Part 13

Hátra ballagott, a jószágnak éjjelre kóstot vetett, lehiggadtan visszament a szinbe és elnézte sokáig. – Megtört szivének szakadékain át élt benne az élet.

– Már csak aludj, – legyintett – úgy is utóljára!

Tovább megállott. Bemenjen, ne menjen? A ház hideg és fénytelen. Későn van. Fölötte a nagy halott, a hold úszott az ürben.

XI.

Egyet gördűlt a föld és elnyomott minden szennyet erre az időre.

Mint a nap lehaladt, a Bántó-legény veszi a kis csákányos pálcát, megtörli homlokát és belép apjához.

– Én már megyek.

– Jó.

Elhallgatnak, csak belül zúgnak.

– Itt már nincsen semmi keresetöm.

– Nincs, – csattan szembe az apa.

A legény leejti fejét.

– Hát köszönöm a nevelést!…

– Nincs mit.

Nem közelednek egymáshoz. A legény utólsó szemhordozással mindent összegyűjt, egymás érintése nélkül az ajtónak fordul.

A pitvar lépcsőin széttekint és lassan lelépdel rajta, a szülői ház végtelen magasságából a földre, fekete kárhozatba és kilép a zord országútra.

Éjfélfelé ver az idő. Megvárta, hogy senki se lássa, senki se kérdezze. – Az apa benn vonaglik, ő kinn áll a tanácstalan sötétségben.

Hallgass falu, hallgass!

A felvég komoran csendes és hideg, mintha megfojtották volna házait. Lenn a fehér út végén fény esik ki az ablakon, zene enyészik el.

Ott fenn nem tudni, hogy mit csinál Györbiró szép leánya, itt lenn Bedő Kata ma ment férjhez.

Mi lenne, ha kikelne az a leány és arcára bomlott hajjal lejönne a fényhez és hideg szájjal megcsókolná a Bedő-leány meleg ajkát?

Az ablak előtt ragyognak a gesztenyefa levelek. A legény gyötrő, kinos mozdulattal arra tér és ziláltan betekint a mulatságba.

A hegedü hazudik, hogy szép az élet.

Gegesi Kiss István fehér szakálla régi bor felett pihen.

A legkisebbik Bedő-lánynak harmadszor mondja Hollaky Pista: – Tudja Ilus? Hanem egy fekete arcu büszke fiu odatűz a két erős szemével: – Tudod Ilus?

Csak az új párnak nem kell a hegedü. Kezük a poháron, a szemük egymáson.

Őszbecsavarodó öreg Bedő az asztalfőn valami gondolatra besujtotta öklét a fehér asztalra, úgy áll őrt fölöttük.

Az avatott cigány oda csúszik, a nóta elszomorodott.

Gegesi Kiss István a régi borba ejti a szakállát. A násznép felfigyel.

Hol tudott ide bejönni a szomoruság?

Az öreg úr felint.

– Nincs semmi. – Mennyetek, táncoljatok!

Nincs semmi, csak ott kinn az a legény nagyon közel hajlott az ablakhoz.

XII.

Ha bánat és öröm szeretik egymást, földi boldogság lesz belöle, miként a tűz és víz szerelméből fakad a földi virág.

Ha a víznek vágya támad és áthevül az ősélet szenvedélyétől, a nap sugaraiba veti magát, úgy száll a magasba; hol a mindenség távlataitól elszédül és hűtlen lesz a naphoz. Elbocsátja magától, rászáll a tudás hidege és abban a pillanatban jéggé dermed, ezüst fátyollá szövődik, buta bárányfelhő lesz belőle és dermedten úszkál az űrben. Fájdalmas meditációval szemléli a földet, a küzdelmes tengereket, megirígyli a növények kelyhét, a füvön ringatózást a nyári napfényben és visszatér a földre, de már késő. A föld már hideg, virág nincs, a halál az úr rajta. Fény, szeretet kellene neki, minden tüzet felkeltő. – Ember gyujtotta, mind hideg. – Az emberek ablakának fényére mohón csapódik le: Itt lesz az egyesség, béke és szeretet, de borzadva merevedik meg akkora gond, üresség, szenvedés, zavar és nyomor láttára.

Igy lesz a jégvirág.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estefelé megkocogják a Györbiróék ablakát.

– Maris te leveled van!

A leány odaugrik.

