Part 2

Benn a magunk szegénységünkben mosolyog a „_boldog asszony_.“ Fiacskáját magáhozemelő, halkan daloló édesanya már.

Fejük fölött remegve sóhajtom bele immár én is a hunn himnuszba:

– Föld! – Föld! – Te emberiség kenyere. Ne add, hogy piros virág legyen belőlük.

Elgondolkodó lélekkel munkámra sietek.

Virrad.

A nap szakálla már elöntötte a hegyeket.

FÖLDIG LE SZÉKELY.

Kéteszü, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj emberarisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímes beszédüek, faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek, édesanyakezétcsókolók, harangszóra kalapotlevevők utóda, állandóan a kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.

Folyton incselkedtünk vele.

– No öreg. Új főispánt kaptunk, – kezdi valamelyik.

– Ki az? – böffentett egy adag füstöt.

– Irtózatos szigorú nagy úr az, Gróf.

– Majd megnézem – nyugtatott meg.

És megnézte. Gyalogolt érte husz kilométert.

– Fűzy Ádám vagyok. Negyven évig jegyző. – Pár éve csapatott nyugdíjba az az akácfára való főszolgabiró.

– Mi tetszik öreg? – fanyalodott tiszteletre a fehér alak iránt a gróf.

– Kiváncsi voltam rád méltóságos ecsém. Tiszteletedre jöttem.

A főispán, kissé mulatva rajta, végignézte az atillás, csizmás szikár embert.

– Igazi földig le székely.

– Meghiszem azt, – kapott a legényesre fent bajusza felé az öreg és haza feszengett büszkén.

– Hogy tetszett az új főispán – leptük meg.

– Ispotályba való fiaim, – fitymálta. – A lélek hálni jár belé. Különben esmérem még képviselő korából. Neki mondotta meg Mózsi a magáét.

– Melyik Mózsi?

– Bolond Mózsi.

Tüzes és haragos lett az arca Fűzy bátyánknak az öreges izgatottságtól. Nem tünt föl.

Bolond Mózsi különben közismert, plasztikus, havasi ősember volt. Télen-nyáron mezitláb járt, mellén szétvetett inggel, öles, rongyos, hegyi óriás, szálfaölelő, borzas, konok, szótlan, görcsös öklében görcsös bottal. Erdőkkel élő, tűzzel pihenő, minden sziklazúggal cimboráló nagyszerű bolond. Néha lehuzódott a fenyők országából és mindenkitől egy piculát kért. Nem koldult, – kért. Az említett esetben a grófnál véletlenűl nem volt aprópénz, nem is akarta elküldeni a sziklák fiát; azért a veleálló alispánhoz fordult. Mózsi csigás haját megrázta, lenézően végig mérte:

– Miattam ne verje adósságba magát – és büszkén, fekete mosollyal otthagyta.

– Ilyen a székely, ha koldus, ha bolond, – hencegett az öreg.

– Él még az a Bolond Mózsi? Szükség volna rá.

Fűzy Ádám révedezett. Ilyen szintelen, fehér koponyákkal, rovásirásos öreg ábrázattal lehet csak igy fontolgatni, ilyen szürke bagoly merevséggel, tudó-látó mérséklettel; mikor a beszéd ereje is csak rövid útra, kérdésről kérdésre repülve, közben nyugodva ér el.

– Hiszen tudjátok. Ezelőtt ugy tíz esztendővel a havasokon bocskor szíjjal megkötözött egy medvét s az azalatt széttépte.

Aranyos szemei megteltek futókönnyel. Valamit tréfába fojtott. Fondorkodva leplezte. Menyecskékkel való huncutkodásaira tért, magafeledéssel önmagát áltatta. Segítettünk feledni, becéztük a kalandjait, ártatlanságain botránkoztunk.

– Mennyi romlottság! – Menjen gyónni! Mikor megy gyónni?

– Halálom után tiz évvel.

