Part 3

– Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs muzsikáját a Tsinód Éva aklakában, – kérkedik hetykén.

Benci nem békül, még mindig füstös a két szeme.

– Tán csihánra töptél? – mókázik a gyermek. – Jobb, ha készülsz, mert azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok.

Sok ennyi jó hir egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a kezében. Káprázó szemei előtt az erdőnek lobbanásai lesznek. Ilyenkor nincsen benne szomoru madár s fekete virág.

Szótlanúl ebédfőzéshez látnak, mert fejük felett az ujulástól nedves fenyőtobozok délebédre harangoznak. A szolgafán függő üstöcskében csakhamar buzog a viz. A sárga lisztet belehintik, mintha virágporból főznék az ebédet.

És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. A föld virágokkal van kivilágitva a tiszteletükre. A fák lábain moha tündöklik. Az eper odasiettében betörte az orrát. Házukra, a százados bükkfára borostyán és iszalag kúszott, hogy a fazekukba tekintsen. Pléhkanalukba édes bimbók lengenek bele. Az özvegy-fű szemérmesen felpillant lila keszkenője alól és fülükbe suttog. Elfeledte, hogy már egyszer az ördög ezért leharapta a gyökerét. Körülötte minden virág. A két legény is virág, fordított virág, melynek felül van a gumója.

– Hát szép az a templom? – veti fel a szót Benci nagyon későre.

– Szebb nem es lehetne. – A tornya Isten szomszédja. Vasárnap választják a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erős üdő volna benne.

Uz Bence sokáig elábrándozik. A messziségbe tekint, ahol, ott lenn Ajnád-felé bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit, s az orgonasípokban vigadozó ének alszik. A nyáj felett a kormos bika vadszomjas vágyában elbőgi magát és megküzdik az anyafölddel.

– A nagy hirös gazdák titokban a pap nyakára járnak, – kezdi a szót a kisebbik Uz, – mert mindenik a maga szentyiről szeretné elnevezni a templomot. Csúf harc lesz vasárnap, – véli Benci, és fáradtan ásit hozzá.

– Nyugodj egy kurtát, – dédelgeti a bátyja s az elheverő fiut a tekintetével még sokáig elajnározza. Majd felhujjantja a csordát és úgy imbolyog utána, mintha túl vitetné magát a fény határain. Valahol, a virág tövében leszurja a botját támaszfául és a feje elhajókázik rajta.

Fehér babvirág az a virág, amiről azt tartják, hogy az illata elmezavart okoz. Uz Bencének azonban ékes gondolatot okozott. Valahol a szive mélyén fakadott, s bűvös, lassu fundálással, mint egy zümmögő aranybogár, a szivecsúcsára szépen megérkezett. Ott azt mondta Uz Bencinek: Mi volna, ha a Tsinód Éva nevéről szentelnék fel a nevezetes templomot?

A vízben mosott arany esik a legmélyebbre, szegényember vágya a legelérhetetlenebb. Hej pedig ez aztán felséges nászajándék volna! Beh megemlegetnék. Nem válna az istennek sem szégyenire, csak az emberek kacagnának rajta, de hát mit tegyen, akinek az égvilágán semmije sincsen? Koldusember mindig csak a legnagyobbat adhatja, hiszen minden szava ugyis Istent osztogatja.

A lombkárpitok közűl biztatás szállott feléje. Jó, értő ember a pap, miért ne tenne a te igaz szándékod szerint? Igy lesz. Ne búsulj Benci, mert az Istent nem lehet pénzzel megvenni. A tiednél nagyobb jussa senkinek sem lehet.

