Part 1

NYIRŐ JÓZSEF

JÉZUSFARAGÓ EMBER

MINERVA · 1924

HULL IMMÁR A FENYŐTOBOZ

Völgyek torkában, patak mellett, tengő-lengő árnyékok, muló apró fények közt húzódik meg az erdei szállás. Jó hatóra járás a falutól. Farkasfogba eresztett gerezdes faház gömbölyü fenyőgerendákból összenagyolva, magasüstökü zsendelyes kunyhó két ablakkal, keskeny ereszettel.

Mellette rozzant pajták, szénacsűrök, beromladozott tetejü odrok, baromnak vert borókatövis körök. – Itt él a zsellérsorba került szegény ember elhagyottan, a maga külön örömeiben és sírásában.

A hegyek felnyomultak az égi jelek szomszédságába és aranytűzbe borítja a vállukraemelt rabonbán, a nap. Borongó felhőket, reszkető ködöket hordozó magas és súlyos kőhomlokok a keskeny vizfolyások fölé tornyosulnak. Óriási fáknak, sűrü bokroknak szövedéke minden oldalon. A vágásokat virág foltozza eleven színekkel, mintha széttépett piros, fehér madárkák pihetollai lebegnének az avar zöldjén.

Jártkőt emberek beszélik, hogy szörnyüséges hegyek vannak másfelé is, de – ott suvadjanak meg – azokban elvadul az ember, havasi betegség lepi meg.

Ez a havasi betegség primitiv formája az ösztönöknek. A szénánhálástól és erdők terhességétől telített ősparaszt vágy, mely csendes morgással várja magára a sötétet. A lapos homlok tudása, mely nem terjedhet a tiz ujjon tul s a juhtej müvészete. Kutyarágta füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanus, alig mosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába, vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna. A vegetativ élet hülyéi, kik lustaságukban lyukat ülnek a földbe. Megkuporodnak a lopott holmi felett, a fényes pénzt vigyorogva számlálják át egyik markukból a másikba. – Rendesen tulszaporítják magukat. Az ibolyaszinüre csipett nyaku gyermekek a szalmán vánnyadoznak. A sárga penészasszony merészen rántja térdei közé a forró fazekat, hogy gőzében elborultan fürödjék az örökkön éhes vágy. Ezer hely van, hol a széldöntés lejtőjén megülnek a vadak és sokáig visszamarad az átható szag. A ferdénjáró emberek világa ez, a havas nyomorultjaié.

A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden gyengét elnyom és megöl, az erős embert még sulyosabbá teszi. Az ilyen erdei szállásokon vaskos és egyszerü dolgok folynak. A fák közt járó minden székely koponya más törvényektől fénylik az ágtetők alatti félhomályban, amit nem határol el sem kereszt, sem fegyver.

A patakon avult, fekete, moszatnyálas özönfa akadozott fenn. Rajta szitakötő ingadozik. Szereti, hogy a víz a fával együtt ideoda siringeti.

Ember sehol.

Egyszercsak a meredek oldalon hangos baromcsendesítő hóhahóval leereszkedik egy szekér.

Idős ember üti fel az ostornyelet a tehenek előtt, hogy helyben maradjanak. Félig sírbarokkant, törpe alak. Hunyorgó szemei alá véres kört von a vénség, a szakadozott pillák be se fedik teljesen. Mérgesen tekintget az erdei szállás felé. Totyakos harisnyáján a piros sinór feslett, rojtos és piszkos. Az ellenzőrészek kiszakadoztak, a szíj vége szomoruan csüng alá, mint a csiksomlyói barátkorda.

Eltelt annak az ideje, mikor híres dullók aranylikat, csattot verettek a harisnyaszíjra, paszománttal meghányatták, gyöngyszemekkel meghullatták. A legénfiak azonkívül ezüstbojtos csapót eresztettek a végébe, királyleány kilenc sárga hajszálával összefonva.