Közben este lett. Itt-ott feltetszettek a pásztorok tüzei. A madarak befelé fordultak a fészkekben. A székely korsók a falon, öblükben a csend virágaival hallgattak. A hátas tulipánszékek az asztal körül gyűlve komolyan állottak. Csintalanságai elrebbentek, nagy, törvénymondó itéletei fetszakadtak, kemény koponyájának mélységeiből tisztán nézte a világot. A falu felett kerek borsikás hegy volt, az alján szép fák dúsan, mint tömött fekete haj, de a teteje meszes, kopár, fehérdudoros, mint egy pilises barátfej. Azon is lobogott a rendes tűz. Bolond tüzének hívták, senkí se tudta közülünk miért. Ábris Mihály Tamás, egy munkából kivénült, morcos, faluszegénye rakta rendesen. Attól nem lehetett kitudni, elmocskolt mindenkit a tüze mellől. A hold, akárhonnan nézték, pontosan a Nagyszállás-hegy tetején haladt át. Mikor függőlegesen farkasszemet nézett a tűzzel, tizenkét óra volt. Ilyenkor gyönyörű látvány volt a két tűz sugárbeszéde.

Fűzy Ádám szemben ült az ablakkal, most arra nézett.

– Kérdést teszek, – kezdette.

A tudományáról hirek keringettek a nép közt, ha kedve szottyant ílyenre. Micsoda tudomány volt az. Mese, vagy mithosz, vagy legenda, vagy világcsalás, vagy akármi; – de szép.

– Kérdést teszek atyafiak. – Miből van a borviz?

Természetesen senki se tudta kívüle.

– Az mi? – mutatott a tejútra.

Felnéztek rá kivétel nélkül.

– Vették-e észre, hogy abból csillag ritkán esik? – A Csaba-királyfi dolgát ismerik. Amilyen lovakkal azok jártak rajta, nem csoda, ha ilyen utat vertek.

– De ha esik, székely földre esik.

Ezt megnyugvással elgondolják.

– Hová esik, – emeli a hangot az öreg, – ott keressék kijetek, mert ott borvíz buggyan ki a földből.

Tehát kérdést tett a tüzek felől nekünk is, de intelligens, tudós formában.

– Esméritek-e a tűz történetit?

Dehogy ismertük volna, ha bátyánk nyilatkozni akar. Ritkaság, hogy ilyen hangulatban kapjuk.

– Azok az igazi történelem pedig. Ha hiszitek, ha nem, a régi pogány vallás szerint, ha székely fiu született, abban a pillanatban meggyujtottak egy tüzet, amit nemcsak áldozásnak tartottak, hanem a törzsi törvények értelmében ez a tűz jelentette minden jogát az élethez, hazához, melyben _tűz-helyet_ kapott. A tűz-helynek emléke ma is minden pásztortűz. Nem tudunk róla, de bennünk maradt. Vérben-e, miben, ki tudja; de ha erdőbe kerülünk, szenvedély visz rá a tűztevésre.

Itt elgondolkozott, sokráncu szempilláit szeliden leengedte.

– Egykor a félvilág isteneit égettük meg a tüzünkön, ma a saját máglyánk. No ennyi a külömbség.

Csak ültünk a szó mellett. Ki merné illetni az ilyen multébresztő varázst. És vert a szó ajkán önkéntelen.

– Azokkal a tüzekkel kialszom, az ujakkal nem vagyok rokon. Látjátok ott a Nagyszállás tetején? Tiz év óta rakatom minden este egy sirkő tövébe. Mások virágot, én tüzet teszek a sirjaimra.

Hallgattuk a sohanemsejtett dolgokat, régieket, igazakat. Elmult életek eleven tüzén sirlátni mentünk Nagyszállásra. Sohase beszélt a sirokról, titkolta a titkukat.

– Ki van odatemetve, Bátyám?

Fűzy Ádám megrezzent.

– Oda? – Oda?

Ránk fürkészett és kimondotta.

– Oda, Bolond Mózsi, a – fiam.

Csak fejet hajtottunk. A küzdelem csendes megadásával folytatta halkan, szűrt szóval.

– Az ember olyan, mint az ucca köve. Minden átmegy rajta. Egyik szétporlik, másik állja.

