Part 12

Pillanat mulva óriási dördülés rázta meg a fa-malomházat. A gép alatt a föld felszakadt, mintha a pokolból egy nagy disznót lőttek volna bele. A robbanás még kétszer bevágódott, a fehér, gázfelhő lángolva csapott szét. A gép pedig teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva káprázatosan vágtatott. Agyig beleette magát a földbe.

Percek alatt terjedt el a faluban, hogy a Biszó malom szétrobbant és megrendülve vették körül az emberek, de nem mertek a szörnyű dübörgéshez közelíteni, ahogy a templomban a szentek fejének festett dicsfény kószoruját nem meri átlépni sem légy, sem pók, semmiféle féreg. – Hanem még csak az volt az irtózat, mikor sikoltva a Vass Ferenc úr asszonya eljött. Jótétlélek asszonyok megölelték s közel sem engedték. Aranyhaja megtörten hullott arcára.

Akkor azután a fél falu arca elé kivágta a bezárt ajtót Csikszéki Vass Ferenc és úgy, fülig olajosan, rongyosan, kábultan ráfektette fejét a száguldó gép oldalára, mintha az újjáteremtett élet szárnyaló kerekeinek beszédét hallgatná a kenyérről.

Már nem e világon volt, de az elszédített emberek is jól látták, hogy nem is a gép, de a férfi belefojtott nagyszerű lénye kelt munkára és vissza nem tartható iramban az szórta közibük az asszony virágait. A lelke robbant el a vasütések alatt kenyértermő valósággá. Elkinzott kezei, a röpülő kerekek s a mélyen búgó gép-zaj már a más világ meséje, melyet még szemfedő alatt elkezdettek a világ romjai.

Ugyanaz a misztérium ez, mint a Krisztus tövis koronájáé. És ez szintén nem más, mint az ő szégyenes töviskerítésük a viskók körül, amelyen belül mégis az egész emberiség otthona vagyon.

ARANYKEHELY

I.

Türelmetlenűl haltak egy idő óta az emberek, azért kiszállott a körorvos és a községházán futtában megnézett félszáz nyelvet. Egész idő alatt nagyon ideges volt. Falun különben minden orvos ideges. Ugy látszik, nem tesz jót nekik.

A Györbiró-leány kerül sorra.

– Végre egy szép leány! – szelidül a doktor.

Nem is csoda annyi siralmas vénasszony után. Hanem ez a halvány szép jószág, az más. Kevés tudomány, de megértés, sok bizalom van a vizsgálatban.

– Hol fáj?

(Ez az igazi belgyógyászat.)

A leányka tizennyolc-husz éves, szemérmes is, ijedt is, piheg is.

– Itt úgy szúr.

– Szúr?

Kopogtatja, szuszogtatja a doktor.

– Mit használtál?

– Igézés ellen vizet vetettünk, de nem használt.

No nem komoly beteg. Kissé vérszegény. Az orvos vasat ir elő és megsímogatja a koszorus haját.

A szép leány kevés pírral az arcán kimegy, de a kapuban odasúgja Bántó Ferinek:

– Nem vett észre semmit.

Kacagnak.

S te mit mondtál?

– Hogy megigéztek.

Bántó Feri kevélyen feltaszítja kalapját.

– Kicsit tunnak az urak.

A lányka szerelmesen ellágyul.

– Elég, ha mi tudjuk.

Szép tudomány az övék, nagy esze legyen, ki eligazodik rajta.

Az úton széles férfi tart felfelé, ide látszik a szomorúsága. A leány megrebben.

– Apád jő a doktor után!

Elszótlanodnak, elengedik egymás kezét, de a fiu olyan bensőségesen függeszti rá szemeit, hogy a leány meg nem állja huncutság nélkül.

– Immá’ mehetek vissza, ismét megigézett.

Csinos fejét elcsóválja.

– Immá’ kijavíthatja a receptjit.

Elválnak.

A leány a negyedik, ötödik háznál kiváncsian megolvassa a rendelést.

„_Ferri hydrog. red. gt. 5·0_“

Megáll. Meglepi a „Ferri.“

– E biza _Feri_.

Buksi kis fejében egyet gondol és felkacag a napfényes égboltra.

– Sílyedjen el, mégis észrevette!

II.

Még nem ért a nap a Tekintő-tetőre, mikor a kaszások belevágtak a harmatos fűbe. Elébb kezdésnek két kurtát kaszaheggyel.