Az ezüstkender s a királylányok megritkultak, a mód csúnyán meghanyatlott, a nadrágszíján az utolsó likhoz értünk.

A tehenes ember bedörget a szállásajtón.

– Uzon Farkas állj elé, ha mersz!

A hetykén vetett szóra semmi mozdulat. Kis kémlyukat határol a kezével a szemének az ablakon. A ház üres. Legénykedve a rengeteg felé bődül az öreg.

– Uzon Farkas, te kászonyi tolvaj!

Kérkedő állásban vár.

Settenkedő, alkonyati árnyékok kelnek útra. A madarak pittyenve szállanak le a levegőből a fákra, földre, szirtrepedésbe. A marhajárás távoli ösvényein cammog a jószág.

Ujra megismétli a számonkérő hivást.

– Uzon Farkas, jere hogy feszítselek fel!

Rekedtes hang zúg vissza később, hogy szinte sűrűbbé válik a levegő tőle. Uzon Farkas galyat recsegtetve ereszkedik le.

Magas, erős ember, munkára vetkőzve. Érzéketlenül szilárd és elvetemülten nyugodt.

– Apró szóval es megjárná a beszéd – dörgi.

– Micsináltál a leányommal te, te, – pattog a vénember.

– Láthatta, ha szeme van.

A szekérre tekint Uzon.

– Szedje a perefernumát, – látom azért jött – s arra hágón ki, lűtőn bé, de osztán futtába, mert kijedet es hamar elnégyelem, ha sokat szokotálódik.

Az ajtón furfangos fa-zár van. Rovások, lyukak özöne rajta. Érti, aki csinálta.

Uzon érti, de most mégis betaszítja siettében és dobálni kezdi ki rajta a tarkafejű párnákat. Feldobja a varrógépet, az ösztörüről hozzáveri a cserépedényt. A falról undorodva leöleli a tarkaszőttes rokolyákat. Sifonyérnak lábatörik, úgy dolgozik. Végül csufondárosan lenézi a tehénkéket.

– No most ződágazza fel a bogarait s ahajt, mint a fergeteg kifelé az életről, akar mozsika szóval, akar anélkül.

– Hát a leánka? – követeli az öreg.

– A leánka nem perefernum.

– A gyermök az anyáé törvén szerént – jogászkodik az öreg.

– Csak legyen türelemmel, – rikólt Uzon a nagyothalló ember fülébe. – Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nem hatta anélkül. Eleget megportyázták a házamot.

A szekér oldalán fejsze galandozik a lajtorja vaskarikájába fűzve. Az öreg azt szemléli.

– Lennék csak a régi erőmben.

Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas csakazértis megsérti.

– Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát ittfelejtette.

A vénség a tehén szarvának kap.

– Hó te! – Mi bajod anyósoddal?

– A szekér mehet – inti Uzon. – A lelkire vegye kied, hogy a fejérnépvel úgy kell bánni, mint a tojásval. – Egyebet nem is hagyakozott anyósom.

– A kirisztus – – dülöng tovább a szekér.

A fenyőcsúcsok friss zöld hajtása belesodródik az akadálytalan magasságokba, a gyantás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a víg létnek dala ver át, valósággal trillázva gyöngyözik a fatörzsekhez verődve. A hegyek rózsás ködből szőtt zekéket viselnek.

Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kis lánya után és hogy a jószágot hazaterelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Ingó-bingó mókusok ébenfekete virágmag szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek, fenyőtobozzal harangoznak. Majd a sűrübe menekülnek az Uzon zajára, ki aggodalommal fontolgatja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán.

Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik észrevették országgondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz omoltak.

A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sírni kezd.

Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül sötét, indulatos, de mégis ajnározza.

– Csinálok hónap osztovátát, zergős sulykot, csak ne búsulj lelkem.

A gyerek könnyesen felragyogott.

– Hát kicsi vetőllőt?

