Part 10

– Halld meg szómat, szótmeghalló Nagyisten! Kik örülnek keserítsd meg, napjaikat rövidítsd meg, tanácsukat bolondítsd meg!

Mégis mentek mendegéltek. Zsebkendővégről vezette a földönfutó halál. Bánatuk nagy árnyékot vetett. Néha visszanéztek a falura, hol immár az ördög veri csóré hasát örömében. Ahogy a nap szállott, úgy hűlt ki bennük az élet. Pedig a föld szánta, virág virágnak adta lépteiket, mégis elfáradtak. A véneretnek biztatta leányát.

– Tarts ki lelkem, mindjárt szállást verek! Csak madárszállatig megyünk.

Erdőbe tértek. Az Eszter szeplőtelen-fehér ruháját elnyelte a rengeteg. Ezüst moha csalta, híves, pusztaföld vonzotta. A mélységek ásítottak, patakok halkan pöröltek. De ők meg nem álltak, hanem addig mentek, mig az erdő szép tisztásba nyílott. És ez telistele volt sohanemlátott különös virággal. Énok Eszti örömében felsikoltott.

– Miféle e virág?

Az öreg próféta felvetette két homályos szömit. Visszarettent kezével megragadta, tétovázott s borzadva suttogta:

– Az-é? Várj! Ne menj még! Az-é? – Az a Rapsóné rózsája.

Rapsónénak, a székely istenasszonynak végzetes virága. Mindentudó vén némberek ismerik a titkát. Bájol és öl. Ki meglátja szerelemre gyúl értük, akaratát veszti és tapodtat sem léphet, míg vérrelfestett habot vet a szája és mereven mosolyogva elpusztul. Az ember és a virág szerelmének különös orgiája ez. Az állatszagu virág ráhajlik az élőtestre és kiszíjja.

Szántszándékkal cselekedett igy a vén szombatos, ki sem hitétől, sem hazájától megválni nem tudott. Itt volt a „madárszállat“, mellyel bujdosó-magukat biztatta. Ez a rejtett helye a földnek, a feketecsont völgye, meddig bizton kitart minden szegény ember kenyere.

– Szép fű-ágyat vetünk, tüzet teszünk, egyet jót pihenünk, – igy biztatta lányát.

Énok Esztert tartóztatni nem lehete. Derékig futott a virágok közé. Pillanatig megdermedt az apja, azután elszántan reszketve biztatta:

– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!

A leány már kábultan danolt. Megtépte ruháját, kacagva rikoltott.

– Hej szép Erdély ország! Milyen furcsa hely ez? – tért magához ismét.

Köröskörűl minden sárga, mintha aranyhófúvás csapta volna meg a fák lábait. A szédülő tekintet előtt egymásra düledeznek a hegyek, a kisirtszömű csillagok borzasztó magasba szállnak, a füvek beszélnek, a holdból pókok ereszkednek aranynyálon. Mezők, völgyek megzendülnek, hajnali nóták, szarvas muzsikák töltik be az erdőt.

– Hej szép Erdélyország! Nem megyek bújdosni, száz vagyon szeretőm!

Már nem látta a hátamögött rombadölt világot. Ifjú volt, szépséggel és szomjusággal teljes, kinek nincsen éhség, romok, hulla, ördög, vén, szélhüdött világ, torzember; inkább vagyon dal, szerelem, vágy és szépség. Igazsággal fertőzött vén apja már látta, hogy ha kézenfogva vezetné is ki a Rapsóné virágai közűl, Jehovát, mindent megtagadna most már az ifjúság, mely minden elpusztult világrend felett új világot lát. Kicsit kétkedett.

– Tegyem, ne tegyem? – Nem lehet, – mormogta tovább.

Ha a pusztába vezető tűzoszlop eddig elvezette, nincs többé vissza-út. Bárha kétkedett is eddig átkos barátok cselvetése miatt, itt Mózes parancsol és Áron virágos vesszeje veri az új élet szamárvemhének hátát. Hát ő legyen világcsúfjára hitben hanyatlott, szemétdombra kivetett, misékre riasztott, kereszttel béllett papok koldusa, Jehova tagadója? Sohasem! Ő sem és semmi pereputtya. Harag hullámai mosták két roskadt szemét, ha a történtekre visszagondolt. Irtózatos indulattal, füstös sovány karjaira szorította az imaszíjjat s üvöltözve siettette a halált a gyermek, a gyermeket a halál felé.

– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!

A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység szinén és nyomorúlt volt az ember hajaszálától sarukötőjéig.

*

Mire az első három csillag helyet váltott az égen, szombatos Énok Eszter volt a legszebb Rapsóné rózsája.

Apja szörnyű háborgással ekkor felöltötte imaköntösét, fejéhez viaszkgyertya-véget gyujtott és elkezdett virjasztani. Feltekintett a világmenyezetre, tébolyultan így altatta gyermekét:

– Lelkemből kiszakadt ékes küs virágom, oh szállj le reá, te boldogító álom. Kedveld meg őt Nagyhatalmu, ki az harmatot is magadhoz vonod. Mert illeni fog szép fodorfellegeid közé s ott is a szebbik lössz… Nincsen bélagyöngyös selyem pártád, bizony vagyon tiszta fehér orcád!…

Az éj zürbölt. Nagy égi harmat lepte be a leányt, ékes orcája lassan megfagyott. A vén székely-zsidó szava mindegyre szivenszakadt. A homály elől futott a hold. Tiszteletére földhöz bólintotta tar fejét és búgva, töredezve elmondotta a szombatosok hasznos és felette szükséges ujhold-könyörgését. Végül a kerubimok és szerafimok közé ajánlgatta a holtat.

– Mert érted öltem meg őt Isten, hogy általa az új hit meghaljon a régiért. Tövisre akasztott bárányom ő, óh Ábrahám, Izsák és Jákob Istene.

Az ég lassan kezd árvulni, a föld homálya kezd rá feltolulni, a fák, mint böjtölő zsidó árnyéka, ijesztőre nyúlnak. Székelyföldet komorság takarja. A fájdalomtól félig vakon ül-ül Enok a fű-ágyon.

– Vajjon szabad-e egyik hitnek a másikat megölni? – vitázik magával.

A föld bűbája, ereje őt is lassan leláncolta, tajgai megbénultak, de mintha belül hirtelen száz esztendőt fiatalodott volna, agyában felgyúl, mint villámütés felcikázik a lét kérdésének nagy felelete, hogy az élet értelme maga az élet. Az élet pedig: Világot teremteni és szeretni. Erre különben minden haldokló rájön és most Énok is felszöknék, hogy hirdesse fennen, költené gyermekét, de nyelve elfogyott, a Rapsóné rózsáinak ölelő indái, csudavirágai többé nem eresztik.

– Mindegy, – pöttyentik ajkai elhalón.

Az ég sátoros ezüst tornáca lassanként feltetszik. Kevéssé még elportyáz elméje, végül alázattal felszól az Öregistenhez:

– Foghassák már értünk az ökröket!

És szépen beltenyerébe hajtja szomoru fejét.

A felettük ülő bagoly mégegyszer felveti a kérdést:

– Mi hát az élet?

És hanyatzuhan a fa mély odvába, mert jön a virradás, ideje lejárt.

Uj korszak hajnalodik a föld mindanégy határán.

ÉRTELEK VIRÁG

Végre.

A megújhodás erőt vett a földön, illata lebeg a szinén. Aranytokok felnyilnak, a magvak repedeznek, a fák vonaglanak és mint fájó sebeket viselik rűgyeiket. A zúgokban rejtőző hófoltok összecsurrannak és sirva szürődnek a föld középpontja felé. A rovarok, friss legyek kápráznak a nemremélt felébredés csodája felett és fejjel mennek neki az üde szineknek, mint zengő-pengő, megbolondult drágakövek. Az ökrök cammogva, fehér erejökkel áldásra kényszerítik a földet, mert beléjük szállott az ember szava.

Jorlai Csele Tamás, a nagyúr, nézi a vető embert, amint markából sárga permetezés suhan ki, lépked és liheg a teremtés vágyától. Hátán langyosan ömlik le a márciusi napfény.