Sarj! – Sarj! – csillan a kasza. Tempót kanyarítanak, a hang most így zeng végig a kaszaélen.

– Sűrü sarj! – Sűrü sarj!

A bogár összhang megszakad. A földbe valók alagútakba menekülnek, a levegőbe valók szines, lágy szárnyakon felpárzanak. Mélyből és magasból ijedten figyelik, mi történik. A csizmákra sárga, vörhenyes por tapad, a virágok agyveleje. Ott egy sikló csapódik ki, mint egy nedves ezüst ostor.

Jönnek a rendet verő leányok is és szétrázzák a sokszínű, nedves füvet hímes, virágos villákkal. Jó illattól, fehér fénytől, tiszta vértől, szerelemtől mámorosan tarka fátylat teritgetnek.

Az áldott nap tüzel az égen, a munka folyik s az áldott Isten nézi délig. Akkor megáldja a fakanalat s a barna rozskenyeret a kezükben.

Ebéd után felkönyököl Beke Pali.

– No megjártam az este!

Figurás bolond, de fehérnépnek érdemes oda figyelni

– Még igy sem jártam, – licitálja a szót, mig érdemesnek mútatkozik a beszéd.

– Valaki suhog le az uton az este, – kezdi. – Hozzászólok: – Ki vagy menyecske? – Nem felel. – Nyúlok hozza, hát a ponciusát a tisztelendúr!

Megkacagják jóizüen, fesztelenül, sokszor újrakezdve. Leány, legény össze villan. Még a csecsemő szájából is kifordul az édes falat. Pipák kapkodnak a levegőben:

– Ejjó! Ez a!

A fecskék magasan cikáznak, az árnyéknak csak szine van, hűvössége nincs. Elbágyadnak, méláznak, enyhülnek, furcsa kábulás ereszkedik agyukra.

Az öreg magyarok ülve elhajókáznak, a lányok fűbe hűtik arcukat, összebujnak kettenkint, hármával. A csecsemő behajtott lábujján alszik egy zöld légy. A bokrok szállásában férfiak fekszenek nyitott mellell és arcukra vonták a kalapot.

A szín- és fényváltozásban a virágszálakon hőségtől ájultan fejjel lefelé csüng egy-egy bogár.

Nagy csend lett a mezőn.

A mozdulatlan levegőben dúlnak a nap sugarai. A füvek kinjokban meggörbülnek és az életnedvek zölden felforrnak bennük.

A pihenés szép hazugságát játsza a természet és ember.

Mert van pihenés?

Annak a szőke lánynak kínosan emelkedik a keble.

Egy szikár öreg ember görcsösen a fűbe markolt.

Öcsém te is zilált és zavaros vagy. Miért nincs behúnyva a szemed, hiszen pihensz?

Ember, felemelem a kalapodat és le vagy leplezve.

Egyszerre durva, elnyujtott kiáltás száll át a mezőn:

– Bántó Feri te, haó! Siess hamar haza! – Édes anyád haldoklik!

A legény felugrik.

– Mi volt?

Mereven neki tántorodik és átgázol füvön, búzán, árkon, merre közelebb.

Gonosztevő, ki ilyet bele mer kiáltani a mezőbe.

A nép egy szálig felkél. Ki tudna ilyenkor tovább is pihenni…

Ujra nagy csend lett a mezőn.

Majd a fekete bogarak szólni kezdenek, a nap egy árnyalatot csúszik.

Dalnak, kedvnek, szónak vége.

Fel-fel pillantanak az égre.

III.

A beteg asszony szemei már piros karikákban égtek. Alattuk két duzzadt gyűrü, a két sírásó hernyó az ajtó elé feküdtek jókorán, Majd csak a föld mélyében mozdulnak meg és kivájt szemeinken át agyunkba nyomulnak utolsó gondolatunkért.

Az orvos szerint menthetetlen volt. Az is megdöbbenve távozott. A beteg lényéből sötétség sugárzott. Az életerők feloldódtak, csillogó vérébe belemosta kezét a szennyes feloszlás és lassú kiválással megindult a végső, nagy folyamat.

Ajánlották, hogy szentelt kehelybe nézzen. Attól biztos gyógyulás.

A reménység, az élet fekete mezején eldobott égő gyufaszál, még megvolt.