Kicsit felderűlt. Valamit talált az életében. Mohón vártuk.

– Hanem kifogtam rajtuk. Ki én. Huszonöt o. é. forint volt a fizetésem. Kérem, hogy javítsák. Ujra kérem, sokszor. Hiába. – Erre segédtartást kértem. – Egyszerűen kikacagtak. – Minek az? – De megmondtam én is; hogy amig én koldulni járok legyen valaki az irodán.

Miféle szédületes, izzó fejét cipelhetett nyolcvan évig ezen a világon. Elakart szakadni az emlékeitől, de ezeket úgy nem lehet eltemetni, mint a saját árnyékát nem vághatja el a lábaitól.

Az élet sodorta el a fiát mellőle. Szégyenkezve vallotta meg.

– Egy csókot és egy piculát adhattam neki.

Egy csók és egy picula örökség. Vajjon melyikbe őrült bele?

– Husz év mulva ilyen este a városba vivő úton találkoztam vele. Akkor már Bolond Mózsi volt. Sirt, mint az elátkozott.

Nem ismertem meg. Szálfa-botját vonszolta, pupos háttal, roskatag inakkal tántorgott az erdő felé.

– Mi bajod testvér?

Megnézett merően. Arca, puszta nyaka verejtékes volt az életerő kínos fáradságától. A „testvér“ szó megkapta.

– Őszintén mondtad?

Szinte ellenségesen bújt bele az arcomba.

– Őszintén.

Erre felkacagott égrefacsart ábrázattal.

– Akkor te bolondabb vagy, mint én.

Még robusztusabbá szélesedett a sötétben, mint az átokmondó, ki hirtelen kővé vált. Megrázkódtam és enyhíteni próbáltam.

– Miért mondtad?

Ököllel visszamutatott a városra, végső dühös erővel visszavágta a botját. Suhogva kalimpált a fadarab az úton.

– Hazugság. Nincs testvér.

Magammal vittem. Ziláltan panaszkodott.

– Nincs annyi becsület a világon, hogy egy piculát kapjak.

Távolabb nekem esett.

– Adj ennem.

Ordítva harsogta maga körűl. A hegyek kettőzve verték vissza. Borzalmas alakja, termete fellázadott. Birkóztam vele, sirtam, kértem; ellökött útjából, felsegített, ismét majd agyonvert.

A falú szélén összeesett. Ki tudja mióta nem evett, de nem lopott. Nem lopott… soha.

Füzy Ádám maga is kiáltott már. Halálformáju fejéből téboly nézett ránk. Támolyogva a leveles ládához ment. Avúlt papirost, divatból kiment piculát vetett elénk.

– Itt van. A zsebében kaptam.

A papiroson foszlott, alig betüzhető, sárga gyermekirás.

– Ezen peculát apámtól kaptam.

Tehát a csók ölte meg a fiut, melyet valaha izlelt.

Az öreg ember újra lecsillapodott.

– Mások virágot, én tüzet teszek a sírjára.

Dermedten gondolkodtunk. Nagyszállás tetején lobogott az áldozó tűz, pusztuló székelyek máglyája, múlt idők rejtekírására világító jelkép, pogány misztérium titka, erdők dísze, éjjel nyilt kövirózsa, csendes szépség, világ melegítő becsület, szeretetkereső éji világosság.

Fűzy Ádám felemelkedett. Botot, kalapot vett. Titkon mentünk a nyomán és láttuk, hogy Nagyszállásra megy. Odafennt ki fogja tárni kezeit a tűz fölött és szépen leroskad melléje.

Holnap új kérdést tesz és csodálkozni fognak a faluban, hogy honnan veszi a tudományát.

SEBE LÁSZLÓ HAZABESZÉL.

Büszkén, leányoknaktetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal jött az egyetemre, nyilt, kihivó tulzással, ahogy ezek a gyerekek rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden mozdulatuk azt mondja:

– Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek.

Eredeti, tarkabarkaagyu kedves fickók az erő darabosságával, kik indokolt esetben könnyen pofonfelejtik az embert. És hát lelkesen isznak, vérbeli, blazirt lumpot imitálnak. Ki legkevésbbé szereti, leginkább annak jár a szája.

– Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudott volna elválasztani.

Más nagyszerü megjegyzések támadnak, kisasszony-riasztó kaccsintást erőltetnek a nézésükbe. Mig a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is megtaszítja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb lesz az uccán a tüntető köszöntés.

– Szerusz Ját.

Ifjú fejek lehajlanak, eltünnek. Kis diákszállásra szorulnak ketten-hárman s közösen szomorkodnak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitólta már a lombját a vizparton, a hangyák előmásztak s az új legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén könyökölve. Lakótársa, a köpcös gyergyai Sikó jószándékkal gondozza.

– Mahónap megsuvadsz. Erigy levegőre. Már jukad be a vakszemed.

– Hadd el Sikó, hazagondoltam. – Hugom irt. Baj van.

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg könnyel megöleli társát.

– Mennyit is játszottunk mi akkor!

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait, tűri, simítja az ábrázatát, hol elsötétíti, hol kideríti. A beteg lázas karja nyakán lóg, egymásmellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.

– Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

– Hallgasd csak meg Sikó. – Régi dolog. – Félméteres leányka volt a hugom is, egészséges, szép, hólyagosszemü. Én se voltam elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az ecsénket. Tudod, az akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett mozgott. Kacsóival, melyek nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál arcánkon bibelődött. Azt mondja a hugom.

– Te, vegyük az ölünkbe.

– Miért ne.

Ügyesen alányultam, kiemeltem, hintáztam a karomon. A leányka megirigyelte.

– Add ide.

– Nesze.

Addig cserélgettük, míg elejtettük és begurult az asztal alá.

Nagyszerüt kacagnak rajta, a gyergyai fius kedvességgel huzódik közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy megfeledkezés izgalma, a multháborító fény, játékkitalálás nagyszerűsége szállott hozzájuk.

– S hát aztán?

– Aztán – mosolyog Sebe, – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott szerencse, hogy nem sirt. Éppen elakartunk illanni, mikor nagyszomoruan bejött édesapám.

Még a légy is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett. Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, hugom bökte is az oldalomat, mikor mégszomorubban bejött édesanyám is.

– Mit végeztél?

– Hiábavaló munka.

– Azért ne búsulj – így becézte.

– Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna!

– Hiszem bólintott Sikó aligészrevehetően, hogy ne zavarja és nézte a társa szemealján a fekete foltot.

– A gyerek szerencsére felsirt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszajfa háta mögé, hol a hugom édesen elkacagta magát.

– Barátom ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha már bennevagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz, belédbicskázok.

Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait, hogy ez a megnyilatkozás ne lássék gyengeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte gyerekjáték életét.

– Három lószekér állott be az udvarunkra.

– Itt vajjon mi lesz – tűnődtünk.

A kiváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak neki állítva a saraglyának. Kevéssé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a munka a szobában. Idegen emberek jártak keltek dúrva zajjal, mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.

– Ezt. Aztán a szekrény. A függönyöket le kell szedni.

– Hová viszik? – találgattuk, de tovább kergettek.

– Takarodjatok játszani.

Húgom félt, fogta a kezemet és aggódva leste, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember. Aznap nem tudtunk játszani sem begycsonttal, sem főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat, nagyokat visszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és kivitt az udvarra. Nagylángu viharlámpák égtek a szekereken.

Felültünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk.

A gyergyai fiu hajába túrta a két kezét, ugy hallgatta piros homlokkal, pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kiváncsian nézte, mint gyerek az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László.

– A többi egyszerü. Elhagyatott uccába vittek, féligdűlt házak közé, melyek olyanok, mint a mellenlökött ember.

Édesapa csak meghajolva birt járni a törpe szobákban és ezt úgy megszokta, – legalább mi azt gondoltuk, – hogy a szabadban, az úton is meghajtotta a fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát.

Kevés idő mulásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben gyönyörü hosszuszálu ibolyák nyiltak abban az időben. Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel merészkedett.

– Ni édesapa, milyen kövér a lába.