Csele Tamás, az úrfi, a vén dulló onokája. Huszárrészről való első család, a falu kedvence. Ha követ nem volna is, akkor is közeleresztenék a királyhoz. Igy tartják róla. – Egyébként arányos, tömör, elpusztíthatatlan, egészséges és szines, fiatal, mint egy csiki legény.

Fertály óra alatt betelik kedves benyomásokkal, mezővel, erdővel, juhok ellésével. Kihozta sodrából, felvillanyozta, nézett, nézett a világba, emberek roskadására, falu szépségére, a bontakozó élet szépséges tükrébe, messzecsillanó kis olvadásvizek ezüstjére. Látott deres hajat, fehér orcát, gyermekzokogást, szerelmet és gyűlöletet, világhatalmat, világtébolyt, most született lepkét, fekete föld hasznát, hegy oldalán szálló kis füstöt, tudatlan felhőbolygást és egyszerre fájni kezdett neki a faágról ereszkedő kis pók, a heverő kavicsok békessége.

A vetőember mosolyogva jön szembe.

– Szépen sóhajt az ősz-vetés!

Mikor már akkora a búza, hogy szellő iránt lengedezik egy kevéssé; ezt nevezi vetéssóhajtásnak.

Csele Tamás bólini, elnézi, hogy a friss hantból a tenyerére vesz az ember, szétmorzsolja.

– Miért teszi? – Lélekkényszerítő, erős gondolatokkal kérdezi a nép gyönyörű problémáit.

– Csak úgy. Beosztani. Minden szemhez egy csepp verejtéket.

Eddig nem vette észre, de minden magvető férfi szemeszögletében különös redő ül. Abban pihen az akarat, jövő és szeretet.

Az asszony ebédet hoz. Ő is élettől áldott. A gazda az utolsó markot szétszórja a feje fölött az égi madaraknak.

Csele meghatva nézi.

– Annyi új barázdát vonj, ahány lépést tesz feléd. – Vasekéd az idegenfonat, mely vaserődet és gondolatot vezet le a földbe. Igy eszküszöl össze az élettel feleséged szive alatt is, a hant alatt is.

Hiába tagadnád, örülsz az életnek. Tegnap is szinte gyermekké lettél, mert egyik juhod két bárányt ellett, két fehér, göndör életet

Bőséges a fény, nincs már bágyadtsága a napnak. Arccal felénk úszik délnek a ragyogó test.

Kifelé a házak árnyékából!

Öregek, fiatalítsátok csontjaitokat, fiatalok vegyetek termőerőt belőle, gyermekek, gyűjtsetek az aranyporból. Ó mennyi szállott már arcotokra. Leheljétek ki a téli hűlést, a szegénység rossz nedveit, a szintelenséget. – Kifelé, hogy lássa a világ, kik vagytok!

Igy töltötte idejét Csele Tamás a párolgó szántások hátán. Szembeintettek a nyári pihenések árnyékos bokrai, a templom, a házak. Már az erdők alján csatangolt. Sükete-havasa felől délutáni szél indúlt. Utána gyorsan szokott sötétedni. Számba se vette. A mező és erdő szép színátváltozásában gyönyörködött. – Nézése szenvedélyessé torlódott.

– Most!

Most a nyirkos erdőben a föld gőzétől részegszik a szalonka a csendben a rezgő bokrok alatt. Húsába száll a tavaszi erdő íze, hosszu csőrén át a föld titkaiban okosodik. Az olvadt hó mocsarain, a sárga avaron túl a tisztáson most sóhajt át a bánat madara.

– Engedjetek hozzá!

Csak egyetlenegyszer akarok leülni a fonnyadt erdő nyomoruságában egy fatönkre, két forró tenyeremet a szivárgó viztől teleszívott mohába nyomva guggolni, mig áthúz fölöttem; aztán nehány korty erős törkölyt dönteni az émelygő torokba, hogy vörösen égjen, mint a száraz cserfalevelek köröskörűl az esteleji fényverésben.

– Már hat óra?

Kevéssé elszomorodik, mint a játszó kis lány, ki a napközben kötényébe gyűjtött virágot szálankint beledobálta a pásztortűzbe. Ugyanez történt a gondolataival is.