A legény együgyű lényébe elragadtatás szállott és erre kendőzni kezdette minden a valóságot. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy édességükben a földön tul ne szállhassanak. A levegő tele lett repülő drágakövekkel. A színeskalapu gombák olyanok, mintha olasz turisták volnának, kik a havasra mászkálnak. A sáfrányokon villog a kigyók nyála. A remek szinpadon dalolnak a madarak s ezt a végeláthatatlan életet a szemközti karcsu szirtszál tetején egy talpig virágos fával dirigálja a könnyű szellő. Minden azt mondja: Engedjétek, hogy ez az ember, az életnek az a szomorú és piszkos partja a vágyát teljesítse, hiszen a fák a földből isznak, a madár, ha akar, elalszik a levegőben is; a föld alatt is, a koponyán is kivirágzik az emberfejmoszat. Minden bele van határolva a lét örömeibe, csak az ember él a vágyakozásból. Szegény szerelmes legénynek lenni sem érdemes, olyan sokan vannak.

Igy áltatta a föld Uz Bencét. Hitt neki. Bensőleg áradozva vissza-térítette nyáját, levette a bokorról napillatu ingét, megvirágozta kalapját, gyengéden felserkentette öccsét és estrehajlóban, mikor már a szellemek kinozni kezdik a fagyökeret, bizakodón megindula Ajnád felé.

Mene, mendegéle tehát Uz Bence s addig ment, míg csak a két szeme maradott. A teste elfogyott a sötétségben. A falusi sötétségben az emberszem olyan, mint két fénytest, amely egymást őrizve, egyforma távolságban bolyong hontalanúl és minden pillanat változtatja színét. Ez a kinyilatkoztatás saját agyunk fényszóró játéka. Körül akkora a csend, hogy meg lehetne hallani, mikor a világrajövő gyermek megcsókolja az anyja szivét.

Már a pap kapujában állott Uz Bence, mikor a régi templom omladozó lépcsőjén felment a templom legidősebb szentje és rákiáltott a falura: – _Él az Isten!_

Az udvaron leány surrant a tejjel azon görnyedőn, ahogy kibujt a tehén alól. Rászólt a szájtátó legényre:

– Vigyázz te, mert béka ugrik a szádba.

– Itthonn-e gazdád – restelkedik Uz Bence.

– Jézuskát altatja, – ingerkedik a lány. – Mi dolgod vele?

– Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom, – mókázik Benci.

– Majd ha az én fejemön lössz, – vág vissza a leány.

– Eljön annak is az ideje majd, ha a macska keresztül ugrik a hold karikáján, – vigasztalja Uz Benci és e kicsiny üdülés után megkeresi a pap kilincsét.

– Nagy dologban jöttem, – kezdi haloványan, és a két legény összebuvik az asztal felett, mert a pap is legény, amiért latinul téríti a népet. A fekete reverenda fénylik az erejétől, izgató vérétől. Nem hiába spórolja az ifjuságát. Az imádkozó két marokban is sokszor megérik a bűn, amikor cellája ajtaja előtt elmegy a világ.

– Mintha gyónnám, csak úgy mondom, – suttogta a legény.

A férfiak misztikuma rájok ereszkedik és a következő pillanatban egymás lélegzetéből élnek.

– Éva legyen az új templom szentje, – esedezett a szerelmes legény tüzes homlokkal.

– Annyira szereted?

– Csak őt látom nappal és éjjel, ezer alakban. A fák síma leveléről ő csuszik elibém, a tüzemben is Tsinód Éva táncol… Ha azt ki tudnám mondani! – sóhajtott a legény.

A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az ingaóra csillogó szára járta utját egyik legény homlokától a másik legény homlokáig és hordozta aranylapján a kicserélt gondolatokat. A pap arcáról átvitte a pirt a legény barna fejére, onnan visszahozta a szerelem gyönyörü ingerét, a nyugtalanságot s a szegények teljesíthetetlen álmainak mélységeit itéletre vetette, mintha azt mondaná:

– Te pap, ki Isten szolgája vagy; melyiket választod? őket-e, kik pénzzel tömik templomod üres kincstárát, vagy ezt a sehonnait, kicsiny életet, az emberiségnek ezt a láthatatlanul kipattant forró rűgyét? Melyiket tűzöd Istened mellére?

– Nézd fiam, – mentegette magát a pap, – én nem határozhatok. A falu a kegyúr, az egyháztanács dönt a templom neve felől.

Uz Bence hangtalanul küzködött magában, aztán felszegte a fejét.