– Ne búsúlj asszon! Hónap megpróbálom a kehölyt, – virradt fel a férje.

– A szentelt kehölyt?

– Azt.

– Nem adják oda, – félt a nő.

– Itt lesz, – roppant két sulyos kéz.

És ez szilárdabb volt, mint aranybulla pecsétje.

Szép volt a kilátástalan küzdelem az asszonyért, de zavarodott és megdöbbentően hiábavaló, mínt mikor a szegény papunk megőrült s a halott koponya üreg-szemeibe vizet töltögetett; de a fényt mégse birta visszatölteni.

Bántó Mihály nem engedett. Öste keményen meghagyta a fiunak, hogy senkit ne engedjen a beteghez.

– Ha kérdezi, hol vagyok, mondd, hogy dolgom akadt.

Sokáig odamaradt.

Mikor megjött fáradt és halálsápadt volt. A legényt aludni küldötte. Az ablak külső tábláit bekapcsolta, az ajtót bezárta, a lámpát felcsavarta és megérintette a beteget.

– Elhoztam.

Homlokán az élet reménye fehérlett, de füle zúgott, ahogy hideg kézzel belső zsebéből az áldozó templomi kelyhet elővonta.

– Ez a legszöntebb!

A nő utolsó magafeszítéssel felgörbült. Aszott gerincén a sivár csontok kiugrottak, mint barna lépcsőfokok. Tébolyúltan sikoltotta.

– Gyalázatos, hogy merte!

A csendes szobában, mint fekete lovasok ültek a butorok.

A férfi reszketett, hangja forró volt.

– Hiszen te akartad, – tétovázott.

Asszonya nem felelt. Már csak halkan, egyhangon, szín, erő nélkül pötyögte:

– Jaj-istenem, énistenem – ellopta! Jaj-istenem, énistenem – ellopta!

Tűz villant végig Bántó Mihály fejében, de uralkodott rajta.

– Értsd meg hát no! Nem loptam.

A beteg élesen felelevenült.

– Nem lopta?

– Nem.

– Hát?

– Ideadták.

– Ki?

– Az egyházfi. – Ajjár vele.

Most megnyugodott.

A férfi kézbe fogta a lámpát, tartotta a kelyhet.

– Próbáljuk meg az erejit, ha már itt van.

Felesége rá emelte kimerűlt tekintetét.

– De, hogy igazítja el az – Istennel?

Bántó Mihály megrendult. Majd egész valója tűzben fürdött, mint futó csillag után az ég.

– A feleségemnek kellett, osztán a többit – tudja a Fennvaló.

És most megszünt rájok nézve minden. Nem tudták, hogy kivűl éj van, a lámpa ég, a virágok kibóbiskolnak az ablakon. Minden elveszett az üdvösségben. Körül szépen kivirágzott az élet tövisbokra.

Kár, hogy röviden tartott.

Az asszony keseredetten eszmélt.

– Beh oda lettem! – Hogy megapadtam!

– Enyim vagy így es.

Türelmetlenűl feltört az asszonyból.

– Ha még egyszer fiatal lehetnék!

Most, hogy társa tudatlan hűségébe látott, szeretett volna újra szép és erős lenni.

Fiatalnak lenni.

Betegség, halványság, szennyesség nélkül, piros szájjal, mély, erős szemekkel, ragyogó hajjal Felkelni ágyából, mint az erdő tündére, ki minden reggel kimossa szivét az erdei zúgókban, ezüst kendőt márt a patakba és letörli agyáról a másnap minden gondolatát.

Volt ő ilyen.

Mégsem. – Mégsem ilyen volt.

Reszkető vágyak tépték, nem volt nyugta. Élni, élvezni vágyott, gyújtani és megsemmisülni, szédülni és meghalni a meleg percben. Aki jön az enyém…

Csak egy érintésébe került Györbiró Lázárnak, hogy örökre átkozott legyen a párna és a sötétség.

Soha ilyen világosan nem eszmélt a multra, mintha az idő s vele a föld visszaforgott volna.

Világra hozta gyermekét, de nem tudott anyává lenni.

Mikor fürösztötte vérszegényen, ágybólkelt fehéren, elnevezte kihullott könnyének, bűne virágának. Máskor fásultan lökte oda emlőit, ha sirt és kékre csókolta, ha mosolygott.

Egy szép délután pántlikás pólyába tette, titokban elvitte Györbiró Lázárhoz, hogy legalább tudtára adja. Enyhülést várt tőle.