A mező eloszlott, az emberek vacsoránál csendeskednek. A boltajtó azonban nyitva van és hallszik, hogy benn az atyafiak déciznek feltaszított sapkával.

Fiatal lány köszön el mellette. Megismeri, megszólítja.

– Tera te! Ha időd lesz nézz be hozzám!

Tera elpirul, igéri, de biztos, hogy nem megy el, mert Tera a Küsmödi Mihók szeretője, aki majd csak hazakerül a a fogságból. Küsmödi Mihók pedig sohasem kerül már haza. – A legénye volt a harctéren. Szeretet suhan át a szemén, amint rágondol, hogyan költögette őt a magas, jóarcu fiu.

Két szelidet köhintett.

– A két szemének egyet-egyet.

Jóizüen elkivánta az éccakai nyugodalmat, kikérdezte, mi jót álmodott. Ilyen kiméletesen segítette ki az álom mámoros aranysarából.

Pusztulása napján szigoruan, szürkülettől feketén a véres földön hagyakozott.

– Én már eltávozok. – A küs ládámot itt hagyom.

Nagy szégyenkezéssel, drága félszegséggel, elővont egy paksamétát.

– A Tera levelei. – Ha szüveskedne visszaadni…

A Tera levelei lószörrel voltak átkötve. Igazi székely találékonyság. A lova farkából rántja ki az aranyfonalakat, hogy a harc hevében a Tera levelei szét ne hulljanak. Harcos módra segít magán, mint hunn ősei.

Az emlékezés megzavarta Csele Tamást. Csüngő fővel haladott a gyér lámpasoron. – Előbb vidám és erős volt, izmai feszültek, mint a diszkoszvetőé, ki aranykorongot dob a napba.

Fáradtan tért haza és sokáig gunnyasztott a széken, mint a beteg fecske a háztetőn.

– Ma tulságosak az érzéseim, – gondolta, de nem tett ellenük.

Ilyenkor jó leülni. Szeretett volna valami nagyon tisztát, meleget érezni. Puhát, mint a csecsemő kezecskéje, sulytalant, mint az utólsó sugarak a falon.

Szerette volna, hogy mikor annyira szomorodik az est, a világ özvegy hitvese, egy szelid kéz megérintse a lámpát. Ha az teszi kit szeretünk, elbirom képzelni, hogy értem gyüjtötte a napból és rejtette a finom üvegburába, hogy meglepetést okozzon; mialatt két teáscsészét föltesz és illat száll a csészék peremén. Csak a fekete butorok komorak, mikor ide-oda tolja a ház édes-kedves boszorkája.

Pillanatig érzett igy. Talán azalatt, mig lendítés közben a föld hozzáért az Isten szivéhez.

Másnap elutazott. Mint a nemzetközi misszió tagja járta a világot sokáig. Roskadtan került haza, szemei eltágultak, lassan, fáradtan öblögette a szót.

– Láttam az embert.

Halvány kezével legyintett és ezzel eltalálta a gesztust a Dryden költő gondolatához.

– Én most az őrűltséggel kézenfogva járok.

És csendesen fekete lett a szeme alja,

Hire járt, hogy hirtelen és meglepetésszerüen vonták meg tőle a megbizatást. Tulságosan sokat látott az emberből. Jelentése megdöbbentett minden embert és szenvedtek a hallásától, ahogy a gyűlölet borzalmait leirta.

– Ez az utolsó felvonás, urak! Emberiség-sabotage van a földön!

A magasabbrendü hatalmak degenerálják az alsóbbrendüeket, hogy visszafejlesszék az ősállapotba. Minden kigondolható kint belezavarnak az életükbe, hogy soha nyugalmat ne leljen. Evangéliumot hirdetnek mindannak az ellenkezőjéből, ami a föld történetében valaha emberek javára szolgált, hogy arról a lépcsőről is reménytelenűl zuhanjon vissza, melyen szörnyű cammogással ennyire is képes volt emelkedni az emberi élet felé. Eddig nem ismert vészeket gondolnak ki és megteremtik, mig az utolsó test is aszva, görbülten, paralitikusan a világ szine előtt fog koldulni, mert elfeledte és nincsen ereje az áldott kenyeret létrehozni.