– Édesapa hizik – és szomoruan magához kanyarította a leánykáját.

– Tényleg hizik, – vallottam meg én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

– Kérem csekélység.

Hugommal incselkedett, mig a receptet karcolta. Csak nagy húza-vona után árulta el.

– Vízkór. Szivbajból támadt.

És mi nagy örömmel szaladtunk ki.

– Édesanya, édesanya, – édesapa hizik.

Sebe László pihent. Gyönge újjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai Sikó próbálta félbeszakítani.

– Ne izgasd magad Laci. Elmúlt, feledd el.

Sebe fölényesen rázta a fejét.

– Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a Miatyánk a papban.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővész rózsa nyiladozott élénken. Most már kérte Sikó. A fiunak jólesett az érdeklődés.

Bizony. Édesapa tovább hizott.

Mikor az almafa elhullatta piroseres virágját a papkertben járni se birt. Kiült az udvarra a verőfénybe. Nővérem hangosan tanult. Leánymódra. Lépkedett.

„Szolimán a törökök vezére…“

Hosszulélegzet, ujra kezdte.

„Szolimán a törökök vezére nagy sereggel… (dupla lélegzet, ujabb séta) – közeledett Magyarországhoz.

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába huzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyilik az ajtó és apám áll az ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a butorokba fogózott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön.

– Az irományokat hozom. Jó ha kéznél vannak.

Szétteregette.

– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom húnyni a szememet, sürgősen terjesszétek fel.

Rámfürkészett,

– Mit tanulsz? – Igen? – szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert… – összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve, támogatva, benn lehunyta szemeit és nézte, nézte jó sokáig a jövőt.

– Rá egy napra, ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a staniolos angyalokat felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

– A többi egyszerü, – fitymálta a saját sorsát Sebe László. – Annyit tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, mig valahogy leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a mementóvonalak pirosan belevágtak a tenyerébe, mint a tűzér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott. Az öcsém, – kit elejtettünk régen – az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak, – gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számbaadták.

– Nézd. Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ideteszem, azt oda.

Ismerősök érkeztek. – Ilusék.

– Mikor indul Laci?

Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca otthon maradt, most is ott függ a szekrényben – talán.) – Anya sajnált. Azt hitte szégyenlem vinni.

– Embert fogadok, – ajánlotta.

– Minek. Kár a pénzért.

– Még sokszor megkérdezte.

– Birod-e fiam?

– Ugyan – és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

– Vedd magadhoz.

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

– Nyugodtabb leszek, ha elveszed, – sirt és erőszakosan a zsembembe gyűrte.

A legközelebbi állomásról mégis visszaküldtem, mert nem tisztességes ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.

– Hát nem igaz barátom?

Sikó a gyergyai bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező társát, ki nagy léptekkel sétált borzasan, betegen.

– Feküdj le pajtás – csillapította.

– Lefeküdjem? – Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki saját köreit, számait szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Haza hivnak. A kis hugom írt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna a társa, a gyergyai Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a huga levelét.

– Jere haza Laci. Te tudsz hozni egészséget, örömet is.

– Azt hiszik szegények, amerre én járok, boldog, fényes az élet, – kesergett Sebe László és arca tele volt szomorusággal.

– Te, ha nekem pénzem volna, meredt rá a barátjára, csillanó, tervező, fakó szeretettel.

– Mit csinálnál Laci?

– Barátom, – vetett feléje egy lelkes mozdulatot, – gyönyörü házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból volna még a rozsda is a késen, villán.

Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis hugommal megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a reggeltámadt gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcut, kopott ruhájut. – Mégis ezt festetném meg.

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon, legjobb volna a nevemnapján, kocsira ülnék és elhajtanék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:

– Hamar! Sietni! Elhül otthonn a leves.

Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból, Az izmos lovak – ejh, hogy trappolnának. – A szép szobába vezetném, hol a képek függnek a falon. Édesanya sirna a látásukra és csak ennyit tudna mondani:

– Drága fiam.

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kis hugom felkapná, megcsókolná a homlokát.

