Part 4

Almády _gőgösen_. Én nem vadásztam.

Titkár. Ah! Hát hol volt?

Almády. A szobámban. Írtam.

Titkár. Szabadna kérdeznem, mit méltóztatott írni?

Almády. Nem szabadna kérdeznie. _Hogy másról beszéljen._ Összesen egy óra időnk van a próbára. A hangverseny rögtön vacsora után kezdődik?

Titkár. Feketekávé után.

Almády. És a mi számunk?

Titkár. Az utolsó. Pièce de résistance. _A fotelekre mutat._ És ez itt a próbaszínpad. A művésznő azt mondta, hogy ehhez a darabhoz nem kell más, mint két díszes fotel és egy díszes asztalka. _Állítgatja a bútorokat._ A stílus: tizenötödik Lajos. Ez megfelel?

Almády. Nekem bármelyik Lajos megfelel.

Titkár. Engedjen meg egy kérdést, művész uram. Mondja: miért nincs tizenhetedik Lajos? Van egy tizenhatodik Lajos és egy tizennyolcadik Lajos. Miért nincs tizenhetedik?

Almády. Kérdezze meg egy bútorkereskedőtől.

Titkár. Már megkérdeztem. De azok csak a tizenhatodikig tudják. Onnan kezdve sejtelmük sincs a többiről. _Homlokát törölgetve._ Nagyon izgatott vagyok, művész úr.

Almády. Miért?

Titkár. Hát ez az ünnepség ma, hangverseny, tánc! Az egész felelősség az enyém. Mindig én rendezem a gróf úrnak ezeket az estélyeit! Titkárnak már ez a sorsa. Én itt rendező vagyok, díszletmester, súgó, kottalapozó, hölgykísérő, virágátnyujtó… sőt én vagyok a klakkvezér is, minden én vagyok. Rajongok a művészetért, művész uram! _A lakájhoz, akit rajtakap a vigyorgáson._ Ön eltávozhatik, Devornié.

Lakáj: Oui, Monsieur le Secrétaire. _Kimegy._

Titkár. Művész úrnak nincs jó kedve.

Almády. Eltalálta. Zúg a fejem a sok tanulástól.

Titkár. Jó a szerepe?

Almády. A szerepem? Undorító.

Titkár. Ne mondja. Miért játssza akkor?

Almády. Kényszer.

Titkár. Kényszer?

Almády. Kollégialitás.

Titkár. Na majd a mi vadásztársaságunk kárpótolni fogja művész urat tapssal. Meglátja, milyen lelkes közönségünk van. Itt a legtehetségtelenebb művészeknek is sikerük van.

Almády. Köszönöm.

Titkár. Pardon. Nem úgy értettem.

_Belép Annie nagy estélyi ruhában és Ádám frakkban._

Annie. Úgy látom, már együtt vagyunk.

Almády _némán meghajol_.

Titkár _Anniehoz rohan_. Kezét csókolom! _Ádámhoz_ Lehóczki, titkár.

Ádám. Ádám.

Annie _a titkárhoz_. Jegyezze meg ezt a nevet. Ő írja a zenét a mi új operettünkhöz.

Titkár. Ah, mester!

Ádám. Na, az még nem vagyok!

Annie. Hát kezdjük a próbát?

Almády. Tulajdonképpen meg kellene várnunk Turai urat. Hisz oly szíves volt és megígérte, hogy segít nekünk.

Annie. Mindjárt itt lesz. Hol a súgó?

Titkár. Itt vagyok.

Annie. Itt a darab. _Átadja a kéziratot._

Titkár _büszkén_. Jól rendeztem el a próbaszínpadot?

Annie. Elragadóan. _Ádámhoz_. Most megint rosszkedvű.

Ádám. Szó sincs róla. Bocsásson meg, de mint már mondtam, rettenetesen kifárasztott ez az autóutazás. Nem gyerekjáték: Bécsből egy túrában ide le a Földközi-tengerhez. Az éjjel nem tudtam aludni… a kimerültségtől. Fáradt vagyok, ez az egész. Higyje el. _A titkár idegeskedik._ Na kezdjük, nézze, a titkár úr már türelmetlen.

Annie _a titkárhoz_. Na mi az?

Titkár. Nagyon izgatott vagyok, művésznő.

Annie. Maga? Miért?