– Kitől?

– Úgy nézem a Feri írása.

Elkerekedik a leányka szeme, elpirul, keze reszket, izgatottan köszöni meg, az asztalra teríti az egyszerü írást. Gyönge folyékonysággal veszi értelmét.

„Továbbá tudatom, hogy immá nem vehetlek el s te ne kérdözd, hogy miétt. Továbbá a szívem szakad meg emiánn s münköt erőst oskoláznak a csendérségnél…“

A leány hófehérré lesz, homloka, keze meghűl, rászáll a tudás hidege.

Igy hal meg a leány.

XIII.

Addig szomorkodott a leány, mig az apja a hajába markolt és kirázta belőle az utolsó könnyeket is.

– Hát te ezért epeködöl?

Az ütés fájón zsongott. Falun fel, falun le bolyongott.

Egyszer a Bántó-házhoz ért. Szivecskéje felviharzott és az érzés elhatározásával belépett a kapun. Nem volt oka rá, nem tudta, hogy miért jön, de kivánta és egyébbel nem törődött.

Nyítva és üresen talátta. Az öreg Bántó az „élet“-en tettvett. A leány körülnézett. Szenny és elhagyatottság mindenütt.

A fogason ruhák közt meglelte a legény kis kalapját. Még virág volt benne összeszáradva. Majd szelíd egyhangusággal söpörni, tisztogatni kezdett és ez jól esett neki.

Bántó majdnem kövé vált a meglepetéstől, de hirtelen kinosan drága szelidséget érzett.

A leány állva maradt, fejecskéjét nagy komolysággal megingatta.

– Szegény Miháj-bácsi!

Köténykéjével megtörült egy széket és – hirtelen felijedt.

Akkor az öregedő paraszt hozzálépett, kis fejét szivére szórította.

– Ne félj, lelkem!

Állacskáját meggmelintette.

– Miért jöttél?

A leány a zúgó mellkasra dobta magát.

– Mihájbácsi, – megvertek – Feriért!

Mintha kés érte volna az embert, de lefogta önmagát és vigasztalta.

– Nem baj no.

A leány felvidult. Bizalma, kedvessége mindent feledtetett. Törült, rendezett a házban. Bántó Mihály mosolyogva kérdezte.

– Osztán mit fizessek?

A kis leány elpirult, fehér ujját a fogas felé emelve remegett.

– Azt a kalapot adja nekem Miháj bácsi!

– Melyik kalapot?…

Meg kellett tennie. Reszketve vette le, körülnézte ő is. Kalapról leányra tévedt és csendesen magáhozvonta mindakettőt és megcsókolta – mindakettőt.

XIV.

Azon napon támadt a gomdolat, hátha az asszoy tévedett és izgatottan leste, hol kaphatná négyszemközt Györbiró Lázárt. Mindig megállott a házuk előtt és betekintett.

Lázárnak feltünt, szólt is hozzá, de nem felelt. Ránézett mélyen és tovább vonult, Lázár utánna káromkodott, de váratlanul elkomolyodott és megszállotta a tudatlan ősösztön és előérzet.

– Ugy látszik, lefogunk számolni egymással.

Önbizalma nyomban elhagyta és elhatározta, hogy este nem jár ki. – A felelősséget már az asszony halálakor érezte. Nem is tiltakozott ellene, csak csodálkozott, hogy annyi idő után gondolnia kell rá.

– Effurcsa!

Kissé bánta is, de tüstént megbocsátott önmagának.

– Az az embör tisztára bolond, – elmélkedett máskor, hanem a kacrot nem hagyom el magamtól.

Ezzel elintézte a saját lelkiismeretét.

Mikor a fiu eltávozott, megdöbbent.

– Ez nem kicsi dolog!

Korcsmába se mert menni. Honn ült és végezte elmélyedve a dolgát. Feleségének feltünt. Szólt is a leánynak.

– Apádnak jön meg az esze.

Később hirét hozták, hogy Bántó Mihály a városban járt és kitagadta a fiát.

Lázár elsápadt.

– Már készül, – morogta és azon éjjel sokat nyögött.

– Apádnak valami baja van, – vette észre újra az asszony.

Délután feltarisznyáltatott, hogy sót vigyen a havasra a borjaknak.

Nagyot esett a nap, mig a Moldva felé vívő fennsík aljára ért.