– Azt es.

– Hát veres guzsalyt?

– Még azt es.

Ha fiu lenne, most faökröt, szekeret, festett jármot, rigófiát, kalitkát, madártojást ígért volna.

– Mert a gyereknek játék kell, – bölcselkedik magában.

Hogy fog ennek megfelelni. Feje lekonyult. Ha medvét kellene lehoznia puszta kézzel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni, angyalszárnyból tollat tépni – hogyan kell?

A leányka ettől kezdve felpendült. A legelőn az ökröknek dicsekedett.

– Kapok kicsi vetőllőt, osztán osztovátát.

A nagy fehér állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk fölsikoltana.

Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a szépen hajlott szarvak fekete hegyét.

Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek virág karikája, mely az emberi terhek felett öntudatlan, boldog súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver bizonytalan és elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zúgás a fában.

Így látva ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mérgezett kútjából. A borzalmak látásra kényszerítették korán és sokszor nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lénye már ilyen hamar rettentő titokba zárult.

A kicsi vetőllő, – a szíve sötét fátylat sző fölébe.

Az alkonyban meglebeg a fák levele.

Uzon Farkas megfelelő fát keres a játékportékához. Semmi kedve hozzá. Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsinálta legénykorában a szeretőjének.

– Osztováta, veres guzsaly, istenharagja – dörmögi.

Kényelmetlenül szélesremozdítja a száját, de látható erővel ismét összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete oduiban titkok villognak éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknakszánt fától.

Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel.

Az erdők mélyén már árnyékalakok, suttogások ébredeznek. A szakadékok ásítanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ágaikkal a rémek felé. Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szaggatott, darabos mozdulások neszeznek.

– Mi az! – rémül Uzon Farkas.

Születnek a kisértetek.

A különös szürkeségben minden torzalakot ölt.

Az ágakból, bütykökből, göcsökből sutafejű, sötétszínű, szabálytalan, beteges korcsalakok szövődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejű, madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Babona fiai, földevők, erdőszélen ágon ülők és szemnélküliek, tudatlan ijedségből táplálkozó, álomnehezítő rémek kárhozatos gesztussal. Csak a kénszag hiányzik.

Asszony meg ne lássa, gyermek fel ne sírjon!

A leselkedő omladékok, megrémítő, siket szálfák, alattomos patakok, a sötétség láncával kerített erdő kisértettombolása nem ijesztette meg Uzon Farkast. Szokva volt hozzá. Erősebb is volt és szembe fordult.

– Felgyújtom az egészet.

Haza botorkált. Az asszony miatt nem birta rászánni magát, hogy játékot tervezzen.

A szálláson a kisleány félelmében elszunnyadt. Ráterített egy tüzön, földön megviselt, kopott piros csergét. Fogta a kését és gondolkodva zsendelyt kezdett hornyolni.

Kívűl még mindig vergődtek az erdő fantomjai.

Az alvó gyermek arca lázas fénnyel égett. Izgatott lélekzetvétellel pihegett a nyitott cserepestűzhely világánál. Hirtelen felült álmában, apjára merevítette a tekintetét, felsikoltott és visszaesett piszkos vackára.

– Megijedt valamitől – morgolódott Uzon.

Csitítgatta, csak onnan a kis székről.

Mégis félredobta a zsendelyt. Cseréptányért kotort elő. Öntött fenyőszurok volt benne csepübéllel. Meggyujtotta a primitiv lámpát. Síma gyertyánfadarabot választott, lapos ácsplajbászt kerített és kirajzolta a játékvetőllő kedves határait.

Ügyes famunkás volt.

Pitymalatra kész lett a hajóforma játék, oldalán faragással cifrázva és a kis guzsaly is. Ökölnyi csepű rajta. Letette füstös, goromba gyöngédséggel az alvó gyermek mellé.