– Jaj de hercig.

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a hugom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük és felgyujtanám az elhagyott szegény házat.

Fetgyujtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól készüljetek, mert ugy megyek közétek, mint a fejedelem.

– Hiszed-e Sikó?

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette, beborogatta a fejét, szivét és őrizte, mig elszenderedett.

Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora. Azoknak megsugta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

– Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de ugy látszik megértették, mi az a hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosan néztek egymásra; – már ahogy ezek a székelyek szokták, – kikben sajnos nincsen semmi finomság, megértés. – Darabosak, féktelenek és az Úristen is tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.

APA MÓZES TEMPLOMA

A homály csakhamar megvilágosodott a havasok felett s a sajgószemű madárkák az ösztöntől melegen felröppentek.

Hajdan az őrköszöntők ezekről a szirtekről fujták meg a hárskürtöt. A serkentő tülkölés lehallszott messze az Olt síkságig és átvették az ódon templomok falai, szulák-palánkos udvarházak. A vontatott kakasének így hangzik:

– Hajnal vagyon, szép piros hajnal! Ébredjetek!

Hajnal vagyon, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör szarván és a lombkaliba alatt felserkent Uz Bence, a havasi pásztor. Olyan közel jöttek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán szikrázó virágok volnának. Sokáig istrázsálta öket fektében és elnézte a gyönyörü égöntést. Majd ösztönszerüen letörte azt az ágvesszőt, melyre az első napsugár ráesett. Később a harasztot lassan szétvetett lábai közé kaparja. Minden nomád így tesz tüzet, ilyen ösztönös tempóval. Szikrát csihol és a körmén égő taplót gyors ivecskében meglengeti s az ághalom alá dugja; mintha az ősvilág fészkébe rejtené óvatosan.

Csakhamar felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. Az Uz Bence félorcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad, mintha félálarcot viselne a legény.

Mellette a szironyozott, himmelvarrt borztarisznyából kinőtt a fenyővizes üveg nyaka. A virágzó bokron durva üngje szárad. A lombkaliba üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el a szénaágy alatt. Itt őrzi a baltacska a szeretőjétől hozott jegykendőt, finánclábu dohányt s miegymást.

Koldusélet biz’ ez, de Uz Bence nem azért haragszik. Bénit várja, – az öccsét, – akit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Tsinód Évához, a szeretőjéhez; – de csak nem jön a fiu.

A töméntelen fényes vakondturás lassan tünedezik az égről. Az áldumáscsillag rég dolgára ment már, s a kunyhóba tekintő éppen most készül belehullani a hajnalszakadékba: – Hej csak a fiú nem jön, hiába várja Benci bátyja. A hold sarlója még az égen képpedezik.

Erre képzeletben felülteti Tsinód Évát, ahogy eleink szűz Máriátszokták. Valami foszlányfelhő ugy hajlik a hold két szarva közé, mintha Tsinód Éva ezüstpendelyben feléje kinálná a fenyővizet.

Az Öregisten rég kimustrálta az eget mikor sánta lován arra hujjongatott Bartis Fürge Mózsi. Neki odakiáltott.

– Te! – Nem láttad-e az ecsémet?

Bartis oda se pillant, nem azért, mintha nem értené a szót, de elébb elvár két kiáltást. A harmadikra aztán oldalbordán rugja a lovat, s csak messziről bőgi vissza.

– Az ecsédet-e? Abbiza zsidóravatalon fekszik.

A zsidóravatalon fekvés azt jelenti, hogy a fiatal Uz részeg fővel eldőlt valahol az uton. Arra is jó ez az ajnádi mondás, hogy pásztor délig ne várja őt Uz Bence. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika lapockájáról nem száll fel a kék döglégy s a pap udvarán a csirke arany ülepére esik és két viaszlábát a napnak feszíti.

Tisztességeset káromkodik a hirre a legény, de nem azért, hogy Krisztust sértse; hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.

A Béni-fiu mikor megjön még nagyobbakat káromkodik. Ő se Krisztust akarja bántani, csak a bátorságát bizonyítja.