Titkár. Mert titkár vagyok.

Annie. Hát csak nyugalom, kérem. Úgyis olyan nehéz a dolgunk. És én nagyon ideges vagyok. _Ádámhoz, aki leült._ Mi az? Maga jelen akar lenni a próbán?

Ádám. Igen.

Annie _nagy zavarban_. Ugyan kérem… ez untatni fogja. Egy ostoba kis francia darab. Elég, ha majd vacsora után hallja.

Ádám. Meg kellett ígérnem Turainak, hogy itt maradok és segítek maguknak, amíg ő jön. És én mindig szentül megtartom, amit nekik ígérek.

Annie. Jó. Ahogy akarja. _Nagyon idegesen._ Hát kezdjük, kérem. Hol vannak a kellékek?

Titkár. Minden megvan. _A tálcára mutat._ Ahol én vagyok a kellékes! Egy könyv, két levél és egy őszibarack.

Annie _elveszi a könyvet és a levelet_. A többi a magáé, Almády.

Almády _zsebredugja a barackot és a másik levelet_.

Annie. És most gyerünk, kezdjük el a főpróbát. A grófné, az én vagyok… Egyedül van a színpadon. Fotelben ülök és regényt olvasok. _Leül_. Maga nincs bent, Almády, csak később jön.

Almády _hátramegy, elbújik valahol_.

Titkár. Mehet?

Annie. Ne kérdezzen annyit! Mehet!

Titkár _súg neki_. «Csinosan bútorozott szalon.»

Annie. Micsoda?

Titkár _súgva_. «Csinosan bútorozott szalon tizenötödik Lajos stílusában.»

Annie. Szerencsétlen! Hiszen ezt nem kell súgni!

Titkár. Nem? Én eddig mindig az ilyet is súgtam.

Annie. Ezt a kárpitosnak kell súgni, az előadás előtt. A színésznek csak azt, amit beszél.

Titkár. Nahát ez érdekes. _Bután bámul a füzetbe._

Almády _előrejön_. Mi az?

Annie. A titkár úr nem tud súgni.

Ádám _elveszi tőle a füzetet_. Adja ide. Majd én súgok. Tessék kezdeni.

Annie és Almády _egyszerre_. Nem! Nem!

Annie. Maga ne súgjon.

Ádám. Miért?

Annie. Mert nem akarom.

Ádám. Miért nem akarja?

Titkár _sértődötten, gúnyosan_. Úgylátszik, ez megalázó foglalkozás. Tessék csak visszaadni nekem.

Ádám. Nem, kérem, maga idegessé teszi őket.

Titkár. Én teszem idegessé őket? Ők tesznek idegessé engem.

Ádám. Na nyugodjék meg kérem. Majd én súgok most itt a próbán, maga figyelje meg, hogy hogy kell csinálni, aztán este az előadáson majd maga súg. Jó?

Titkár _mélyen megsértve_. Kérem.

Annie _a titkárhoz_. Most megsértődik?

Titkár. Én mindig, kérem. De utána rögtön kibékülök. Titkár vagyok.

Annie. Akkor kezdjük. _Almádyhoz_. Menjen ki, kérem. A grófné a fotelben ül és olvas. _Veszi a könyvet._

_Csend. Almády elbújik._

Ádám _súgva_. «Ah milyen édeskés…»

Annie _szerepét mondva_. Ah milyen édeskés ez a regény. _Becsukja a könyvet._ Minden regény egyforma. A férj szereti a feleségét. A feleség mást szeret. A férj rájön és botrányt csinál. Vagy elkergeti a feleségét vagy megbocsát neki.

Ádám _súg_. «Ah de mit csináljak…»

Annie. Ah de mit csináljak? Férjem, a gróf, kilovagolt és így egyedül oly hosszúak ezek a délutánok. Ha ezek nem volnának, tűrhető volna az élet ebben az ősrégi kastélyban. Itt, oly messze Párizstól, a normandiai erdők és mezők közepette.

Ádám _súg_. Lépések…

_Almády dobog a lábával._

Annie. Ah, lépéseket hallok! Csak nem az uram? Hiszen ő nyergeltetett és azt mondta, hogy ellátogat Benoithoz, hűséges öreg bérlőnkhöz.

Almády _előrejön, vésztjóslóan_. Asszonyom!