– Igy is jól van.

Bucsuzóúl egyszerüen ennyit mondott:

– Nincsen annyi keserü búbánat az imádságos könyvében, mint amennyit a tisztelendő úr nekünk okozott. Hej rossz ember, ki a koldust veri agyon!

Olyan volt a legény szive, mint egy megőszült angyal.

Az asztalon ott volt a kis gyöngytarsoly, melyben az Ur testét hordozzák a betegekhez, kik a mélységből kiáltanak fel az ismeretlen hét kapu felé, csak az Uz Bence megőszült angyala nem vigasztalódott. A pap tekintete az ostyahordozó szelencére esett és megdöbbent. A breviárium igéi fülébe zúgták a boldogságos Isten vádjait. Ifjú szívében a szerelem megértésének betemetett kapui megnyiltak és az egyház szép szűzeinek mosolygása felbátorította. Öreg szentek megfeddeték, hogy az élet és világ jogai ellen cselekszik. A pap elnyomott érzésvilága lassan tündökölni kezdett s az élet kényszerűségeitől eltépte magát. Tiszta leányok szűzies alakjai suhantak át emlékezetén, kik az emberi nem új sarjadékait szűlve, értelemmel ruházzák fel a mindenséget és megékesítik csókjaikkal a teremtő fonnyadó kezét. Gőgös parasztok pénzét, az eklézsiavezetés hazug okosságát, a pályán emelkedés erőszakos meggondoltságát elűzte magától, hogy szárnyaló fiatalságának álmait ne kelljen tovább megtagadnia.

Felrázta az esengő parasztlegényt.

– Vagy én hagyom itt az eklézsiát, vagy a Tsinód Éva nevét fogja viselni az új templom. Légy csak ott vasárnap a falu gyülésén.

A legény benseje erre elkezdett zengeni, mintha egy kristály pohárnak a peremén borbamártott újjal csodásan zenélne valaki. Majd a kis vak házak üstöke alatt elindúlt Uz Bence Alszeg felé és az üdvözitő hirrel bedugta a fejét egy virágos ablakon.

– Édes rózsám, Tsinód Éva, ne ijedj meg, mert csak én vagyok…

A falombok árnyai és a hold megtört fénycserepei nesztelenűl hullottak rá a csendes falura. Csak néha sóhajtott fel az alvó fecskefészkekben egy-egy világba készülő életembrió.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Székely monda szerint Szűzmária minden vasárnap reggel megszárítja Kicsijézus ingecskéjét s ezért akármilyen felhős az ég a nap mégis kiüti az orcáját. Ezzel a kicsijézus-ingecskével öltözteti fel aztán a havasok világát és üdévé, csillogóvá, gazdaggá válik erre a napra Székelyföld. Nem csoda, hogy Uz Bence dalolva ereszkedett le Ajnádba, a szentválasztó gyűlésre, hiszen a madár és a szerelmes legény egyaránt dallal imádkozik. Az útja elébe ingó virágos galyaknak is megmondja, a patakból kivillanó pisztrángoknak is odakiáltja:

– Nagy dicsőséged lesz ma neked Tsinód Éva. Az útszéleken álldogáló cimborák sem csintalankodnak vele, hiszen ő is elkerűlt a lépteivel a mezőn jöttében minden virágot.

Emlékezetes sokadalom volt már a pap udvarán, amikor Uz Bence megjelent. A hires gazdák már javában vetélkedtek és izzadtak gőgjükben.

– Első falu vagyunk, első szent kell ide, – recsegett az egyik. – Ajállom Szentpétert!

– Fejjebb! – rázta az öklét Kűs Dani Jóska. – Ott van Szen’ József – s az ótárt én fizetem.

– Nem nyugszok belé emberek. Megajánlom a zesszes harangokat s az orgonát, az oskolát ellátom télire fával, ha nem tágitunk Szenmiháj mellől, – semmizte le Apor Mihály uram és már hajlott is a hangulat az arkangyal mellett, de szót kért Apa Mózes és büszkén odavetette a papnak:

– Irja tiszlen’dúr. – Úgy nézem, hogy itt pénzre megyünk. Nohát, ha én megszámítom, az úristennek is két krajcárral van többje. Egyedűl állom az egész templomot.