A fennsíkon fehérlábu nyirfák állanak az alkonyat színében, mintha szembejöttek volna vele. A bükk és tölgy odébb sötétedik. Görcsös ragaszkodással vigyáznak, hogy a fenyők kékes-zöld világába semmi se hatoljon, avatatlan fül ne hallja csendes meséjüket a hajnal korszakról.

Itt nézett vissza megpihenve Györbiró Lázár és megrázkodott.

Puskalövésnyire embert látott mozogni, ki átvágva minden kerülőt, úgy gázolt feléje.

Ráismert.

– Utánam jön, – rándult meg és meggyorsította lépteit.

A kiálltás azonban beérte.

– Lázár! Ájsza meg!

– Mit akarsz? – nyugtalankodott Lázár.

Megtapogatta a bicskto.

– A bolondtól minden kitelik.

Kitérni restellette. Legénykorában se félt tőle.

– A havasba mész? – érte be a másik.

– Oda én.

– Én es oda, – a lovakért.

Együtt haladtak.

Gyanakodva vizsgálták egymást, minden mozdulatra készen. A szándék tudatossá vált. Valamelyik ma nem ér fel a havasra. A falu rég elmaradt. A kutya se jár ilyenkor, az erdő pedig sötéten nyomul szembe velük. Bár lobbanna tűzbe, sülyedne el mindenestől.

– Fordulj visssza! – sírt a félelem Györbiró Lázárban.

Kurta ösvény kinálkozott. Bántó rámeredt.

– Ez az.

Egyakarattal ráléptek és furcsa megkönnyebbülést éreztek. Felettük az ágak összehajlanak, a tekintetnek nincs helye sem égfelé, semmifelé.

Bántó Mihály lihegve megállott.

– Nem nyugszunk?

– Lehet.

Ki voltak merülve. Egy-egy elvált fenyőtoboz zörögve kalimpált az ágak közt. Az is megriasztotta.

– No menjünk, – készült később Lázár.

Bántó leküzdött egy vérhullámot és tettre határozta magát.

– Maradj Lázár! – Kicsi beszédem van veled,

– Velem-e? – csodálkozott álnokul.

Szunyog sírt el a fülük mellett.

– Csak azt akartam megkérdezni, – tétovázott Bántó, – hogy miért nem vótál a temetésen. – Tám haragszol Lázár?

Lázár felvidult, elmult a szorongása… Hiszen ez nem tud semmit, hiszen akkor nincs baj! Már a szava is csengett a megkönnyebbüléstől.

– Haragszik a fenye. Hisze’ nincs mért. – De hát nem vótam honn. – Ha tudtam vóna, hogy zokon esik…

– Jobb így, – mélázott el Bántó. – Mindegy no! Eltettük úgy es.

– Isten nyugtassa! – szenteskedett a másik. – Jódolgu fehérnép vót.

Nyúlt a tarisznyáért.

– Elsetétedünk.

Bántó Mihály nem figyelt rá. Széles melle megrándult.

– Emlegetett téged es a halálos ágyon.

Lázár ijedten kapta vissza kezét a tarisznyától.

– Engemet-e? – S mi ügyben? – Mert ez fontos.

– Jól mondod. – Éppen kérdeni akarám, tudsz-e róla.

Szemmelláthatólag bomlott meg szörnyü nyugalma. – Lázár kínlódva feszengett, nyavalygott. Majdnem kibuggyant a vér a Bántó orrán. Vacogva folytatta.

– … tudsz-e róla, hogy te vagy a fiam apja.

Lázár elhült.

– Hazugság! Hogy lettem volna képes! – Megesküszöm, ha kell.

– Akkor jó, – csillapodott Bántó Mihály.

Felkerekedtek, csendesen haladtak.

A fák békességgel maradtak el megettük, csak a gyanu nem akadt fenn az ágakon, hiába oltogatta Györbiró Lázár, kinek megjött a szava, mint Vitos ügyvédnek a maga bajában.

– Férfi embör ne csinájjon nagydógot a fehérnépből, mert az egyse jó a mai világban! Nem mondom, amikor legény vótam, hát nagy kutya vótam; de ebbe a te ügyedbe már akkor megmondottam a feleségednek, mikor a gyermeket hozzám hozta…

Bántó Mihály felhördűlt.

– Mit beszélsz?