– Lázár, – szólt félénken, – itt van a fiu.

– Mit beszélsz?

– Hát a fia. – Hiszen tudja.

Erre már oda lépett.

– Ez-e? Ez a veres majom? – és megütközve felkacagott.

Alig birta hazacipelni a csecsemőt.

Akkor támadt a kétsége.

– Ez nem lehet az apja!

Mennyire más volt akkor is az embere, ki semmit se sejtett.

A fennséges pillanatokban hogyan ujjongott. Mit nekem minden, érző, vágyódó, kűzdelmes világ! Kín, gyönyörűség, öröm, ti égitestek a fiam piciny testéhez képest!

– Fiam van!

Az asszonynak vágya támadt így érezni, így örülni, így aggódni, csókolni tisztán, belűl gazdagon, parányi házuk ablakából az erős embert harcba látni. Az asszony soha nem merte felébreszteni.

Később belefásult, bennsőleg kiélte magát, de a kétséget, – hogy ki a gyermek apja, – sohase irthatta ki magából.

Egész életén át rejtelmes összefüggésben maradt a multtal, mint a kigyó a nappal.

Hiába ütöm agyon a kigyót reggel, az élet el nem hagyja, mig a nap le nem száll. A sugarakkal fogy az élete.

Utólsó súgár, – utólsó mozdulat…

IV.

Sok minden van egy kaszanyélre eresztett paraszt főben. Az urak csak messziről látják, mint mi az esthajnalcsillagot. Az is békésen, derülten ragyog, de irtózatos világkataklizmák folyamata tombol rajta.

Aki látja a két Bántó férfit, nem sejtené mi lappang bennük, mikor szótlanul rágják száraz ételüket hetek óta. Nem tántorogtak, nem reszkettek, csak a bicsak dermedt meg egyik délután a fiu kezében.

– Apám. Én elveszem a Györbiró Lázár leányát, vagy senkit.

A másik bicsak is hátramered.

– Hát má ennyibe vagytok?

Több beszéd nincs. Dologhoz látnak és későre, csak mellékesen szól Bántó Mihály.

– Te Feri!

Pillanatra egymásra merednek.

– Hát ügyes leján no! – Az a.

A legény elfüttyenti magát örömében.

Csak ilyen egyszerüen készül a boldogság falun.

V.

A lámpa félig lecsavarva egész éjjeleket égett. A bakter csendesen halad el az ablak alatt, mert Bántóék virrasztják a betegüket.

Nappal munka. Éjjel virrasztás.

Csend minenen és mindenütt. A gondolatok leszállanak, érzéseik felszállanak, éppen ahogy a tenger lélegzik. A nehéz cseppek lemennek függélyesen a mélybe, leteszik a sót és újra felsietnek. Lehet, hogy e lélek is így lélegzik.

A pitvar ajtó csattant, Bántó Mihály felfigyelt.

– Feri jön.

Az asszony aludni látszott, a legény óvatosan, hogy zajt ne üssön, leült apjával szemközt.

– Alszik?

– Jobbacskán van.

Egymást nézték.

– Az imént szenderedett el.

A má javulás, – tudta a fiu.

Az asszony ébren volt. A parasztnők szoktak így titokban figyelni. Ők azonban beletemetkeztek a saját világukba.

Az asszonyból többé ember nem lesz, – gondolta az öreg. – Ha a fiam megházasodnék nekünk is jobb volna. Igy se kint, se benn. A betegség ki tudja meddig elhúzódik, most mig könnyebben van, csendben ellehetne igazítani. Magában megállapított mindent, hogy reggel szól az asszonynak, délután már meg is kérik a leányt. A fiúnak még most megmondja, hadd örüljön.

Kedvesen elmosolyodott.

– Tudod-e Feri milyen nap lesz hónap?

A legény elcsodálkozott.

– Vasárnap.

– No azért, – fejezte be nyugalommal.

A kiváncsiság feszítette a fiút, de várt.

– No azért, – tért vissza az apja, – mert számításom szerint el kéne má hozzuk a Györbíró-komám éfi leányát.

A fiú nem ért rá örülni. A beteg asszony fuldokló hörgéssel kínlódni kezdett, megvetőleg elhúzta fekete száját és a szeme tele volt rémülettel.

Felugrottak.

– Nyissanak ablakot!