Tanítások csábítják, megzaklatják és magára hagyják. A tehetetlenséget és észt kóros szépségek útjaira viszik, olthatatlan tüzet gerjesztenek fejükben, mig kétségbeesnek saját intelligenciájuk fölött.

A gépek titkait értőknek gondolatot és vágyat kölcsönöznek, hogy visszaéljen a hatalmában levő erőkkel.

A csecsemők tápláléka sárga és nyúlós a megnevezhetetlen bűnök miatt és puffadt gyomrocskákkal megmerevülnek a fateknőben.

A gyermekek félrehelyet keresnek játékaiknak.

Ha így halad, akkora lesz a fej betegsége, hogy tincsekben fog kihullani a leányok ékessége és sohasem tudnak rájönni, miért vannak e világon. Az élvezetek végén kiesőfélben levő szemeik még a nyújtópadon se zárulhatnak le teljesen.

A dal és mese örök ingerbe döntik őket.

Feketehaju ember nem lesz többé, csak penészes és az utolsó kevés évekkel bukik arcára. Az esőt, napot föltartott orrokkal szimatolni fogják és meggondoltan lépnek ki odujokból, hogy a renyheség és erőtlenségtől guggolva száritkozzanak.

Csak a szeretetet nem fogják elvenni, hogy az ember érezze lényének létét és minél többen fussanak fejükre, – a szörnyű ürességre kulcsolt kézzel.

Jólétüket kerítésnélküli korhadt kapuk őrzik, melyekhez dörzsölődve csenevész sarjumalac igyekszik elfojtani az irhájában égő forradalmat.

A pyrenei paraszt eddig, mielőtt fejszéjével a fához nyult azt mondotta:

– Bocsáss meg!

Ezután tompa és szürke körmökkel fejüket fogják vakarni ágszedés közben. Éjjel egymás nevét ki nem ejtik, nehogy meghallja a sötétség.

Az asszonyok elalszanak a hunyhó előtti padon fonás közben, a szájukba ragadt kóc fáradalmától. A guzsaly félredül, mintha ferdetornyot játszottak volna és gyönyörűséggel csámcsognak a gyapjuban rekedt júhszagon.

A vért nem önteni fogják a népek az új időkben, hanem mérgezni, a testet nem fegyverrel vágni, hanem apasztani, oszlatni, a csontokkal felétetni, melyek szintén kiürülve sajogjanak, mint Pán sípja a szélben.

Beleörvénylődnek a föld rétegébe és késő századok tudósai a megkövesült lapos homlokcsontokról fogják felismerni a népek harcát és egymás elleni munkáját…

– Láttam az embert!

Megszakadt a Csele Tamás jelentése. Zsibbadozó belátása tudta, még tudta, hogy rendkivüli feladatot oldott meg, valami hozzá nem méltót, vészesen nagyot, Képességei szétrombolták józanságát, zavaros és szintelen volt, mint a pincobogár a kő alatt. Kialudt mennykövek perzselő útja ilyen, mikor a földhöz ütköznek.

Üdülést, feledést keresett újra itthon, mig észrevétlen új ereje gyűl, hogy nehány lépésre tovasegítse saját lényének szerencsétlen terhével. Úgy járt, mint a vénasszony, ki már álmában elmondotta álmát és reggelre céltalannak látta az életet.

Akkorra már szelid permetezés hullott a felhőkből, szél ingatta az ernyedt vizes fákat, melyekből minden termékenység és hő kipusztult. Kérgük lefoszlott, rongyosan, görnyedten, belső vörös testüket mutatták a fekete út szélén, ott, ahol epedő vándorútjokban az erdő felé meg kellett állniok, mert utólérte a halál.

Csele Tamást ezek alatt a fák alatt fogta el apai barátja, a vén Albis Gáspár; ez a szálas és széles, viharos és hajthatatlan, táltosszakállu ember. Hosszú, finom szakálla miatt hivják úgy, mert a szó úgy lengeti, mint a táltosokét régen a tűz heve, mikor kerek kövön űlve a nyirfák alatt szivet sütöttek.

– Finnyás ember vagy ecsém! Hallottam hiredet.