Ag a tekergőzve megfordult koponyájában.

– Hát mégis igaz?

Rávetette magát és csúnyán meggázolta.

– Mihály! – bomlott szét az ember kinjában. – Ne bánts! – Amit akarsz, azt adok, csak ne bánts.

– Hát mit adsz Lázár?

– Ökröt, földet, lovat, pénzt! – kékült a félelemtől.

– Az mind van.

– Hát mi nincs?

Bántó Mihály elborult.

– Nyugalmat adj Lázár!

Lázár csendes butasággal elmerevült.

– Honnan?

A nyáj kolompja idehallott, a falevelek suttogtak, a fák kérgén hazasiettek a hangyák.

Bántó elindult. Már nem volt benne semmi indulat. Csendes, jó ember lett. A lábánál fetrengő alakra rá se nézett.

Györbiró Lázár utánna bámult. Düh fogta el és kivette a kacrot.

– El es felejtém!

Az utolsó szó buggyanva jött föl.

– E mí? – ijedt fel.

Kinos csavarintást érzett és nem tudott felkelni.

– No e csúful reám térgyölt.

Vonszolgatta magát, mint a sebzett medve. Érzékei élénken megnyiltak.

– Belső sérülést kaptam, – állapodott meg.

Akkora volt a fájdalma, hogy nem is érezte.

– No. Só nélkül maradnának a bornyuk, – eszmélt.

Végül elfeküdt mozdulatlan, mintha azon tűnődnék, hogy honnan a fergetegből vegye a csendes nyugalmat Bántó Mihálynak.

XV.

Még azon éjjel hazahozták, de csak egyszer tért magához. Zavarosan, elkerekedett szemekkel értelmetlenűl makogott. A leánya hozzáhajtotta fülét.

– Mit mond édösapám?

Alig lehelve vonaglott. Az utolsó benyomás képei váltak ki agyából.

– Ne bánts Miháj!…

Több szavát nem vették.

Felesége kíméletlenűl bőgött.

– Már félrebeszél!

A leány elsápadt. Megsejtette, ki az a „Miháj.“ Apró fogacskái össze vacogtak, térdei egymáshoz verődtek. Anyja vörös arcát hozzádugva susogva kérdezte.

– Mit mondott?

A leány összerezzent és némán, fehéren, elhatározással megrázta fejét.

– Nem hallottam.

Hazudott. Letagadta.

Kiért, miért?

Teljesülésnélküli álmáért, egyűgyü szivének virágjáért.

Ha magában maradt, szomoruan panaszkodott.

– Látja Feri, látja?

Megpróbálta elűzni magától.

Hátha más Mihály volt, hiszen olyan sok Mihály van a világon, de a bizonyosságot örökre belemarta emlékébe a pillanat.

– Nem lehet más!

A komor napok alatt csak arra nem kapott választ, hogy miért tette, mi történt a két apa közt.

A gyöngeszervezetü vérszegény leánynak valóságos viziói támadtak, félébrenlétben dermedezett, folytonos veszedelmektől reszketett és éjjel is felriadt.

– Feri nem hibás!

Anyja meghallotta. Rámeredt durván és rárivalt a keserűszájü asszony.

– Most is az jár az eszedbe? Kiütöm a szemedet te cudar! Nem elég a magunk baja?

Mikor a csendőrök kihallgatták, hogy kire gyanakszanak, a leány félelmében pirosan, szintváltva tiltakozott.

– Nem tudom!

A jószemű őrmester gyanakodva figyelt.

– Az a leány tud valamit. Holnap újra kihallgatjuk.

*

A parancsadásnál tudta meg Bántó Ferenc próbacsendőr, hogy mi történt. Átcikázott a fején:

– Apám volt!

A szegény fiu új rügyeket bontott a csendőrségnél, új tervekre eszmélt és voltak már csendes órái. Akármilyen arcunk legyen, a boldogulás felé tartjuk.

Sulyos elhatározás elé állította az eset és gyorsan kelletett cselekednie.

Vagy a multat megtagadni, veszniengedni apát, anyát, leányt, ifjúságot, szenvedést és bilincset rakni a saját apja kezére; hiszen csendőr és komor esküt tett az Istene, hogy mindenütt, mindenkor és mindenben, bárki legyen, vizen legyen vagy szárazon, légben, éjjel nappal – teljesíti. – Vagy esküt, becsületet, életet, jövőt, mindent feláldozni és apját megmenteni.

