvilági öntudattal rázta a fejét félelmesen mosolyogva, de Balogh Áron nem tágított.

– Mindegy. Majd jóllakol barlang-imáiddal s megúnod, hogy a nyáladdal gyógyítsd a lehorzsolt bőrödet. Szofizmáid agyadból a gyomrodba hullanak és rájösz, hogy a szépség is csak önámítás. Elszaladsz szégyenkezve, mint a tivornya-asztaltól, melyen fölébredtél.

– Még egyet.

– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fényűzésed csaló varázsától cinikusan megfosztottalak, egészséges gondalatommal eltorzítottam cseppkő-palotádat, hol bizarr vágyaid szerint felsőbb embernek játszod ki magadat és gyerekesen egyensulyozni próbálod vele azon jólétet, pompát, hirt, uralkodást, mit az élet tőled megtagadott. Rosszul tetted, hogy szóltál felőlük. Az őszinteség a mai világban önmagad elárulása. Az erdőn járó gyerekek megtöltik a keblüket madár fiókákkal. Otthon a nyakuknál fogva huzogatják elő s emiatt két-három rebbenés után kimulnak. Igy jártál te is. Holnaptól kezdve fakó, ijesztő üresség lesz neked ís a barlang, mert feltártad nekünk. – A kőkorszak temetőőre voltál, de elűztek a holtak, mert eldicsekedted a titkaikat.

– Remélem nem haragszol? – ölelte át az ingadozó, sáppadt Csalát.

Csala szegény nem haragudott. Leromlott a kövekre gondolkodni. Nesztelen tisztelettel hátrábbvonulva néztem. A lábához esett fáklya pörkölte, füstölte a követ. Balogh Áron elégedetten mutogatta fogait.

A barlang-szerzetesek rendje oszlóban van. Az együttálmodó köteléket elvágta az irigység. A hatalmasabb gondolatot megölte az aljasabb, mint rendesen.

A Barlang mélyében utolsó fényökben reszketnek a kövek. A denevér is elsuhan felettünk ködös utjára. A körtestü állat a pók, nyugodtan megnézi hálóját. A kövek tovább csepegnek.

Vajjon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi fájdalmat? És lesz-e ki valaha kiolvassa belőlük?

A csudálókő csudái ma reggel megszaporodtak.

Csak még a Csala Ferenc bucsuzó imádságát szerettem volna hallani.

AZ IDŐNAPELŐTT ÉBREDT EMBER.

Árpádkori templom.

Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viaskodás. Felrepedezett, vénhedt és terhes látvány, mely átment az ódonság vegyi folyamatán. Szürke, széles csontváz, mely minden éjszaka visszavágyik a teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki tudná mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre kezdetben a templomot ráépítették. Már csak hullafoltos imádságraktár, mely felvette legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen veszélyeket. A támaszfalak úgy dűlnek neki, mintha a templom eddigi papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerinceikből. A torony hegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok régen megvakultak. A zsoltáros könyv porbaszakadt, a primitív freskók szemeit megette a salétrom. A verébfiókák benéznek a szertartásra és óvatlan pillanatban ráesnek a úrasztalára. A kripta hivességéből felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szentruhát, melyből egykor kiették a hangyák a papot.

A mostani pap fiatal, makrancos erejü ember, hozzá nevelődött a templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények között, a világpusztulás szakadékában. Mindennap egy élethosszra merül ki. Elfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén végre fellázadt.

– Elég volt. Nekem elég.

Tervez és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom. Gondolatai beleragadnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magánosságban dührohamot kap és lángot érez a feje helyén. Saját szája párája égeti. Aztán elresteli magát és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik kezének földmunkától piszkos ujjait.

– Én már megvagyok címezve a pokolba, – dörmögi sárgán.

Evangéliumi igékkel megfeddi magát, szentelt vizzel tölti csordultig a száját, de ismét újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát és durván rákiált a szivére:

– Mi lesz odabenn?

Bizonytalan mozdulatot tesz, fehérpercekre vágyik, mig az éjfél az ablak alattvár. A fehér perceknek kínos a harapása, mint a nesztelen menyété, mely az állat alatt elsunhanva mérgezi meg a tejét.

– Legalább asszony volna a háznál!

Ránéz a rongyaira, magát szemléli és szomoru házának minden kicsi tárgya új kínnal nehezíti. Rekedten kacag. A nevetés úgy zörög a testében, mintha a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a tulságos súly alatt.

– Mi lenne itt a szép leányból egy hét alatt?

Fölcsapott a szenvedély, az éhes hús törvénye; hogy a levegő is reszketett körülötte.

– Kapok én asszonyt. Ideillőt.

Fogta a furkósbotot, melynek ólom a veleje. Már egyformán fegyverkezett a parasztokkal. Az ősember primitív furfangja szerint a botban hordta a halált.

Rágondol, hogy a férfiak már kivül alszanak a pitvarokon. Hanyattfekve várják, hogy tátott szájukba hulljon valami felülről, talán a jövő csillagdarabra irva és megerősítve életüket, mint a harmat a fű gyenge lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehellete, mely vad és forrongó, mint az éj gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbevájta magát, hogy a férgek meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle. Igy tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak s az emberi gazdagság végső határáról így gondolnak az itteni szerelmes lányok:

– Bemeszelem a házadot sós téjjel.