A fiu szétrántotta az apró táblákat, ki is tekintett egy pillanatra szomoruan, de nem látta, hogy a halál az ablak alatt csavarog, mint a piszok fia a cigány, ki ellopta az élet arany kulcsát.

Az ember tehetetlenkedett.

– Hocci a kehölyt Feri!

Előkapták.

– Tartsd a fejit Feri!

Keserves volt az igyekezetük.

– Ez jó. – Ez a, – kesergett a férfi.

Ideejtették, odahanyatlott a lankadt fő. Csak a kehely ragyogott biztatón, alig fogta be aranyát a lázas lehelet.

A nő lassan megcsendesült.

– Lefeküdhetsz Feri.

– Inkább apám.

– Neköm itt a hejjem.

Meggondolva még hozzátette:

– Aztán, – ha úgy lesz, – ne feledd el te se.

Két széles tenyerébe eresztette fejét az asztalon. Megállapodott, szürkefejü magyarok olvasnak így minden este, könyv nélkül, az élet nehéz írásából. Némely szót félhangosan.

– Az üsző bornyút adom a kehölyért.

Felemelte fejét, úgy számított.

– Ötszáz menne a lelkiért.

Három újját felvetette, azt ismét ki tudja, hogy miért.

Nagy későre el is szundított. Két bajszaszála lecsapzott, ábrázata kisimúlt, meghatott, finom derültség űlt rajta, mint mohos kőre szállott pillangó. Utolsó gondolata a fiáról.

Így számigálunk, mert bizony-bizony maholnap mi is elballagunk – – –

Az asszony lopva nézte. Tudta miről van szó. Azt is tudta, hogy a fiu egy ideig ott les az ajtónál türelmetlenűl. Előre tervezi, hogy megsúgja a leánynak.

– Úgy intézd, hogy délután leánykérni jövünk!

Milyen szép a világ, milyen jó az Isten!

És ő most nem hívhatja be, hogy mondaná kedves szemrehányással:

– Nem es szólsz az édesanyádnak?

Ezt megérni nem méltó.

Bűne visszajár és írtózat ül szemeiben.

– Az a leány s ez a fiú!

A szörnyű gondolatra az ördög ledobja az ágyból.

Kétségbeesésében felriadt.

– Ne hagyjatok! – Miháj! – Súrold a szívemet!

Helyrehozhatatlanul elkésett a halál.

VI.

Az első madár felébredt az ablak alatt. Az erdők felsóhajtva lerázták a harmatot magukról. Az éjjeli látomások eloszlanak, az örvénylő égbolton átszáll a derengés, a feltámadás örök sejtelme. Keleten pirosság ragyog fel.

Az ember a földön felnyitja szemét. – Mit is álmodtam? – Torz kis álmaival vesződik, mikor színe előtt a mindenség fennségesen megindúl.

Vagy talán neki van igaza.

Mélyebb az ember az éjnél, lelke nagyobb a napnál és szebb az a világ, melyet agyunk tüze fölött teremtünk. Ami bennünk virrad, az vagy megnyugvás, vagy örökkön bolygó üstökösök, miket megalkottunk, de nem bírunk velük.

Szép az a legény, amint ünnepi ruhában, útban a leányhoz, udvaruk közepén elgondolkodik, mielőtt áldást kapni bemenne anyjához; de nincs borzalmasabb az anya megdöbbenésénél, mikor így látja őt készen és tudja, hogy csak percei vannak a koldogságra, aztán vége.

– Mindjárt jövök, – siet az apa is.

Cselekednie kell!

A réműlettől vastag lesz az asszony haja. Nincs több kitérés. Teste felháborodik, csontjai súlyosak. Cselekednie kell! A hang erőltetve tör elő.

– Ne menjenek sehova!

Zavarosan rámerednek.

– Miért?

Erőszakosan lehunyta szemeit.

– Azt a leányt nem veheted el, – pihegi, – mert…

Üveges vonásokkal az önkívűlet határán volt. Ennyit nem bírt el a szervezet.

– mert nem tudom, – mert lehet, hogy a te apád is – Györbíró Lá…

Szája feltátva maradt, kezdődött a vég.

A férfi bután feltűrte homlokát, vére meghűlt, torka elszorúlt és furcsa gúnnyal felhördült.

– Úgy-e? No ne!

Egyikük se hallotta, mikor a legény az asztalon diribdarabbá sújtotta a széket.