A kemény csendőrszellem benyomásai, félelem a hatalom iránt, mélyen belevésődtek, misztikus méretüvé nőttek lelki szemei előtt. A törvény vaskezében vonaglott, akasztófa árnyéka vetődött homlokára. Teste-lelke elborzadt.

De a jégcsap is megereszkédik a tavaszi naptól s a legény is feledte a multat. Színes, kedves gondolatokkal vette körül apját.

– Szegény édösapám.

Az öreg parasztnak vívódásait, melyek a tettre vezették, átélte, helyeselte és jól esett, hogy az öregek párbajában győztes maradt.

A gyermeki érzés melegsége, aggodalmai percről-percre elevenebbekké és kinzóbbakká lettek. A kedves órák, melyeket együtt élveztek, – fájó ingerként járták át.

Végtelenűl magábaszállott és komor lett a legény. A nyomozás hurka az ő nyaka köré is fonódott és csak akkor pihent kevéssé, ha a gyanú másfelé nézett.

Egy este aztán hazaszökött a csendőrségtől.

XVI.

Öreg Bántó Mihályt régen felőrölte a szenvedély és folytonos aggodalom. Üvegföldön járt már. Mikor a fiát meglátta rémülten ugrott fel:

– Mit akarsz itt?

A fiu csak leűlt, lihegett és bánkódott.

– Miért tette Apám?

Az öreg szilajon felrázta ökleit.

– Még kérded?

– Egyebért mondom, csendesítette a legény.

– Nézze segíteni akarok magán. Én csendér vagyok. Tudom a törvényt.

Paraszt tudákossággal vallatta apját, ki sötét érdeklődéssel várt.

– Eccer az, hogy szándékos volt-e?

– A hát!

– Akkor magát felakasztják, – keseredett el a legény.

A vén ember megcsappant.

– Hadd el! Legalább többet nem szenvedek.

Ezen elingatták a fejüket.

– Szenvedni jó, – tűnődött a fiu. – Könnyü leszámolni, – borult el végül.

– Apám nincs, anyám nincs, leány sincs.

Igy határozta el.

Feladom magam helyette!

Vértelen arcát dacosan összevonta és apjához fordult.

– Maga meneküljön! Ha jól iparkodik, reggelre Móduvába lehet.

Az ember értelmetlenül felpislogott. Beesett, feketefoltos ábrázata, mélyen ülő szemei, szegletes csontjai, szennyes ruhája, nyiratlan őszes haja; minden olyan szomoru volt. Mintha egy régen halott, – ki megunta a sírt, – valahol élő szivet lopott volna magának és az elhagyott házba jött volna – élni.

A legényben feltört a lélek.

– Adjon kezet apám, s bocsásson meg!

Bántó Mihály nem tudott ellenállani, – odanyújtotta.

A nagy szál legény még egyszer boldog volt, átfürkészett rajta az utolsó sugár és szinte rohant megindultságában a csendőrörsre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az őrszobában békésen foglalkozott néhány csendőrlegény. Az őrmester szigoruan, keményen ült asztalánál. Az ajtó megnyilt.

Csákósan, ajakszijját lebocsátva, fehér-sáppadt, élesvonalu arccal belépett Bántó Ferenc próbacsendőr. Szilárdan és szabályszerüen megállott az őrmester előtt, kezét tisztelgésre vetette:

„Őrmester úrnak jelentem: én öltem meg Györbiró Lázárt.“

Az arcok felvágódtak, kurta „vigyázz“ hallszott, lánc csörrent és egymásratéve előrenyúlt a Bántó Ferenc két ökle.

XVII.

Az életösztön még egyszer feltüzelte öreg Bántó Mihályt, hanem ez csak olyan émelygés volt az élet után, értelem, cél nélkül.

– Mégis átszököm Móduvába, míg megkötnék a nyakamot.

Ide-oda ődöngött, látta saját nyomorultságát; de az életét sajnálta, ezt a száraz, örömtelen testi létet.

Tetőtöl-talpig új ruhába öltözött. Pénzét összeszedte. A vásárra járó bőrtarisnyát megtömte élelemmel.

– Egyéb marad, – fűzte le a szijjait.

Most következett a ló. Megzabozta. Az állat felnyihant. Olyan magyar nincs, ki felelet nélkül hagyná a lova szavát.