Csele Tamásnak jól esett az energikus kedveskedés. Az ősz Albis jókedvüen kiabált a lánya után.

– Te ördögborda virágja!

Anyja, a vénasszony Eördögh-leány volt, emiatt van zamata az elnevezésnek.

A leány emelkedett egyéniséggel jött elébe.

– Vártuk Tamás.

Semmi kitörő leányzajongás, menyecskés temperámentum. Csak egy szelid:

– Vártuk Tamás.

Csele Tamásnak szólani sincs ideje.

– Hát mi a fenét láttál te a világon? – esik neki az öreg.

A leány halkan neszez, motoz, a nedves felhőkön már csillagködök porzanak végig. Csele Tamás pedig mosolyogva válaszol.

– Láttam a menybemenő székely legényt, fényes hegyesorrú csizmában, feszülő gúnyában, kerek kalapjában egy muskátlis ággal, nekiindulva a kék azúrnak…

Csakhamar komolyra fordul a szó és a valóság súlyos lett, mint a Nesszusz inge. Igy egy döbbenetes ténynél elképpedve néznek egymásra, de a pillanat, amint nyilik, – elenyészik. Csak, mint az élet setét útján rohanó lovak lába néha megszikrázik. A szelleműzésnek, rejtelmeket fedező jóslátásnak nyügét erőszakosan rázza le Albis Gáspár.

– Ezen a földön nem lesz az soha!

– Kis föld vagyunk mi nagyon, – kételkedik a másik. – Az ilyen madárfészket könnyen sodorják a századok.

Szinte mérgesen kezdi, mégis elhalkul a vénember mondása.

– Miért kisebb a madárfészek a madárnál? – Hogy meg tudja menteni.

A leány szeliden megsimítja az apja kezét.

– Tévedsz apa. Mert a madár a szivén építi, azért kisebb.

Finom szédülést éreztek mindahárman. A leány felegyenesedett. Vonásain, keblén, leánytestén, tehér ujjain és minden rajta levő szépségen áttört a bennelevő szépség.

Öreg Albis kezébe vette a kis fejet, amelyik olyan piros, olyan határozott és olyan tiszta.

– Értelek virágom, – ördögborda virágom.

Csele Tamás félhangosan elismétli.

– Értelek virág. – Meddig a két karom kitárhatom, addig van a világ nekünk, – suttogta magának. – Körül semmi, csak fenn és lenn.

Értelek virág!

Minden pillanatod új és sohase vagy ugyanaz. Fölszívod a multat és benned van az is, ami sejtéseink határán túl esik. Az a kis parány, mit hajszálcsövecskéden felemelsz, azért indult útjára, hogy e pillanatban vélem találkozzék és a fényatom is azért szállott rád a végtelen Felülről, hogy kivilágítsa értem egyetlen sejtedet és értelmemben a létnek világossága támadjon. Hallócső vagy a Föld érzékeny pontjába szúrva és rádhajtott fülemen át hallom a korszakok életét az első ember üvöltéséig a lét fölött való örömében. Nincsen annyi idegszálam, hogy csak a fecskék tömege rászállhatna, mint telefondrótra, májusi reggelen. A fecskéké, melyek a mélységben, a mellükben elnémított dalukat most zengik.

Értelek virág!

Mikor majd esti remegés száll át a faleveleken, finom és sokbeszédű búcsuzás a naptól és édes nedvet sirnak a szinváltozásban busongó álomtalan kelyhek; – szétbontom hajadat, átfogom és kezembe veszem fejecskédet és mondom:

Értelek virág!

Időtlen idők előtt indultam a létbe, utánam nézett az Isten és megsajnált. – Akkor gondolt rád. Súlyos és terhes életemben gondolatnak szánt, hogy feledjek el ütni, térdem alól engedjem fel a ronda embert és érted megcsókoljam a fojtogatástól kék vonásait. – Te vagy, aki kiméred a madár gondját az elejtett szalmaszál fölött…

Még sokáig néztek szótlanul egymásra, mig hatalmas, boldog lendülettel a Föld áthaladt velök a tejút alatt.

GÉPINDÍTÁS

I.