Maga lekönyökölt az égő szuroktányér mellé. Csontos, tatáros arcára könny cseppent. Egyébként érzéketlen, dúrva parasztnak látszott, ahogy fertájórára elnyúlt a fenyődeckaasztalon.

A fáktól az ablakig kékesen, hűvösen, gomolyogva, vízpárákkal szentelt fénnyel virradott. A nyílások, ágak köze is megtelt lassanként. A színek madárkiáltáskor ébredeznek.

Azonmogorván felült.

Az ágy bontatlan, a ház feldúlt, az ablak tompa világosságában feltünedezik piszok, nyomor. Elvert felesége szitkai egy szál ingben kuporognak a szögletekben.

A férfi szétkotorja a hamut, gyújta a tüzet. Gyerekén vizsgálódik.

A kislányt hevesség, gyors lélegzés, testreszketés kinozza. Vacog a foga is. Az érintésre megrezzen félénken, ébred és tájékozódik. Meglátja a játékot. Magához szorítja a kicsi vetéllőt s a guzsalyt.

Uzon elfordúl, lágyan kilép az ajtón, mintha csendre intené a felkelő napot.

Fejéshez lát, de nyugtalan. Sürgősen jön vissza a fehéren ködlő tejjel. A tehenet csak megcseppentette.

– Egyél lelkem.

A gyerek fáradtan rázza a fejét.

– Nem istálok.

Uzon erőlteti, vigasztalja, ül mellette komoran.

A jószágot a legelőre kellene verni, a gyereket nem hagyhatja ilyen betegen. Tőkét is kellene faragni. Maholnap kijönnek a számbavevők. Az asszonyra gondol. Most jó volna.

– Csakazértsem.

Csergébe takargatja a leánykát, ölbe veszi. Karocskái nyakára fonódnak, feje apja homlokára hajlik a füléhez. A pokol kulcslyukán hallgatkozik.

Le se tette többé az öléből.

Hordozta csordaőrizni, kaszálni, gerendát faragni. Ágból, fűből ágyat vetett bokor tövébe, vagy fához támasztotta gyönge hátát. Gyógyitotta tűzzel, vadgyümölccsel, virággal, madárszóval, minden erdei jóval. Hiába igért neki ünnepi gúnyát, kis csizmát, pántlikát, gyermekizgató nagyszerűségeket. Lenhaját simogatta, a beteg harmatot türülgette homlokáról. Az elnehezedett szemek ettől sem lettek fürgébbek, feje rágyöngült a vállára.

Napokon át őrizte embertől, haláltól. Nem tágított mellőle.

Leste az ösvényeket, hogy jönnek-e az emberek a tőkét átvenni. Azok pénzt hoznak. Ötven krajcárjával fizetik darabját.

A legelő jószág a fák közé szóródva delelt.

Végre őt kiáltották. A gyerek aludt. Ott kellett hagynia. Zekéjét a nap ellen védőleg állította.

A gerendák átvételénél baj volt. Méregettek, számitgattak s az idő telt. A szóváltásban el is feledte a gyermeket.

– Két peculát szálankint lehúzunk, mert nyolc cól hibázik, – akadékoskodtak a gazdák.

– Nem cólra vót az egyesség. Osztán itt vőgye van a fának, ezt esment ki kellett ejteni.

Csak létrejöttek egymással, Uzon a repedezett tenyerét nyujtotta, hogy átszámolják a pénzt. Bángóba fizették, az ezüst pénzt szépen kikerülgették az ujjaikkal.

Uzon egy koronás papirt kinyálazott a többi közül.

– Ezt cseréljük meg.

– Azt mért?

– A leánkának.

Egymásra hunyorogtak a gazdák. Szamárember ez az Uzon. Ekkora pénzt nem hánynak gyermeknek. Mégis megtették.

Ekkor szörnyű és sok állatbődülés harsant fel, mint mikor medve lepi meg az ökröt. Felugrik a nyakára s úgy nyomorítja meg. Vad igézetet vert a kilátón.

