Part 4

A lábán rossz cipő, a fején nimbusz. Hosszukás arcalakítás, rajta észlárva. Ugy látszik sokszor szenved éhségkáprázatokban. Az állatszemek fölött bizalmatlanság szőtte össze szemöldökeit. Magábandühöngő alak lehet, amilyenek az északi sark mögül leselkednek a földre.

Nyájaskodom vele.

– Érdeklődöm az ön művészete iránt, ha láthatnám nehány munkáját…

– Kérem.

Kinyit egy oldalkamrát és mogorván, gyürt karokkal félreáll. Kiváncsian lépek be. A műterem elég ijesztő.

Csodálatos hatás.

A viskó fehér falán számtalan kisebb-nagyobb feszület meredezik. A sarokban szörnyü keresztek nyulnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek le rémes rángás képébe kötözötten.

Minő istennyomorító hely ez!

Rémületes a szálas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik nem engedi a másikat nézni, egynek és egyszerre kell látni az összest. Kettő sincs egyforma köztük sem alakra, sem kínra nézve. Szokatlanok, brutálisak mind. Inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette, maga se hiszi, hogy kinlódással lehet embert üdvözíteni. A vonások elhelyezése élő, a vonaglásban hajlékonyság, inak feszülése, a csontok hűen csontok rajta. Félelmesen nagyszerüek: a szakálbamardosó száj, üreges arcgödrök s az embersuly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik és megtorlódik a térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a jaj felbillenti a szemeket és a nyelvet. Fakósárga, hosszu alakok éles hátgerinccel, melyek legörbítik bozontos fejüket, mint Atlas a földnek. A kidudorodó bordázat, az ajzott pillák alól kirontó szándék arra vall, hogy készek szóval is agyonsujtani az embert.

Mellemre nyomott kézzel igyekszem számot vetni a látvánnyal, mintha piros szőnyegen táncolnék, úgy szédülök.

– Uram, mi ez?

A művésznek fütyül a lélegzete a hátam mögött az izgalomtól.

– Mi ez? – tévelyeg a gondolata válasz nélkül.

Már tudom is.

Mi volna egyéb, mint kinszenvedni nemtudó véres orgia, hússzakító irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a vesztőhelyen, kik alkalmas időben el fognak szökni a gerendákról. Az erőszakos idomok a világrend ellen ácsánkodnak, mintha mindenik Pompeiben vagy Karthagóban előásott Jézus-karikatura volna, vagy a római császárpalotába szánt gúnyfeszület. Haldokló bakók viziója ilyen. – Bár szakadna le a tömérdek falramászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.

Elég volt.

Ha nézem, mintha harcból riasztott utolsó zsoldos volnék, ki lova nyakát harapdálva ösztökéli a futást, mert vérét torkába hányja a félelem.

Mögöttem áll ez a duhaj rokkant, ki mankóval beverte a király ablakait, eszmebénító nyomorúlt, ez a véső hiénája, ki saját égő haja fényénél gondolkodik.

– Tetszenek? – mosolyog szúrósan.

Azonmódon kérdezem vissza.

– Nem ölt maga embert?

Mert csak az köthetett ki az élethü feladattal, kinek keze közt csontok töredeztek.

– De igen, – gördíti vissza a szót. – Négy évig egyebet se csináltam,

Fehéren fordulok el tőle. Legnyugodtabb szemtelenséggel lefitymált.

– Ugy botránkozik, mintha ön volna az uristen szemén a szemüveg.

Őrizgettem a hidegvéremet, de erre kiméletlenül viszonoztam:

– Nézze kedves faragója a fának. A homlok nem arra való, hogy az eső visszaverődjék róla. Keressen okosabb foglalkozást, mondjuk ölje még négy évig az embert. Azok legalább meghalnak, ezek a faragások arra is képtelenek.

Piros láng játszott át az ábrázatán. Azt hittem, nekem ugrik és távozni akartam. A züllött művész elgondolkodott.

– Ne menjen még.

Bizalmas lett és könnyed, fölényes és hideg. Közelhajoltam egyik darabhoz, hogy szemügyre vegyem faragó-jegyét.

– Nem használok faragó-jegyet. Nekem a probléma a fontos.

– Probléma? – csodálkoztam.

– A modern Krisztusábrázolást gondolom és az sikerült. Látja, mennyire felizgatta önt is? Nem ezt várta.

– Tényleg, – gunyolódtam fesztelenül.