– Hónap már te es Móduvába nyerítesz.

Feltájékozódott az égre.

– Ha nem sietek, a fejemre virrad.

Az órát, a ház dobogó szívét, megállította a falon, a lámpát elfújta és a kis ház, a fekete emlékek tanyája eltűnt a sötétségben.

A falu közt csak csendesen léptetett. Mögötte a félelem ült. Találkozása nem volt senkivel, csak a felvégen ismerte fel a bakter.

– Maga az Miháj bácsi? Hallotta-e, mi történt?

– No! – hökkent vissza lovastól.

– Ferit elfogták. Feladta magát, hogy ő ölte meg Györbiró Lázárt.

Az irtózat belenyilamlott.

A paripa finom feje megrázkódott. Egy ugrással kinyúlt az úton, mintha véres szemekkel tűz felett úszna.

– Elfogták! – rugta a lovat.

A kimerűlt állat meggyürődve mászott a havasnak.

– Feladta magát! – ordított és ököllel verte a ló fejét.

Horkantva ágaskodott a paripa, majd feladva a küzdelmet, mázsás patákkal cammogni kezdett. A következő lejtőt lüktelő bordákkal még megfutotta, mig egy faág szembecsapta Bántó Mihályt és a veres káprázatban megállott.

– Lesz, ami lesz!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tengerről mondják, hogy egymás felett pihen benne tavasz, nyár és tél. Felűl ibolya és rózsaszinben élnek a bizarr erdők, bíbor csillagok és csigák, mintha a föld és ég beletekintő képe változott volna valósággá. Éppen ahogy a külső világ benyomásai sajátunkká lesznek és tovább élnek bennünk. Lejjebb a legizzóbb napfény is csak mint vöröses-sárga alkony tengődik, hogy elvesszen az örök éjben, melyet alig szakít meg néhány világítótestű állatka, beteg kis fénnyel járva arasznyi pályáján, mint a sötétlelkü emberben, ritkán vigasztaló és világos gondolat fénylik fel, melynek nyomán újra harmóniába lép az élettel.

Ugyanígy történt Bántó Mihállyal.

Mélyen az életundor alatt fogamzott meg benne a gondolat.

– Ő mégis csak az én fiam.

Önmagát ismerte fel a fiuban és több kétsége nem volt. Ugyanazon vér, ugyanazon szenvedély és szenvedés, mélység és erő, nagyság és gazság. Ezekben ugyan még tévedni lehet, de ugyanazon szeretet és áldozat, – ez csalhatatlan.

– Vétköztél, de tévedtél asszon!

Azzal meg is bocsátott neki.

– Feleségnek gyenge volt, de az anyja volt…

A teremtésnél gondolatok érvényesülnek akár rémületes mértékben, akár játékszerüekben, akár beláthatatlan tervek szerint, akár futó pillanatra, akár felismerjük, akár nem ismerjük. Mit tud a homlokomra szállott légy a gondolataimról?

Tévedtél asszony, ez az én fiam!

Csodálatos megismerés és érzés ez. Nem kell hozzá érteni és tudni, itt a törvény önként valósul meg. Az a törvény, mellyel a madárfióka megismeri anyját és szárnyrepesve örül neki és az apamadár sohasem száll idegen fészek fölé. Az atyai öntudat titka ez, mely változatlan, akar lángészt, akár hülyét, akár szépet, akár szörnyet nemzett.

Bántó Mihály ugyan a hegy tetején nem vesződött gondolatokkal, csak látott és érzett.

Látta, hogy a fiu elfogatta magát, hogy őt megmentse és érezte, hogy ez képtelenség, ha nem volna test az ő testéből, vér az ő véréből, lélek az ő lelkéből. Minden lefojtott tüze kiáradt és boldog volt.

Igy aztán minden könnyű és szép. A lét alávalóságait nem érezte, öröm feszítette minden porcikáját.

– Vissza! – reszketett. – Vissza!

– – –

Moldva felől a hegy peremét akkor érte el a nap, teljes erővel felsütött, mint a szeme elé tartott élet szikrázó aranykelyhe.

Belenézett és visszafordult.

AZ ALVÓ GYERMEK FEJE FÖLÖTT

Ezt a mesét száz esztendőben egyszer és őszintén szabad elmondani.