– Valami baj van.

Uzon rohant a zuhant fák, heverő sziklák, csonka tönkök között.

A gyerek halott volt már a piros csergén.

Halálküzdelmét könnyen oldhatta meg. Egy pillangó rászáll az örökkévalóság falevelére és nehány szárnylendítéssel egyensúlyozza magát rajta. Ennyi az egész.

Az ökrök körbeverődtek körüle. Szagolták és tompán bömböltek, vörösretágított szemekkel. Szarvuk összecsattogott. Az állati ösztönnek ez a megnyilvánulása nem ritka a havason.

Uzon Farkas lihegve verte szét a csordát. A borzalmas állatfejek iszonyatra tartva nyugtalankodtak, fehéren bámulva, szilajul, a férfi lábnyomára szegzett szarvakkul szántották az ösvényt.

A tőkeosztó emberek elborzadva nézték az ős, halotti pompát.

Úzon számba se vette az egész világot. Dologhoz látott.

Fürészelt, gyalult. Ujra elővette a lapos ácsplajbászt és reszketve rajzolgatta az elhunyt gyermek rövid határait a deckán. Ködös szeme előtt sokszor elgörbült a fekete vonal.

Csak akkor szepegett, szipogott kissé, mikor egyik felől a kicsi vetőllőt, másik felől a veres guzsalyt tette melléje.

Aztán őrt állott, míg mindenestől elmerült a sötétségben.

Nagy későre síró árnyék suhan be az ajtón. Az anya.

Uzon nem szól, csak a szuroktányért gyújtja meg a kis lány fejéhez. A cserepesbe is tüzet tesz, a csüngő kormos láncra felakasztja az üstöcskét a vízzel és tovább bámul.

Inge szétnyílt. Bozontos mellén játszik a cserepes lángja szép vörösen.

Szívének fekete sugarai most változnak pirosra.

A hallgatásban koppan a háztetőn valami. Felpillantanak.

A ráhajló szép fenyőfáról lehullott egy toboz. Semmi más. – Csak egy kicsi toboz.

Csakhamar megérkezik a vénember is. Morog, sóhajt a kis halottnak, aztán csendes csoszogással ő is beűl a góc alá a veje mellé. Szenet kotor, a tenyerén mérlegelve a pipára teszi, görbén gunyasztva hallgat, míg feje, az igazság örvénye elszenderedik a húnyorgó zsarátnok felett.

Az élők szájvonala elhalványodik a némaságtól. Időnként koppan a háztetőn a hulló fenyőtoboz.

Közeledik Szenmiháj napja.

A VÉRLÁTÓ LEGÉNY

Az őshagyományokhoz tartozik ez a különös csengésü szó abból az időből, mikor nem egy, hanem hét Boldog-Asszonyt tiszteltünk, magyar nevezetü csillagok alatt aludtunk és dalt énekeltünk a Földről, melyben benne volt a mindenség összhangja. A pogány-hunn szertartások hálazengő dala volt, a világteremtés látnoki tudásából megalkotva olyan fokozattal, amely két fűszál összesurlódásának könnyedségétől kezdve a világkataklizmák zordságáig mindent egyesített magában.

Babonás borzongás lep meg, ha csak ki is ejtjük: _Vérlátó legény_. A keleti fajoknak a lét és nemlét kérdéseit törvénybeosztó elképzeléseinek egyik formája, a szántóvető mitológia természetfölötti erejű papja lehetett valaha a Vérlátó Legény. Majdnem teljesen elmosódott az emlékezetben, de a mi falunkban ma is őrzi a Vérlátó-család.

Arról hires familia, hogy vala egy szép leánya. Az ősvallásban lehettek táltosok, különféle Látók, Rémlátók, Vérlátók, Széplátók, de ilyent, mint ez a leány, egyikük se látott.