– Ne feledje, – tiltotta el a közbeszólást – a Megváltónak is megváltója a halál, a halál pedig ma nem megnyugvás.

– Igazi haláleretnek, de csak folytassa.

– Hát nincs igazam? – A halál ma fekete sietés, imával gyámolított, vagy kínnal kövezett út, koldusra ejtett rongy, békés formájában is galambverejték, szeliden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén, mely hallgatni tanít, kitóldott élet, mennyei recept az utolsó evőkanálon, egyedül önzetlen hadiszállító, festett sarku szerető, ki kezét velem a tálba mártja, kölcsönzött szamár, mely kihordja az emberből a világ keserüségét…

– Tulzás! – meredeztek a hajszálaim.

Lecsillapodott. Csapongása, a saslihegés megszünt.

Az ablakon beénekelt a tavasz, a természet folytatta lélekvándorlását a nap felé, mely forró keréknyomokon zengés közt nyomult a falu fölé. Szemünk szineket gyüjtött, fülünk loppal rejtegette a földi-zenét; csak ez az ember volt elégedetlen, ki irigyli Krisztustól az utolsó sóhajtást.

Hirtelen feleszmélt, mint a hindu szónok, ki éhes hasára csap a csendért.

– Régen, az őskeresztények tudtak meghalni, mert kivételes és nagy, ki akarata szerint parancsolni tud a halálnak:

– Az, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust.

– Ki a Pontus mellett ülve szenderedett el.

– Ki lábon alszik a Codex miniatürjében.

– Ki vérszopó farkassal ásatta sirját.

– Ki aranypaténán nyugszik.

– Ki meghalt 41. himnusz után.

– Ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte.

– És ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea…

Jól esett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Ugy képzeltem, mint robusztus méteresmellü franciskánust, ki a lehelletével leheli fel a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszinét a salétromot virágzó cellában.

Hollóval társalkodó vén Magános most ez a fejfaragó, ki ül, ül rendületlen.

– A lepkebáb (szakasztott mumia) – egy selyemszállal áthurkolja magát a füszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is. Egyetlen Jézus derekára kötött selyemszál.

Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét; de a müvész szavai uj látványhoz idéztek.

– Minden kor a halála szellemét veri ki a feszület-müvészetében. De ma mindez csak a multban él. Hiányzik ma hozzá a mély bennsőség, az extázis lendülete, a jámbor grácia, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a megdicsőülés lelkesültsége. A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a fénylő kijárat, a szem nyilt és mély, hozzá nem hosszu szakál, nazireus haj; ahogy mindezt megszoktuk. – Százszor igy akartam én is, de a vésőm önkéntelen gyülöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz, éhségvert, szeszes szájat, a mintául kinálkodó világ pedig Dantéval szólva – trombitát csinált az alfeléből.

Hirtelen abbahagyta. A kertből füvet gázolva fürtös kis leányka zajongott felénk, a béna kutya farkával legyezve követte. A züllött müvész megvidámult. A feszületekre féltékenyen rárántotta az ajtót.

Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt. A szekerem szembejött, az emberem is visszakémlelt.

– Hogy meredne meg az az ántikrisztus!

De aztán sietett is, mintha eb markolna a lábinába.

Engem is megzavart a fafaragó. Rontás van rajtam. Csoda, hogy a fejem körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig lihegnek ki a kaptatón. A gabonák mezejét se tudom élvezni. A pipacsot sebnek nézem, a szarkaláb, a kék trubadur-saru is idegen, a buzaporzás – aranyporpazarlás.

– Itt vala 16-ba a csata, – morog az ember mellettem.

Azért fertőzöttek a kalászok, az üvegtérdü szüzek. Mennyi a feketeporzóju virág! Égettfalvak kormából valók. A vékony cigány, a szunyog is fülem fölé tartja muzsikáját. Lűtönbe nekivágott a szekér nagy lélekrázva s begörgettünk ujabb falu felé.

Itt azomban a cimborák lehuztak a szekérből. Sajnos, Székelyföldnek minden szegelikában van cimborája az embernek.

Egy év mulva errejártában a Borbáth fogadója előtt biztosan megjegyzi a szekeres:

– Tavaj nagy csata vala. Félbajuszomat leégette a bőrszivar.

Bizony két napig száradtak utána a cigányok a napon.

– A községi bika hátán akarák hazaküldeni a Krisztustagadót pitymallatkor, – mesélte a fuvaros.