A holttestektől felpuffadt régi szép országok fölött végre összecsapódtak a háboru üszkös szárnyai és a kétségbeesés sorompói hosszan felemelkedtek, de sokáig voltunk utánna sulyos betegek.

Már zuzmarát vetett a föld színe s a falunk végén a hűvös őszi éjbe fedél alá huzódott a tűz is, mikor árván, minden nélkül, senki fiának hazajött a hitvány kolozsi hegyek közé szakadt szálas, barna székely fiú Csikszéki Vass Ferenc. A világ állapotától meg voltak szeppenve a falusi urak, azoknak fanyarul és büszkén intett.

– Csak félreértés volt az egész.

Esténként azonban, mikor a templom fekete kilincsére ráül a tiltó angyal s a nyavalyás szalma-viskók üstöke alól kilógtak az alvó verébfejek, mindig magába mélyedt. Egy másik rongyos, a sziszegve sántító kis tanító vele virrasztott. Annak néha kesergett.

– Igazán kiváncsi vagyok, hogy mi lesz velem?

– Én is, – unta cinikusan a béna iskolamester.

– Ezeket az erdőket egy koronáért edta el holdankint a nagyapám, aki latinul átkozta ki apámat, hogy minden bolond ne értse. Nekem mindennek a hire maradt. Mihez kezdjek?

– A magam gondját se szoktam számlálni, – morcant rá a tanító és szótlanul nézték, hogyan kezdi lelni az udvaron lepcsenő békákat az őszi hideg.

Később Csikszéki Vass Feri észre sem vette, hogy csak saját hüvelykujjának beszél.

– A parasztok ekevasa ujra kifényesedik a szántásban. A fagyos asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban. A pap ismét felüti elhanyagolt imakönyvét, a munkás ráeszmél szerszámára. De én mit csináljak?

Szinte kűzdött a gondolattal. Italozásba verte magát, züllött, romlott napról-napra. De mikor sivár otthonában felélesztette az inaszakadt tüzet, ujra megnyúlt az ábrázata.

– A megkinzott mezők felszabadulnak, a béna fák kiujulnak, a bogarak szinesen felgyúlnak ismét a levegőben, csak én vagyok fölösleges.

A falu papjának egyszer azt mondotta:

– Te Gáspár, úgylátszik én az Istent is félreértettem,

A pap a fejét csóválta és finoman mosolygott, mint a menyország diplomatájához illik. A faluja látszólag nem változott. A gyermekek most is ölébe szaladtak, tanácsát kikérték az emberek, a beteg ujjahegyén csak úgy égett a láz tiz viaszgyertyája, mint korábban. Minden este kapujába gyűltek história hallgatni a fáradságtól vastagfejü parasztok és közösen elnézték hogyan száll fel az éj páva madara a hegyekre hűs szárnylendítéssel. A szó tartott, amig az eget teljesen kiverte az aranyszeplő, az ugató kutyák piros szájába harmat esett, valaki jóéccakát kiáttott egy siket asszony fülébe s a kis falu is lassan elsülyedt a varázskútban.

– Nem élet ez igy – és dühösen vágta le magát legényágyára.

Mihez fogott, semmi sem sikerült. Olyan idők jártak, hogy máról-holnapra nem lehetett tervet csinálni. A szúrós szavu vén paraszt, a bibliás Áron Péter szemére is hányta.

– Most már tudja ugy-e, hogy mi az a kenyér?

Csikszéki Vass Feri akkor már olyan volt a nélkülözésektől, mint egy tetovált indiánus árnyék, de csunyán vissza beszélt a merész parasztak.

– A kenyér? – szikrázott előbb indulatosan, de lelankadt megint. Már szeliden mondta: – A magáét nem ismerem Áron bácsi, de az enyém, – már ami megvan, – a saját fáradt kezem gyümölcse.

Elhalkult, fehér fogait elöntötte a szó kínja és szinte magában duruzsolta tovább.

– Te kenyér! Lelkem kicsiny csontváza, munkánk halvány árnyéka, magasságos mennyből leesett sárfészek, melyből minden darab az aznap meghalt részünk…

Az öreg Áron kezet nyujtott.

– Ne nehezteljen úrfi.