Az asszony már nem tudta mit cselekszik, ők nem tudták mit cselekedjenek.

– – –

A feszűltség későre ellankadt.

Akkor az ember a kanapé alá nyúlt és elővonta parasztfegyverét, a fejszét. A fiut a köszörühöz állította.

– Hajtsd!

Rávágta az acélt, teljes súlyával ráfeküdt. A fiu agyongyötrött erejével forgatta. Cserszenve törtek elő a szikrák. Az indulat, érzések, szenvedély tornyosult bennük.

– Jobban hajtsd!

Véresre köszörülte a kezét. A kő lemezenkint pattogott szét, hiszen száraz kövön köszörültek.

Az első szennyes indulat leomlott bennük, mint az égő háznak első felvonása ha letombolt az éjben, tömör szénné nyugszik az összeroskadt lánghullám és kiégeti a közelállók szemét.

Minden nedv kiapadt testükben.

A férfi eldobta a forró fejszedarabot, kevés enyhüléssel leült a favágó tönkre. Ott jutott eszébe.

– Nézd meg mit csinál.

A legény ingatagon mozdult, mert hirtelen elébe állott az utolsó benyomás, az anyja szemei.

– Csak a szeme ne volna nyitva!

Nem teljesedett.

Szeme is nyitva, ajka is nyitva.

A macska dorombolt a kályha tetején lankadt nyári nyugalommal.

A nap dúsan telehinti a levegőt rezgő arany porral. Amilyen könnyü a piros katicabogárnak egyik fűről másik fűre szállni, olyan nehéz az út az anyám halottas ágyáig.

Szemeit már nem lehetett lefogni. A szemhéjjak már kihültek és makacs lassusággal ismét felnyiltak.

Fölnyitotta a kanapét és gyolcsot keresett. A szájat helyre erőltette, de a fagyott ajkak nyitva hagyták a fogakat.

Eszébe jutott, hogy illik megcsókolni, de nem birta rávenni magát, hanem kiment és kurtán megjelentette.

– Meghót!

Az ember megrázkódott. Tétován emelte a kezét, mégis levette kalapját. Tekintete ide-oda röpködött.

– Erigy, szólj, hogy csendítsenek neki!

Nagy lassan jött is már egy vén asszony, az első ravatalárnyék.

VII.

Halottnézők jöttek, halottnézők mentek.

Érzéketlenül, hidegen, üresen türte a két Bántó. Elméjük magasan bolyongott, mint a felhő. Azóta nem szóltak egymáshoz. Őrizték egymást és a titkot, mint két halott búvár a tenger fenekét.

Mire nem gondoltak, az történt.

A Györbiró-leány lépett be az ajtón.

Kővé meredtek. Sűrű hajuk alatt megpattani készült a két nekiszegzett homlok.

Percekig állott a leány a halottnál, mint szomoru fehérség, könnyen viselt bánat, eljegyzett áldozat. Nem érte jött.

Tiszta kis kezével ha megsimíthatná a fiu homlokát, ha rátekinthetne!

De nem szólhat a népek miatt.

Mégse bír a kis szivével, távozóban reszkető hangon elsúgja:

– Ne búsújjon Feri!

Apa, fiu összenéznek. Egyik sirató asszony felsóhajt.

– Ó be megszenvedtél!

És fejcsóválva ereszti le a szemfedőt.

VIII.

A toron ettek utóljára együtt, azzal lezárúlt az ő életük is. – Mi szükség van a világra, ha nincs ki élvezze? – Repülőgép a föld halott pilótával.

Minden él és boldog rajta. A kövek játszanak, az ércek fénylenek, fák, növények, víz, madár, levegő, tengerek, miriád égitest kábító összhangban. Idő és örökkévalóság, megvalósult eszmék és lények közt csak az ember szomoru, mint orra bukott részeg az isten műtermében feldűlt gyertya mellett.

Őserős ösztönök formálták a fiut. Megértette hogy árulással kellett a létbe jönnie és most nem tudni áldott-e, átkozott-e a csira, melyből támadt. Minden átváltozott benne és többé nem birta apját látni apjában. Az az erős bizalom, mely eddig mindenhez fűzte, megsemmisűlt. – A kenyér, mit eszem, nem az enyém, ruháim idegenek, a széken csak megtűrnek. Semmihez nem mert nyúlni, kérni nem akart. Az első napokban nem is evett, apja elfeledte kínálni, ő pedig gyáva lett, mióta megszakadt a belső kötelék, mely otthonához fűzte.