A pap megpihen.

A föld összevegyült az éggel. Az éjnek csillagtáncán leereszkedett a másik élet felvonó hidja, hogy a sors a földre szálljon s a lehullott holdat gyászmenetben felemelje. A torony fehér gúlájára harmat csapódik. A látóhatár belemosódik a szertelen őrvénybe. Az űr tompán zajlik, mint a kisértetek gyomra. Apró, rojtos felhők gyülnek, mintha öregasszonyok fekete keszkenőit kapta volna magasba a szél.

Az Árpád-templom papja kilépett az ajtón, de megdöbbent az ujjmutató éjtől.

– Aljas vagyok.

És fennségétől megtísztultan szállott le a küszöbről.

Csillapodásul gyermekkorához tért vissza, a szülői házhoz és földbevert kövekként állott a kopárra tiprott világ közepén.

Majd nesz hallik és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból, ahol csendes fény hull az ösvényre. Odaér és az ablakon beszól.

– Itthon van-é, tiszteletes uram?

– Ki kérdi?

– Az egész eklézsia.

Egy nép sorsának rettentő humora van ebben a beszédben. Egy ember az egész eklézsia. Kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús, öreg roncs az is, terméketlen ágyéku, utolsó lélekzetét leső mustrája fajának.

– Mi a baj Gábris?

Az öreg keserüen köpik.

– A máshitüek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot, kipusztítnak innen.

A pap mosolygott. Sokszor megfenyegették már a máshitüek és másnyelvüek.

– Adjuk-e Gábris?

– Nem kéne.

– Akkor nem adjuk.

– Én bizom, – pihegte az öreg, – hogy nem merik agyonütni a tiszteletes urat, mert tudják, hogy _időnapelőtt ébredt ember_.

– Az mi a fene?

Az öreg borzadva nézett a papra.

– Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.

– Szamár kend Gábris, – szidta a pap.

– Lehet, – átalkodott meg hitében a másik.

Az árva két magyar hallgatott.

Tüz verte fel a pap arcát, tapasztalat szegényítette a másikét. A pap fejének éles reliefje mögött az agy kerékvágásain sürün járnak a gondolatai, hogy megduzzad a koponyája tőlük és piros jelet tesznek a szemeibe.

Kivül a fák galyai közt álmokkal vesződnek a madarak. Ebbe a kis zugba veszve természetfeletti kötelességeket ró magára a pap, mert megejtette az ihlet és kiegyenesedik, mint egy bogárka felett az Isten.

Az Árpád-templom a mellére dölt és most benne reszketnek e kialudt idők. Az árnyak parancsolnak neki. A rothadó, penészes szentruhát magára öltötte temploma faláról és azzal a végzet tiltó törvényt irt a lábai körül. Innen el nem mozdulhat.

Egész lényén elhatalmasodik a kripta szele, a fogai belevacognak, ahogy földi vágyait szétszórja. Fásult lábakkal már a saját koporsójában sétál időnapelőtt ébredett emberek végzete szerint.

Dacból se tágítana innen. Büszkeségét is terheli a fenyegetés. Felvágja az eklézsia kis leveles ládáját az asztalra. Előkotor egy fonnyadt, régi irást, valamelyik porladó pap elődjének levelét.

– Ide hallgass Gábris! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a papok.

Remegő fanatizmussal kiáltott.

– Hallgasd te is Gábris! Őt is elakarták innen verni, de megesküdött, hogy nem megy. Irásba is tette a népeknek. Átok a kezdete, mint mindennek a földön.

Kálvinista énekléssel olvasta:

– Én, Uz Bencze pap, esküszöm s ha bé nem tartanám:

Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam hizzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el, szamártemetésben legyem részem. Hóhér legyen baltolmácsom, ha mi gonoszt véghezvinnék. Szép hitös assszonyom tőlem elsorvadjon, inges két magzatom akárhogy elvesszen. Megvetésnek kára érjen. Isten szakállával törülje nevemet az élők sorából. Amig a nap kisér, meddig a hold ellát, beteg kutya szerencséjét örököljem!

– Mert én, Uz Bencze pap, énakaratomból esküszöm!

– Esküszöm pedig a kenyérre!

– Esküszöm a sóra!

– Esküszöm a négy bőjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, testemmel akár kertet támasszanak!

Mindaketten lihegtek a rémitő eskü után. A pap aláirta és megcsókolta az Uz Bence esküjét. A térdén eltörte ólmosbotját. Két karját a mellére vágta.

– Most eredj öreg Gábris és vidd hirül, amit láttál.

Az öreg ember roskatagon motyog és eszi a szája szárazságát.

Az éj teljességében áll és olyan, mintha a pap fénytelen buráját keresztül lövöldözte volna, hogy az Isten ide lásson.

Az Árpád-templomon új repedés támad és az alatta cirpelő tücsök csendesen kimulik. Minden alszik, csak az időnapelőtt ébredt ember őrködik a bunkók árnyéka alatt.