Az igaz, hogy a rakoncátlankodók közt is férfi maradt a Jézusfaragó. Komor, különös. – A fiuk pajtáskodtak, féktelenkedtek, nem kimélték, csináltak pilátusvacsorát a bosszantására; de a nyugalmából nem tudták kiverni. Lelke fekete maradt, mint a pásztorüst a lobogó tüzben.

Akkor már mindent tudtam felőle.

Az észnek fényes pályája volt mögötte. Háromszor is dr., mindenben kiváló. Volt nagy úr és csavargó. Vadászott mágnásokkal és evett cseréptányérból, mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap fél a teológiát említeni is. A szegény székely fia, ki valaha botraakasztott csizmákkal gyalog indult el a falujából oskolába, végigjárta a fél világot. Koldult mindenféle nyelven és a tudósokat levetette királyi székükből. Csak a nyugalmat, az igazat, a nemest, a boldogat nem találta sehol és enélkül nem birt ember lenni. A szép undorítóvá lett a megismerésnél, mint a székely mese szerint az elhullott eb szájából jövő hegyi patak.

Ölében kis lányával végül megbotlott a haláldombján, ajtóról-ajtóra hazazüllött.

Már szántam. A fiuk is tréfával dédelgették, ami neki láthatólag jólesett. Mégis kevés ideig feledkezett köztünk.

– A kis leányom, – ijedett fel a pohár mellől és ellenállást nem ismerő elszántsággal elment.

A cimborák vállatvontak.

– Bolond különc.

Uj mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját. Bor oltotta, bor ápolta a férfiak lidérclángját.

A faragó müvész pedig, az élet székely bánatosa, szenvedélyt forraló világharagos három embernek való erővel döngette lépteivel az utat a vad eszmék keresztretört alakjaival jelölt háza felé. Sziklafejét emelve retten tova, mint trónraigyekvő bálvány, vagy haragvó hunn táltos, ki birkózni szándékszik az idegen istennel, saját szakállát égrefacsaró dühében. Szekeret riasztottunk utána, de nem érte utól.

– Meggondolatlan és konok, mint a paraszt a sötétben – vélte egy szolgabiró.

Aztán kacagásba temettük, hátratettük a gondját, magunknak daloltunk. Miért ne? A segítő kéz ugyis föl van emelve, mi elüzi a férfit poharától és elaltatja a csecsemőt a csecsen. Az igazság fölött kétségbeesett emberek sorsa ilyen. – Jólét, boldogság? Két szál cigány, ki hazakisér az uccán az utolsó garasomért. – Huzzad! – Ugyis a velőnkben lüktet a pusztulás tánca és kacagni fogunk foghusrafagyott szájjal, mint az ember, ki az ablakon kiejtette gyermekét. – Ezt a világot meg kell váltani a lelkéből. – Csak most kezdem érteni a Jézusfaragó embert és irigylem Küs Miháj Danit, ki emiatt le akart taszítani hazamentünkben a szekeréről.

II.

Egy évig hire-nyoma veszett a Jézusfaragó embernek, de ujra csak különös formában találtam rá.

A város szélén nagy üggyel-bajjal egy ernyősszekeret tördelő megvadult lovakat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg álmélkodva, bámulva állotta körül. A városszolgák a rendőrségre vitték, az összezuzott Jézusfaragót pedig az ispotályba. Félóra mulva már legendák keringettek róla a városban.

Valahogy sikerült emberré kötözni.

– Mit akar ezekkel a feszületekkel? – támadtak rá hivatalosan.

El akartam adni, – küzdött a torkába tóduló vérrel – Bejártam a félországot, de nem kell senkinek.

Ütéstől foltos szeme átkönnyesedett. Neki is immár nazireus haja vala és szine, – egykoron az érett buzaszemhez hasonlatos, – most megváltósan sárga. Vérsavó fanyarította a száját. Egy légy inni kezdett lábai sebéből. Ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.

– Évike! – rándult fel a csuklás a melléből.

– Ki az az Évike? – estek neki.

A fűben gázoló kis leányt senkise ismerte, mosolygásából pedig hogyan lehetne kitalálni.

Feddő, cinikus laposra rángatózott arca. Itt nincs mit kérdezni többet, hanem majd a feszületek. Látnom kell.

Rendőr őrizte a szekeret.

– Megérinteni semmit se szabad, – szigorkodott és állotta bután a posztját.