Fájt neki és volt valami álomszerű édesség és mélység benne, mit nem olthatott ki magában, mint a folyóvíz se viheti tovább a belelátszó hold tányérját; de ugyanakkor dűh, feneketlen bosszú éledt a másik ellen.

– Megfogom ölni, – határozta.

– De hátha ő az apám? – fordult fel a kétségtől.

A keserüség felverte éjjelenkint a lovak jászlából.

– De ha százszor is apám, akkor is megfojtom!

Vörös, véres ködben úszott a feje, mint egy megtébolyult bolygó, mely nem bir kialudni.

– A leány! – riadt eszméletre.

A szűzies tiszta leány, az édes leány, kinek pirulás érinti orcáját.

A fekete fő megnyugszik. Pillanatra áttör rajta a gyöngédség, a nagylelkűség, aztán újra csak átsötétedik a lelke.

– Nem mehetek hozzá!

Te csak álmodj kicsi leány szines álmot és ne tudj semmit. Karjára könyökölt a szalmán és a múltra emlékezés szép idejétől feldalolt benne a keserüség.

IX.

Mikor megváltozva először kiment a falu közé, az volt a legény benyomása, hogy az egész világ tudja gyalázatát. Az emberek szeméből röhögve tör elő. Sötét dac, elszántság kerítette hatalmába.

– Megmútatom!… Merjen valaki egy szót is szólni!

Alattomosan leste a képzelt támadásokat. Erőtlen és ellenséges volt az emberek közt.

– Megmútatom!

Valamit tennie kell, hogy ráfigyeljen a falu és rettegve tekintsen utánna minden élő, hogy hol fog kitörni a fekete mámor és tűz. – Igen, igen. – Mámort és tüzet ide!

– Elbúcsúzom, hogy olyat még nem láttak, – örvénylett magában.

Majd kimerűlt, az ellenkező végletbe esett és szerette az embereket. Milyen melegek, szelidek, jók, együttérzők, – Uristen milyen nagy is az – mber. – Igy töltögette bánatát pohárból-pohárba, hogy hüljön.

– Megfogadom Jóskát, – tervezett ismét.

Cigány mellett fog elbúcsuzni a legény-pajtásoktól. – Úgy lesz. – És hétfőn reggel az őrsön jelentkezik, beáll zsandárnak.

Már nyugodtabban ment a cigányhoz.

– Te Jóska. – Vasárnap estére kéne a banda.

– Akkor nem lehet!

– Megcsaplak Jóska!

– Elvagyunk igérkezve.

Megdöbbent. – Hát már az se lehessen, hogy az ő nagy bánatát, búcsuzását élettől, leánytól, apátlan, anyátlan voltát, szép, fájó nótában kiöntse? Néhány rózsalevelet se szabadjon a pokolba dobni? Hát már minden fűszál felállott ellene?

A cigány előtt nem mutatta. Minden magyarban úr lappang.

– Hát hol muzsikáltok Jóska?

– A Bedő-kisasszony lakodalmán.

– Ne-te-ne! – Lakodalom es van még a világon?

Kis töprengés után odaszólt.

– Hát az elsőbb Jóska!

Mosolygott, csak az arca reszketett finoman, de olyan, hogyha a Bedő-kisasszony látta volna, másnapra halasztotta volna a lakodalmát.

– Hát szépen muzsikáljatok Jóska!

X.

Az udvaron apjába ütközött.

– Hol csavarogsz?

A legény keményen visszalökte a szót.

– Mi baja vele?…

Két szemvillantás, a két férfi lecsügged.

– Igazad van.

A legény szégyenkezve hátrakullog. A férfi ráül az itatócsatornára.

– Az úgy van, – töpreng. – Nincs már vele semmi bajom. – Minek is kérdezem?…

Fagyos borzongás huzódik át testén.

– De e’ még se járta! Nekem így felelni! Egy ilyen semmi! Neköm! – verte a homlokát.

Félarcát az égre csavarta.

Kivetem az életemről…

Dereka ropogott, homloka szorúlt. Felugrott.

A szinben, a szalmán hanyatt feküdt a legény. Fejénél nagy sárga pók lógott a hálóban, mínt ezüstszövetben kis játék-korona.

– Alszik, – torpant hátra apja.