Kivül éj van. A fuvallat elrendezi a faleveleket és valahol a mélyükben finoman meglebeg a fülemile torka. Már felpattant néhány csillag, a másvilági élet kezdő betüi. A kutya fölnéz rájok, hogy éjjeli látásra fényt gyüjtsön belőlük. Az éj hatalmas himnusza zeng a hegyek ormán.

Kis fiam, a háznak jó kedve, anyja ölében pihen. Lágyan sejtelmesen arany papucsában, gyémánt ingecskében a kicsi szobába beszökik a mese. Mondja, mondogatja jó szokása szerint az én feleségem, hős János vitézről, aki régesrégen volt, vagy nem volt, – mindegy, – kősziklát ebédelt, nagyokat utazott óriások vállán, kinek jó szive volt, erős volt és szép volt, ki sokat szenvedett, mert nagyon szeretett és éppen olyan volt, mint… mint, hogy is mondjam, mint az édes apád. – Volt egyszer, hol nem volt, még azon is túl volt, szép tündérországban, hol tündérgyerekek a szivárványt jó hosszura fonják s virágnyoszolyából le, a földre dobják.

Minden este hallom a Petőfi-mesét, melynek vége soha sincsen, mert alighogy a kezébe veszi álmos kicsi fiam a mesének szelid, szép aranykalácsát; hát eljön az álom s házunk ereklyéje, az ő két szeme, a fény meleg fészke egyszer csak elbágyad; akkor az ősálom az édesanyja ráhalló hajával titokban s szeliden a szemeire csapkod.

Lehúzzuk a lámpát a fele lángjára. Reáfeledkezünk a fiam arcára. Szép szeliden fénylik rajta a simogató mese.

Mert az asszonyom meséi szelidek. Nincs bennük gyülölet és semmi, ami rossz. Mert ezek a mesék sohasem szenvednek, csak nesztelenűl folynak, mint a felhők völgyeiben a nap arany patakja.

Aztán a kis legényt ágyába helyezzük, a rajta alvó macskát szép puhán kivetjük és a faliórát, a házunk dobogó szivét, pillantásunkkal szigoruan csendre intjük.

– Milyen drágán alszik, – ugymondja az anyja s orcájára csókol.

Ha most nappal volna s kertünkben aludna, az édescsók helyére pillangó szállana. Igy az öreg ágyban (három nemzedéknek vénhedt dajkájában) csak a sok játék rezdül meg kicsi homlokában, arasznyi élete fehér koporsójában. Aztán körülrakja kicsi fiát őrangyal szemekkel, ahogy minden este szokta s végül hozzám fordul.

– És velünk mi történt?

Mintha azt mondaná: – Gondosztozás legyen.

Az a gondosztozás csak azért sem lészen. (Férfi vagyok, vagy mi!) – Huncutul felelem székely babonával.

– Menj el lelkem s keress három, virágvasárnapján, pitymalatkor született hatvanéves leányt, kinek kötényébe penészes a virág, azok majd megmondják.

Ahogy tudom, csak úgy következik most is.

– Van-e pénzünk?

– Az nincs nekünk, – sugom szeliden.

Igy szoktuk ezt minden este. Ilyen fene jókedv a házunknak rendes bevétele. Az asszony nem szól, – egyáltalán nem szól senki semmit, – csak az anyám tolja fel a pápaszemét. Ránk néz s az apám bibliája, ez az őskorbeli ékesség kiesik kezéből. A gyertya három szaporát pislant utána és a kutya a könyvpuffanásra elmordul a küszöbön. Szerencsére az alvó gyermek álmában elkacagja magát. – Törött aranycserép az ő kacagása s ettől házunk, mely imént meghalni készült, ujra felderül. Az óra hosszu lábaival élénken elsiet a falon. Nagyanyó a hálóházba vonúl:

– No-no gyermekek!

A holnapi napra nehány kedvező kilátást hazudok és ezt olyan lelkemből cselekszem, hogy végűl is az asszony belenyugszik s a reménységet feje alá téve, ő is elaluszik.

Kicsit nézem őket. A lámpa üszkösödik. A fiam rózsaszínü. Kivül az égen a felhők szétverődnek, mintha a leigázott emberiség bontakoznék ki mögöttük, hogy azt mondja:

– Mit is mondjon? – ütődik meg a lelkem…