Szomoruan állottam meg az embervérrel-festett Krisztusok előtt. Igen. Ők megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikök keresztfán, másik keresztfától halt meg és most mindakét test szelid és bölcs. Már nem a régi zord probléma. Ez a Jézus mintha kinjában is a kis leánya játszótársa volna. A lándzsa is talán csak azért nyitott bele az oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppben kedvét lelje. – Fennséges nyugalom és béke árad szét róla. Semmi döbbenetes. Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. Ő az ki áldást hint az emberi agyakba. Verejtékgyüjtő próféta, jókorérkező Isten, liliomok patrónusa, Küs Miháj Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. Ő a reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatraméltó, ki a leghosszabban beszélt hiába a világnak.

– Nem kellett senkinek, – tördelte a szót a roncsolt művész.

Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult igazságot keresni és még az egykori harminc ezüst pénzt se tudta az éhezőnek kijuttatni. – Mégse. Ez káromlás. – Megkövetlek uram. Te nem akartál leszállani a székely ember szekeréről, hogy magára hagyd te is.

De most már éppen ideje, hogy célodat elérd. Benned a müvész nemcsak a saját, de a világ problémáját is megoldotta. Percet se veszíts. Rád vártunk. Ki a tömegbe veled! Kezd mindjárt rajtam.

Megilletődve teszek az ügyésznek ajánlatot.

– Egyiket megvenném.

Türelmetlen fennsőbbséggel hárít el.

– Ezek bünjelek. Nem lehet.

– Bünjelek? – hűl el bennem a lényeg, de a tisztviselő hidegen reccsen a rendőrre.

– Ezt a holmit hordja a 20-as szobába.

Többet biz én nem láttam a fábairott Jézus-képeket, mert a müvész tudtommal faragójegyet nem használt, sem az embereken észre nem vettem, hogy bárki is látta volna.

Ennélfogva továbbmiveljük régi szándékunkat egymás iránt.

CSUDÁLÓKŐ.

– Barlangmisztérium. –

Mind olyanok voltunk, kiknek már a Barlang rettentő költészete szivébe lopózott, szépségtől megnémult, alázatos szerzetesrendje az ismeretlen titoknak. Jelvényünk a saxifraga, a kőevővirág.

Homoródalmást rég elhagytuk s már a _Kőmező_ sziklakaraján jártunk, mikor Csala Feri, kinek történelmi joga van a Barlanghoz, mert az ő őse bukott le tatárkémleléskor egyik szírtszálról; mindenkor fehér arcának rejtelmes merevségével megállított.

– Eddig csak mutogattam, ma feltárom nektek a Barlangot.

A székelynek az árnyékával huzott körön belül sohase lehet tudni, mi történik. Ezt a faji határvonalat tisztelni kell. A föld alatt lappangó különcök pedig különösen fanatikusok s ki sejtené, hogy milyen erkölcs járja a barlangokban.

Lelkendezve másztam a nyomában.

– Te ez olyanforma helyzet, – apprehendáltam a hallgatásért, – mint amikor az ördög Jézust vitte a hegyre.

– Vitte volna az almási barlangba, – sajnálta le kurtán az ördögöt. – Vigyázz, Heliopolisban vagyunk tüstént.

Már bontakozott a nagyszerü látvány.

Az omlott szirteken zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdettek és akaratnélküli médiummá váltam, mihelyt belenéztem az első tátongó mélységbe. Az agyat nem birja többé lehűteni a hűvös havasi légnyomás s a ködturbánt a szemeiden reszketve emeled, mig a fekete bükkös körülmorajló rossz-szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátások, káprázatok, szorongás, a hegységek redői, a megrendíthetetlen valóság sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.

A mélység diszíti a magasságot.

Az _Erős_ szirtrepedését, a facies abyssit az eltünt patak medrén alul kerestük meg.

Innen nézve fel, az ormon maradt, biztonság-kötéllel rögzített társaimat köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom. Fölülről tekintve magamat, már nem is vagyok, elvesztem a katlanban, a méregfőző alvilági tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. A megérzett abszolut butaság lassan-lassan megnyom, de nem csoda, hiszen itt Michel Angelot is megütné a guta, mert ezt a tömeget a formával már nem lehet nagyobbá tenni. Egyetlen méltó foglalkozás itt: Foszforos kefével tisztogatni valami brontosaurus inyét, hogy a tulsó oldalon fertőtlenített szájjal okádja ki az elnyelt patakot. És ez nem önámítás, vagy szemfényvesztés; igy történik a valóságban sok ezer év óta.