Kölyökkoromban hallottam azt is, hogy ha esténként az ablaküveg elhomályosodik, kivül Tévelygő-Lélek didereg. Hajdanában ez is vallási igazság volt. Abban az igazságban én is bizonyos vagyok, hogy valahányszor a Vérlátó-ház ablaka elhomályosodott, benn a szép leány mindig elpirult; ami rendesen igy van más vidéken is, ahol Bolygó-Lelkek járnak.

Ezek után nyilvánvaló, hogy a bolygó-dogmát fehérnépek találták ki, de csak most tudom, hogy mi rejlik a vérlátó igazságban, melyet az idő eltemetni, ember elfeledni nem tud.

Azt tartják, hogy a virágok a föld leggyöngédebb gondolatai. Mindenik a megvalósult szeretet.

És ma kételkedem ebben.

Az első érzés melegségével és hiszékenységével a Vérlátó-leánynak nyujtott első piros virág meggyőzött, hogy a rólunk lekeresztelt vén misztérium mégis bennünk lappang.

Ma is elborzadok, ha rágondolok.

A szép leány a virág láttára halálosan elsáppadt, vonásai eltorzultak, a szeme megtelt könnyel, reszkető kezével meg se érintve tiltakozott.

– Nem. Vidd el. Ne is lássam.

Panaszosan hozzátette:

– Cak így szeretsz te engem?

És kevés belső küzködés után, menten, erőszakosan átalakulva, haragtól lobogó alakkal, büntető gőggel, engemgyülölő gőggel, jóvátehetetlenül elutasított.

– Sohase lássalak többé!

Bús fővel kutattam, kérdeztem, hogy miért gyűlöli a Vérlátó-kisasszony a piros virágot.

– Már az is vérlátó, mint a báttya, – ijedeztek a népek.

– A báttya?

– Kaszáláskor volt az első vérlátása az úrfinak – kezdette végre egy atyafi, mint valami államtitkot.

A szilárd hitnek erejével, a székely szónak szépségével előbb részletesen leirja a réti kaszálást, hogy szinte látni lehet a testek nekifeszülését, amint lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó vizhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében remegnek, mint a földöntúli élet kinnfeledett szines ruhácskái, A rendet vezető legény a kaszatörlő füvet szálankint lábaihz hullatja. Kedves, édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forrótestű legények kitalálása. Az emberek nézik a Nap-szakállát, a hegyekre rézsutosan hulló sugarakat, ami megjósolja az esőt. A földnek nagyszerű nyugalmán elszótalanodva visszahaladnak, hogy ujrakezdjék titkos mozdulataikat.

Vérlátó Béni egyszer csak meghanyatlik és kiáll a sorból. Mosolyogva hagyják el a többiek. Eszre se veszi. Fontoskodva, tétován elindul az öligérő fűben, belehajlik, nézi, vizsgálja.

– Aki Istene van, – kiált borzadva, – hiszen itt szörnyü sok a vér.

A férfiak eldöbbennek. Az apja rászól.

– Mit beszélsz?

– Tele van vérrel a rét.

Rettenve szaladnak oda, de vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan a rét.

– Hol látod itt a vért?

Béni leszakít egy marék piros mécsvirágot, eliszonyodva mutatja.

– Hát ez mi? – Friss vér! Bizony Isten friss még!

A férfiak a kiizzadt, sápadt legényre tekintenek, kinek szemeiben lobog s mint tűzbeborult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen titok.

– Szent Isten! – mondják halkan.

Apja kemény mozdulattal megrázza a fiut.

– Béni! Béni fiam!

Könny facsarodik a szemébe, komoran maga elé néz, kérleli szomoruan, megfogja a kezét. Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Nincs miért sietniök. Pihegve fáradtan viszi életének roncsát, meghalt lelkü fiát. Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel, lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között és csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel s a füvek is hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyü terhüket.