A pap elsáppadt majd elöntötte a vér és a konok paraszt szeme közé vágta:

– Gazember szentségtörő!

– Én-e? – bődült fel Apa Mózes.

A pap visszacsattant úgy nevezett „szent haraggal“:

– Temagad!

– Világháborító botrány! – sikoltozták a fehérnépek. A legények a bicsakot oldozták a derekukról, de a pap mást gondolt és félelmesen kinyulva a tömeg felett, keményen intézkedett.

– Kérem az egyháztanácsot…

Ekkora veszedelemben szóba se jött a szegény legény vágya. A szép leány remegve állott mellette, ahogy a madár álmában megérzi a tüzi veszedelmet és káprázatában mégis beleröpül. Az emberek egymás izzó szemeit számlálták s az öregbetüs rózsás kertekből a félelem a földre ejtette a levendula füvet. Csak hamar visszatért a fehérszáju pappal az élén az egyháztanács.

Apa Mózes előállott és megilletődött bűnbánattal, busa fejét lehajtva megkövette a megbántott Istent és a papot; mire a pap az izgalmakban megfogyatkozott síri hangon kihirdette az egyháztanács itéletét:

– Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát pedig elfogadjuk.

Ideje volt. Az eget sűrű viharfelhők kezdették belepni. A havasok mélyén már földetrázó dörgések morajlottak. Számba se vette senki, mikor egy leány felsikoltott.

– Sűlyedjen el hát az Apa Mózes temploma!

A havasok alatt borzalmas a zivatar. A szörnyű erő ráfekszík a kis hajlékokra és megostorozza a félelmében nyügő embert és állatot egyaránt. A mélységek infernális bőgésébe gyermekek sírnak bele és a fák recsegve törnek szét a haragvó Kárpátok öklei alatt.

A pap félelmében szembetartja a keresztet a viharral és elborult szemekkel, mint a féreg, igyekszik hatalmát összeszedni.

A szertartásos könyv levelei zizegnek a kezei között.

Adjuro vos nubes per Deum vivum… Az élő Istenre megesketlek titeket felhők, hogy ne temessétek el a régi világot.

Az öreg templom penészes szentje újra felmegy az omladozó toronyba, ahol a harangok érckelyhében érik az idő és itélet. Gyenge hangján biztatón rákiált a falura.

– Mégis él az Isten!

A havasok lábától még vissza néz rá Uz Bence és a fellobbanó villám fénye bevilágít káromkodó szájába és hosszasan eldereng a szeme tükrén. A szeméből kiesik a könny, mintha az isten melléről hullott volna le az elgondolt új életnek odarejtett nedves kicsi rűgye.

BOSSZU.

Az örvénylő bogáréletet hirtelen szél fujja el az ürből, a a rejtélyes mélységekben egyszerre minden elhallgat és kialszik a világ. A fák dala harsog az erdőkben, por és száraz levél fergetege táncol. A virágok, a finom kis ékszerek becsukódnak. A hegyek orma esőbe burkolózik, gombolygó setétség fedi, a titáni hatalmak roppant méretekkel egymásnak nyomulnak és egy izmos kéz ragyogó kérdőjelet von cikázó krétával fölöttük. Egy fecske szembevágott, viharmetsző szárnnyal belerepült a nedves szájába. Sohasem fog visszatérni. Jó éjt kis fecske.

Az erdő alatt az üres karám mellett csak Both Áron áll élve és meredten nézi a legsötétebb eget. Lobogó haraggal, mintha a nagy úr korbáccsal várná a vihart maga elé. Marhagulyája fenn rekedt a havasokon, hol most az anyag uralkodik. A négy táj felé kitör, széles jelt ád a villám, mire rádördül az ige: – Kezdjük. A völgybeszorult szalmás kulibákban kicsinyek lesznek az emberek, mint a megijedt szivök. A tetőn ekkor szarvas, fehér alakok törnek ki a setét vizes felhők szélén dübörögve. A jószág. Három ázott kuvasz érkezik. Odase néz az úr, míg kalimpáló bottal, futva a csordás áll előtte. Gyilkos nyugalommal nézi csak azt is.