TEDD LE A NEVEDET GIDRÓ PÉTER.

– Átkozó levél az utolsó árcsói baráthoz. –

Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Hatalmába belefáradt, málladozó gőgös agg volt, ki hetven éven túl magasabb szférát lakott és csak isteni közbenjárással lehetett szóra birni. Alakja vetekedett gyepűháborító őseivel. Fakó, gúnyoros bölcs és hajthatatlan. Sisakban feledett százados fő, kiméletlen, hiábakeresztelt turáni keserves, ki háborgásában földdel együtt szedi az epret, mint a medve.

Mikor a levelet irta, üstökét meszelgette a halál, mint a rabszolgák lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.

*

– Láttalak, Barát!

Sirgödör már a kincses ládád. Imahabaród erőtlenül aláfittyent, kopasz, nyeszledt saskeselyü ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége az árcsói szép napoknak. Megelégszel a jóleső tüsszentés boldogságával. A bortól mindjárt a tántorgó kerekű, aranytaligára ülsz és sápadtan elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek felett győzelmesnek látszol. Gúnynak, gyülöletnek szentes ábrázattal lyukas tarisznyát tartasz. Juhok közé vetett érzéketlen pásztorbot vagy, ó-szövetségi kormányforma.

Ki vétkezni képtelen, imádkozni se tud. Néma és töprengő levél, mint a tojását csőrében költöztető madár.

Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen porták marós kutyái a sarkantyus csizmát kúdulás közben. Hát, hogy megőszültem? Ne féltsd te az fehér lúdat a vizbehalástól. Te csak vizsgáld a lelkiüsmeretedet, mig megvedlik alattad a medvebőr a kanapén és megfurja lábszáradot a szú,

Tedd le a nevedet Gidró Péter. Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel peremeztük subánkat, mig te Istennél futottad a magad dolgát.

Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?

Gyeke Dénes se öntözi többet pézsma-vizzel a szakállát.

Bethlenfali komám se ciprusfaládában nyugszik.

Petresnek is a bogácsi szászok ástak sirt istennében.

Etcetera, etcetera.

Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád?

Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit.

Hosszu gondolatnak rövid szót adok.

Porod se maradjon. Barátnak is rossz vagy, különben ösmerned kellene a székely hitigazságot, hogy nemcsak a chrisma, vagy a fák olaja szentelt, hanem az emberek drága kenete, a verejték a legigazabb papavató-szer, melyet belső tűz ver ki lelkéből azoknak, kik asszonyok kedvességéből is kölcsönzöttek erőt s kiknek fülébe gyermekük sirta teremtésvádoló haldoklását. Ennek hijjával porbairt jóslat lesz belőletek.

_Enlaka_ fölött a kővéváltozott, felkantározott _Firtos-lováról_ mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép, békés üdőnkre fehér, mohaszőre arannyas, zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.

Sárviz járjon a szivedre, soha se nézed te azt a lovat?

Meglátszik, hogy úrfi-korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál, másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod egyhuzamban reggeltől estvélig, mig annak a lónak kőlábai eloldódnak, mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jöve reánk.

Aki pedig barát, az termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába lelket önteni.

Egyéb panaszom is van.

Hajitásnyira van tőletek a világ nevezetessége, a _Rakodó-hegy_. Viz oldja fel a föld méhének minden kincsét és színes rétegekből hegyet emel arany lávából, ezüst fátyolból, gránát-, zafir-kristályokból. Észrevétlen tornyosulással mese növekszik valósággá.

Egy életet éltél le a Rakodó-hegy alatt s az ércforrások felhullámzó csudálatosságát mégse érted. Csak a szineket látod, a dómépítő türelmet, de nem sejdíted, hogyan válik a feloldott kincs mélységtáró bölcsességé, honnan pap-eleid merítettek.

Hej Barát, te talpas! Ez a kincsek sirja, hadas Irnák koporsója. A felvetett virágkövületekhez van-e értelmed? Borultál-e a hegy szája fölé jövendőt lesni, jelent megtudni, mig igaz látások özönlenek lüktető agyadba? Bűvös erő tükröződik abban s a tükör néped életét megigazolja.

Rettenj és rémülj Barát! Fekete réteget rak hadas _Irnák_ sirja. Szorítsd rá a szádat s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk könyörögni erőtlen valál.

Ám, mi közöd velünk? – Sohasem érezted a csillagnál melegedő bújdosók vágyát a tűzhely után, anyád sirjába se lőttél keserűségedben, hogy miért szült e világra téged. Ti pedig árcsói barátok ehelyett csákánnyal támadtátok, földdel behánytátok a székely jóshegyet. Sok istentelen! Elfeledtétek: – Amelyik nép multját eltemeti, elpusztul az.

Hamarabb megolvad a kő egy barát tenyerén, minthogy ezért megbocsássak. Nem csoda, hogy a fejetekre szakadt a firtosi zárda.

Igy tevétek a hunn írással is.

A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok köntöst a szónak, pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító, világigázó nagy nép igaza volt pedig az az irás.

Mert: –