Zárkózott, csendes ember lett aztán Vérlátó Béniből. Semmi rendellenesség nem látszott rajta. Széparcu, hatalmas termetű fiu volt. Ritkán és keveset beszélt. Nem tudták, vagy csak elferdítve ismételtek valami különös zavart gondolatokat a vérről és virágról. Sejteni se lehet, hogy miben volt a meggyőző ereje, de elhitték neki és tisztelték, féltek tőle, mert természetfölötti erőket sejtettek benne.

Ekkora ostobaság láttára felkacagtam.

– Tébolyodott ember szavainak hogy lehet hitelt adni? Közönséges babona az egész.

Az urak vállat vontak rá.

– Minden babonában van valami.

Az orvos azt felelte:

– Engem már hivtak olyan beteghez, kinek semmi baja se volt. Bibliát imádkozott, és kijelentette, hogy alig van egy órája hátra. A mondott időre meg is halt.

A pap igy válaszolt.

– Istennél semmi sem lehetetlen.

A jegyző odamódosította véleményét, hogy:

– Szamár vagy öcsém ehhez.

A falusi nép nem is köszönt, de nekem csak a leány haragja fájt.

Rajta nem csodálkoztam. Neki az én piros virágom eszébejuttatta a megrázó tragédiát. Ezért nem nézheti a piros virágot. Ilyen borzadályokra hajlamosak a gyengeidegzetü nők. Durvaságnak tartotta, hogy a ránézve szörnyü emlékü jellel megbántottam. Nem sejtette, hogy ismeretlen előttem a megrázó történet. Majd ha nem lesz annyira fájó az érzékenysége, jóváteszem.

Pár nap múlva kis gatyás fiu dobálni kezdi délután az ablakomat.

– Nem takarodsz el? – riasztok rá, de a kölyök némi orrszippogás után felmutat egy írást és jelenti, hogy:

– A küsasszon azt mondta, hogy ne szóljak ki küldte, csak vessem be az ablakon,

Reménykedve bontom fel a levelet.

Felül a papiros fején nagy betükkel – egy „_Mégis!_“

Alatta szaggatott, néhol összefüggéstelen sorok.

_– Tudd meg!_

_– Igaz a vérlátás,_

_Mert:_

_A vér nem mulik el soha._

_A vérnek kútja Isten szive, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A földben van és nem válik soha porrá, csak átalakul._

_A vér szent és megbocsáthatatlan._

_A föld vérből és emberből való kenyere az emberiségnek. Ez termi a virágot, a virág pedig nemzi a vádat az ember ellen._

_Mert:_

_A virágot a jajszó űzte a földre._

_A virág a vér vádlevele, a gyilkosság elleni rémület-szó._

_Az örökös szomoruságnak gyámoltalan jelei ők._

_A halál koldusa lett a virág._

_A halottak árváinak nevezem, kik piros fejecskéjüket nyujtják kegyelemre. Ezek a piros virágok. A fehér virágok már halottak, kik nem értenek meg bennünket._

_A virág a vér történelme._

_A vérlátás igaz._

A vér és virág evangéliuma volt ez az írás.

Akkor nam hittem, csak mélységesen elszomorodtam.

El se búcsúzhattam, pedig évekre elhozott a sors. A bolond jóslásokat elfeledtük. En is, az emberek is.

Pedig a vérlátók rendje csakhamar kiujult a földön. Most is mindennap bejárják a piros virágos réteket. Ma itt, holnap ott suttognak el egy-egy vérző gondolatot és sírva, nyögve borul le előttük az emberiség.

Már elhisszük, hogy a vér szent.

Valljuk, hogy elapadhatatlan.

Hirdetjük, hogy boszulatlan nem marad és mégis a gyűlölet az átokkal párzik a háztetőn.

Ujra tévelygő lélekké lettem a saját ablakom alatt őrködve és könnyemtől homályosodik el az ablaküveg, ha betekintek rajta.