– No, Simon itt vagy?

Az emberi alak siet a szóval félelmében.

– Egyse hiányzik uram. Nincs semmi baj. Semmi baj. Felelek róla uram. Győzödj meg magad.

– Igy vigyázol te a jószágra gazember?

– De uram…

Többre nincs ideje. Az úr látszólagos nyugalommal belemarkolt a rongyos emberbe és megverte büszkén ököllel, megalázta és eldobta magától.

A görbe csordás, az éhségtől, betegségtől gyenge nyomorult embersalak ösztönösen négykézláb félremászott a sárban. Hegyes szürke fejéből kivillogtak apró szemei, csepegő orravérét véres folttá mosta az eső az ingén. Tudatlan szeliden mégis felegyenesedett és nézte az urat, a nagy urat, mig eltávozott az esőben, mintha csendes bennsejében jó útat kívánna neki. Többször kinyitotta és becsukta a száját, de hang nem jött ki belőle. Végül azonban morgással kezdődő bömbölés, kiáltozás, rekedt káromkodással rázta, tiporta magát dühében. Mozdulatlan elfeküdt a földön. Mikor felkelt, megnyugodni látszott, de olyan volt, mint aki ördögöt idézett.

Az eső után hideg volt. Tüzet gerjesztett és összebújt mellette. Orra sajgott, görbült háttal fürösztötte fejét a tüzben, mintha őszes haját a penésztől szárítaná. Ősemberi módon saját gondolataival beszélgetett.

– Ne türd Simon! Öld meg!

– Félek.

– Ne félj Simon! Éjjel a kés nem villan, vér nem látszik, sikoltásnak nincs gazdája.

– Igen, igen. Most megyek. Azt mondom, hogy két ökör beteg. Akkor kijön.

Lába aprón reszketett, mint a kutya ina a hidegben, merev fejebőrén szikrák pattogtak; de orra és fülei hidegek voltak, mint a beteg baromé.

– Nem merek.

A lemondásra ürességet érzett, gyomra fölött a szive kiszámíthatatlan sullyal vékony fonálon csüngött és minden pillanatban lezuhanni készült. Óvatosan hanyatdült a bundán és elszánta magát.

– Változzam akármivé, ha meg nem teszem!

A bosszu ujrakötözte az izmait és jóleső friss vért öntött testébe.

Lassanként éj lett. A jószág elnyugodott. Simon ujra tüzéhez ült, gyenge száraz vacsorát evett. A kuvasz, mint puha fehér muff csuszott a lábaihoz, felpillogott a tippadt sárszínű kenyérre.

– Kusti! Vessz meg! – Hejh, ha megveszne!

A bicsak megállott a kezében. Felugrott. Olyan kielégítő gondolata jött, hogy nem birta ülve elviselni. – A kutyák a fogfájástól, vagy a szomjuságtól vesznek meg. Meg fogja kötni az ebet és szomjan kínozza, mig megdühödik, aztán ráereszti az urra. Igy áll bosszut.

– Kucu ne! Nene!

Az eb ragyogó szemekkel simult. Láncot kerített és durván nyakon ragadta az állatot. A közelben kiszáradt vackorfa állott, a koronáját már letördelte tüznek. Ehhez az árnyéknélküli fához vonszolta, megláncolta, bőven megétette. Vad örömmel a fellegtelen égre nézett.

– Olyan forróság lesz holnap, hogy az Isten is beleizzad.

És ez az istenizzasztó forróság akadálytalanul fogja érni a szerencsétlen ebet, míg a velő felforr a csontjaiban, a vér kába táncot jár az ereiben, minden szőre-szála pokoli hőt lehel és még jobban kinozza, ha kinjában éjjel a harmatot nyalja.