Csakhamar megjön a nap, a nap-város ébred. Sokszáz fehér, karcsu szirtszál ragyogó mezébe öltözve megujhodik s a kővirág felnyilik. Sesostris pompája nyilvánvaló, mihelyt elválik a felső-minden, az alsó-mindentől.

A fellegek futva tünedeznek, a hegy ingadozni látszik. A csillámos kövek a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról s az igy képződött végtelen ezüst hálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy könnyes bojtja pedig felettünk távozóban csüng.

– A nap-városban mára istent halásznak maguknak.

Csala, a kőimádó unottan vezetett. Hátrább figyelő társunk félbolond megjegyzést tesz.

– Ha ránk szakadna ez a borzasztó hegy.

– Kár volna a hegyért.

– Pedig fényes megsemmisülés volna, – ejti el a halvány kőimádó. – Legnagyobb mit ember megérhet, a kővé lényegülés. Ennek igen halvány és szánalmas megsejtése a szobor. A legtöbbször csak botrány-kő.

Gyötrelmesen szépet gondolt az, ki a mellettünk levő szírtet _Széchenyi-sziklának_ nevezte. Megérdemelte, mert udvari bolondja volt egy országnak és helyette gondolkozott. Ki e földön _világot_ látott, a jónak _hitelt_ adott és végül ilyen _stádiumba_ jutott.

Nagy méreggel felküldött a _Csala-tornyára_.

– Bucsuzzatok el a Földtől. Én nem megyek.

Sokáig állottam Csala-tornyán.

Alattam az ősz a hullott lombot összegezi, a vad az erdőt szimatolva járja s a költöző madár vággyá válik az ágon, a távoli földeken a székely pityókáját ássa. Az égen üvegfátyol, közel-felhő.

Kisérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, mely arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez. Utolsó rongyos ingét is a becsületre pazarolta.

Csak ütni s sirni szoktatták.

Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének tartozik a tej árával, pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, mig kiöltött nyelve bevérzi az ágya szalmáját.

Hiu gondja, hogy a pénze a koporsót kifussa.

Fejében hibás a tartalom, mert az igazságba: most is bizik.

Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bujában, hogy könnyedén kivonhatta kezét a bilincsből.

Elaljasodni mégse tudott. Baját mindig megelőzte és nem lett szavajárása a jaj, pedig hűségét halálával egészítette ki.

Abbizony vig az élete, csak az a baja, hogy: Üres gyomor nem hágy halmot maga alatt.

Nem csodálnám, ha leszédülnék én is innen e népet látva, mely napról-napra kisebb lesz a saját eszénél…

Izzadtan cammogtam vissza.

Csala Feri kőemelő nehéz karjával istenesen megrázott.

– Felülről sohasem mutat igazat a szikla s az ember, csak belülről; de te mégis megérdemled, hogy láss.

Ugy követtem a Barlangba, mint a bolondot a feje. Leigázva engedtem, hogy rendelkezzék és meggyújtsa fáklyámat. Pár szóval megtanított a fáklyacsóválás jeleire.

– Én majd a fejemet s te csóváld a fáklyát, – mondtam félviccesen.

– A te fejed? – kacagta igazságosan. – Itt vannak Pajtás a valódi, sziklábarekedt, korszakos koponyák.

Itt-ott kénpenész ül némelyik kő-bokron. Az egymásra hullott cseppkő arabeszkké foszlott. A vörös fáklya a levegőtlen oduban immel-ámmal gőzöl. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szivét. A szem vibrál s a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A fáklya serceg, mintha kobold egérszőrt pörkölne a lángjába. Hátrább kormos üst kuporog a vad cigány hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A bennsőség oly mély, hogy az életet mimelni se lehet. Az érzéstelenség pedig akkora, hogy még az öngyilkosnak is a haja szálankint ragadna agyába a félelemtől. A tehetetlenséggel és sullyal-tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat megoldani, mint a légy hat lábát el nem apadó tapadással ellátni, vagy sejtekből fát ragasztani össze és a virágba a harmatot beleöltöztetni. A Barlang önmagából él, mint a Jóisten és a nagyonöreg világtalanok. A Föld lényege az, mit ez a torok magából kiásít.

– Óvakodjatok, – zöldül a barlanghitü Csala, – az üregeket hangok őrzik. De minő hangok. Egy ember nem elegendő elviselni, – rebegi fázva és előrohan, hogy üvöltésével a kardalt intonálja.

Finom, siri, kis eljajdulás kezdődik, mintha tündér hajszálán vonót rántanak el.

Szeliden bólint rá az ember, mint a püspök a bünre.

– Vigyázz! A limbus vészjele volt.

A zizegés folytonos és különös lesz, mint ahogy a falevél féloldala sir az egyirányu szél miatt.

A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett szilhuetttermettel tévelyeg feléje a Barlangnéző. Igy fogunk botlani egykoron a firmamentumon csillagról-csillagra a teljes kielégülés felé tüzbeperzselt szemünk világa nélkül.

Csala a fáklyáról lecsóválja a pernyét és felzúdul a nyavalygó zsivaj, mint ha kopott korifeus a Föld árnyékában bizva ördöglármát rendel.

Az első vándorlegénynek, Káinnak gyötrelmes füttye hallik.

A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál.

Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángonsülő férgek hattyudala.

Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalanszáju agg-szüzek szerelmes éneke.

Lehet, hogy a kinai ábécét zagyvalják elő egyszerre az összes kinaiak. Csak a fuldokló gége fuj ilyen akasztófa ritmust, vagy teljesen összeragadt éposszal próbálkozik meghibbant szavaló.

Elviselhetetlen és idegölő, átkot és káromlást inspiráló szörnyüség.

– Megbolondulok, – figyelmeztet magára a társunk.

– Már nem, – gondolok a házasságára jóakarólag.

Csala meggyőződéssel magyarázza, hogy ez a világharmóniának egyedül hiteles visszhangja.

Azt mondják, hogy a riadt denevérek százezrei okozzák ezt a kórust. Lehet, de a közeledésre elhal minden, az alagutak elvezetik a rémzajt, sustorogva megszünik, mint mikor a sugárzó szenet vizzel leöntik.

A mágus-tudománynak vége, csak a halombahányt hangszerek, az avas félkoponyák, csorba csontok sejtetnek valamit. A denevérek közömbösen függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Kőcseppenések sűrün koppannak, mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyüjtenék.

– Mit érne most egy torok friss levegő!

– Szót se róla. Kőimádók lettetek.

S azzal egy szük lyuk előtt a sikos, kocsonyás piszokba ereszkedett.

– Nem lehetne valahogy máskép imádni a követ? – méltatlankodunk.

Négykézlábról, szomoruan vádol Csala.

– Mit ütköztök meg rajta? Inkább a földet, mint egymást üsse a kezünk.

Diadal és jóság nemesítette száját.

– A Kőnél maga az anyag a törvény és a vért, azért a hegyek határai ellen ne vétsetek.

A Kőnek nincs szive, mert a sziv csak arravaló, hogy változzék benne a szeretet, de a sziklarészek egyforma érzéssel tapadnak egymáshoz.

A Kő nem örökkévaló, mert nem tud hazudni.

Imádjátok és kövessetek! A _Függő-kő_ alá megyünk.

Már nem csodálkozunk a gondolkodásán a roppant, tömör szikladarab látására, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztulás.

A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá vagy korszakok, ki tudná? Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon, de nincs az az elvetemült vaskoponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne repedjen.

A föld szinén van egy nevetlen fű, aminek a szörnyü rétegen átbocsátott gyökere a Függő-követ tartja. Ha e nevetlen füvet emberi vér éri, elszárad a gondviselő gyökér és itt lenn vége mindennek.

Nem tudtunk nevetni a babona-parabólán, sem vezetőnk fatalizmusán, ki igy fejezte be ezt a Himalája alól hozott regét.

– Ki nem hiszi, üljön be valamelyik ősmedve-tanyába és várja be a szavak teljesülését. Figyelje az idehalló csiki kutyák ugatását, azok megjelentik a ház körül orozkodó veszedelmet. – A kakasoké a hajnal, ővé a türelem.

– Ahová most viszlek, _örök estét_ köszönjetek, – óvott Csala Ferenc. Az a kinzókamra.

Ha végig kúszol a sziklaélen, meseháton lovagolsz.

Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia, melyből a nép lelke sugárzik elő. Lángélü kőkardok függenek a bejárat felett. Kik itt időztek, csókkal szivták ki az erőt a sziklából és szeretetükkel helyezték védelmül.

Most már a _Sugár-orgona_ szótlan és elszállott az utolsó méh is a megkövült _Méhkasból_. A _Sütőkemencének_ a hamma kihült, de azért csak ezüst kalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a pápa homlokát, hogy a multról beszéljen.