– Várj csak! – fenyegetőzött.

Indulatát zord vér futotta alá, mint a tehetetlenre kötözött bivaly szeme fehérét.

– Ki tehet róla, hogy a kutya megveszett és esszemarta, – kacagott a vackán a tüz mellett. A karámban álmukban mozduló ökrök nyakán fel-fel vert a kolomp és Simon boldogan aludt el. A tűz egy ideig megvilágította arcán az ütések fekete helyét, aztán az is leszakadt.

A következő napon még mohón kapkodta el az eb a neki hányt falatokat, de csakhamar izgatottan vinnyogni kezdett, láncbaharapott fogakkal küzködött és elviselhetetlené vált őrjöngő panasza, valahányszor a nap felette megjárta pályáját. Erőtlen lábain előregörnyedt és megdöbbentően szomoru volt. Éjjelenkint lankadt zöldben égtek szemei. Társai neki estek és marták, verték azzal a különös állati ösztönnel, mely nem türi meg fajában a senyvedtet.

Simon élvezte, figyelte, a kutya apadó életerejébe mártotta bosszuját és leste, mikor jelenik meg a halálcsira az állat habzó nyálában.

Végre!

Az állat fekete orrlyukain letörűlhetetlenűl csöpögött a feketés, sötét rubinvér, összerágott nyelve több üvöltésre képtelen volt, máskor ragyogó fehér bundája szennyes, sárgás, izzadt, csapzott, kócos, vedlett, szegény lett és farkát lábai közé csapta. Ekkor úgy vélte, hogy itt a pillanat. Élvezet áradott végig az idegein. A bosszu belső dalai zengtek benne. Mámorában semmire se gondolt, csak arra a fehér fogakkal kirakott véres kutyaszájra, melyben szenvedélyének csillapító italát főzte.

Leüzent a faluba az urnak,

– Jere ki uram, nagy baj van.

Both Áron lóháton, vágtatva jött. Üde, arányos fiatalember volt és minden porcikájában magyar. – Tavasztól tanulta fiatalságát, zivatartól haragot, fenyőtől testtartást, magyar csillagos éjtől titoktartást, naptól szenvedélyt, munkától erőt, szomszéd borától gondoszlatást. Szép volt, mint akinek virágot tettek a fürösztő vizébe. Lányok dalolták felőle, hogy olyan mint a sudár fenyő a havastetőn: – Ha arcába fuj a szél, a világ megtelik szépséggel.

Ebbe a szépségbe akarta a dühödött kutya sötét vérét beoltani Simon, a csordás.

– Jere csak jere! – lihegte.

Néhány lépésnyire volt már csak Both.

– Mi baj Simon?

Simont elforrósította a mámor, a pillanat gyötörte, a félelem kiverte, arcát dörzsölte kéjesen, mintha valami drága, ritka folyadékkal mosakodnék, kábultan morogta az akaratát.

– A kutya! – A kutya! – Ráderesztem!

Földre szegzett karral, félig öntudatlanul oda botorkált, léptei inogtak, hátán borsózva fázott a szenvedély, a harapásnak, vérnek, ütésnek, dühödtségnek álomképe, remek jövője táncolt előtte, mintha lángoló fátyolon át nézne.

– A kutya! – A kutya! – üvöltötte.

Az ebuszítás minden hatalmához makogva kereste a szót, hogy a halálos harapáshoz erőt diktáljon, a rábiesz férgeit munkára pezsdítse.

Both réműlten félretólta.

– Vigyázz! Hátha veszett.

Az eb kirugott lábakkal az oldalán feküdt. Csattogva kapkodott a levegőért.

Both fölébe hajolt a pisztollyal. A dörrenés kurtán megrázta, csendben elsimult. Utolsó pillantása, mit ráemelt, – ugy maradt nyitva, mintha a megismerés pillanatában pontosan megértette volna az emberi gondolatot.

A csenevész, rongyos csordás, az eltenyészett félbarom, kinek teher a létele, ez a napsugárban ficánkodó félbenmaradt teremtési kisérlet, dudvák közül előmászott torz nyomoruság most szembefordúlt az urral, homlokon verte saját magát, veréstől foltos, dagadt, sebes ábrázatát odatárta.

– Most idelőjj! Idelőjj uram, mert én haraplak meg! Lőjj édes uram, mert esszeráglak! – dühöngött.

Both elképedve bámult.

– Mi lelt Simon? – Simon fiam térj magadhoz.

Döbbenve vizsgálta, tébolyult-e az embere, vagy az eb marta meg. Mitől van szörnyű pillanata!

A csordás csak nem hagyta abba keserü monológját, már könnyek vegyültek káromlásaiba.

– Siess, siess, idelőjj! – –, ahol megverted. Oltsd ki gyalázatos sebemet.

Egyszerre élénkké vált minden Both Áron előtt, kinos világossá. Szánalom és bánat ébredett benne. Szégyenkezve tünődött, mivel riaszthatná el a fekete madarat, mi a fején ül a meggyalázott férfinak. Az elkinzott csordás meggörnyedt, szederjes száján elhalt a beszéd, tehetetlenségét szenvedte. Olyan szintelen, egészségtelen, fénylő sárgabőrü szegény féreg volt, mintha ez életsorsnak minden fekete emlőjét egyedül szítta volna el. Both hozzálépett:

– Idehallgass Simon! Most olyat teszek, milyent soha. – Engedj meg nekem Simon! – Feledd el Simon!

És Simon a szeretet sárga viaszpoharából hosszan ivott. Reszketve ragadta meg az úr nekinyujtott jobbját az ő földtől piszkos, repedt, bütykös, vértelen paraszt kezével. Both Áron felhuzta a földről, melléhez támasztotta, emberré gyámolította és ettől a verés fényleni kezdett. Simon, a csordás a condrába törülközött.

– Vallani akarok uram.

– Üljünk le elébb Simon.

Leültek egymás mellé a juhászbundára és beszéltek egymáshoz. A naptól úgy fénylett a juhászbunda alattok mintha az Isten bárányának aranygyapján ülnének mindaketten.

JÉZUSFARAGÓ EMBER.

I.

A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerüen és tisztán kisérte a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakról, ablakokról s a szekeres orráról egyaránt visszaverődött.

Lépésben haladtunk a különös, művészi pompáju fahajlékok során. A székelyek emelt elmével jártak. Nem barom mögött baktató parasztok ők, hanem isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske. Ha asszony jött szembe, oly dúsnak látszott, a leányok üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről egy elütöttdereku kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres felébillenti az ostornyelet.

– Ott lakik a jézusfaragó-ember.

– Ki lakik ott?

– Valami országcsuda. Mig étetünk, megnézheti, – veti hátra.

Szép itt minden, még a levegőben a szellőtől elcsavart füst is. Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap alá is tüzet szeret rakni. Az angyalok osztovátáján se lehetne kedvesebb helyet szőni. Az élet tivornyája van itt, hol a halál talán sohase támasztja üveg-létráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralevő napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen foglalkoznak. Érdemes megnézni, mig az emberem a zabra bizza lovát a fogadóban.

A hanyatlott kuria-forma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces legény állingál az uton. Tőlük kiváncsiskodom.

– Ki lakik itt?

– Ott-e? A naccságos úr.

– Hát nem a Jézusfaragó?

– Mert az.

Tehát úr, sőt naccságos úr, ami a székelyek közt, kik mind nemesek, – szokatlan megkülömböztetés, inkább gúny. A legények tekintete se sok jóval biztat. Mindegy. Annál érdekesebb.

A kutya morogva a kutyatej közé buvik előlem. Magas, tartózkodó, züllött kinézésü férfi fogad. Dühösen pillogott rám. A szobrászok mind bogarasak. Nadrágszárát urasan összecsapta.

– Tessék!

Megvető mozdulattal előrebocsátott. A szobában öreglegényes, furcsa és méltatlan rendetlenség. Igazi koszos csavargótanya.

Rámnéz, én rá.