Ádám _súgva_. «Na mi az, miért oly feldúlt…»

Annie. Na mi az? Miért oly feldúlt, gróf?

Almády. Hogy miért vagyok olyan feldúlt? Mindjárt meg fogja tudni grófné, oly igaz, mint hogy a nevem…

Ádám _súg_. «Maurice du Veyrier…»

Almády… mint hogy a nevem gróf Maurice du Veyrier de la Grande Contumace Saint Emilion, hogy ön azonnal meg fogja tudni feldúltságom okát.

Annie. Ön rámijeszt, Maurice!

Almády. Önre saját bűntudata ijeszt rá, asszonyom!

Ádám _súgva_. «Ön engem megcsal asszonyom!»

Annie _nagyon idegesen néz Ádámra_.

Almády _nagyon idegesen_. Ön engem megcsal, asszonyom! _Az idegeskedő Anniehoz._ Mi az? Mi baja?

Annie. Semmi. Kicsit ideges vagyok. Folytassuk.

Almády. Ön engem megcsal asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én… én…

Ádám _súg_. «… én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni…»

_Turai és Gál frakkban belép._

Ádám _Almádyhoz_. Na, miért nem mondja? _Hangosabban súg, ezáltal azt a benyomást keltve, mintha valóságban beszélne_ _Almádyhoz_. «… én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni!»

Turai _rémülten közeledik hozzá_. Mi az?

Ádám. Csend! _Ismét súgva._ «Én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni…»

Turai _fellélegzik_. Ja úgy! _Elveszi tőle a füzetet._ Add ide.

Ádám. Miért? _Anniehoz_. Nem jól súgok?

Annie és Almády _egyszerre_. Nem!

Ádám. Nahát, ez hallatlan!

Titkár. Velem se voltak megelégedve.

Ádám. De hát mi volt a hiba?

Turai. Ne kérdezz annyit. _Leül Ádám helyére._ Átveszem a munkát.

Annie _nagyon idegesen_. Ez mind azért van, mert maga nem pontos. Azért van az egész.

Ádám. De hát mi van? Miért ez a nagy izgalom? Nem történt semmi!

Turai. Hadd fiam, ahhoz te nem értesz. A színész ideges, mikor próbál. Neked ez a szöveg új, de ők már tudja Isten hányadszor mondják.

Ádám _oldalt leül_.

Titkár _Ádámhoz_. Mindenkit megsértenek.

Turai _a füzetbe néz_. Hát… gyerünk, mondják mégegyszer az utolsó mondatot.

Almády _nagyon folyékonyan_. Ön engem megcsal, asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen, igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni! Nem asszonyom. Most az egyszer elszámította magát.

Turai. De hisz ez remekül megy.

Annie. Mert nagyszerű súgónk van.

Ádám. De hiszen egy szót se súg!

Annie. Az épp a nagyszerű benne.

Titkár. Hagyja mester, mi ezt sohse fogjuk megtanulni.

Ádám. Úgylátszik, nem.

Turai. Tovább.

Almády. Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé vezető úton.

Annie. Oh ez az aljas gyanúsítás!

Almády. Egy szót se, asszonyom! Zsebemben a bizonyíték! Hálátlan gyermek! Ki volt ön, mikor nőül vettem? Atyja, Pierre-Jean Bourmond de la Seconde-Chaumière-Rambouillet dandártábornok, elesett Grande Lagruyère Sur Marne mellett, és ön mint kis varrónő nyomorban élt anyjával Sainte Geneviève falucskában, a Seine et Oise départementban. Én önnek, asszonyom, nevet, rangot és vagyont adtam, én önt du Veyrier de la Grande Contumace Saint Emilion grófnévá tettem, ráirattam nemcsak Pardubien Grand-Amanoir-i birtokomat, hanem még két kastélyomat is Challanges-Débicourt de la Romanéeban és Rivalieux-Quandamouzières Sur Ventera aux Alpes Maritimesban. _Abbahagyja, idegesen._

Turai. Na, mi az?

Almády. Rettenetes ez a sok francia név.

Turai _vállat von_. Mit csináljak?

Almády. Szükség van erre?

Turai _a füzetre mutat_. Benne van.

Almády. De megőrülök, amíg bebiflázom ezt a sok kilométeres nemesi és helységnevet. És mind az én szerepemben vannak!

Turai _nyugodtan_. Épp azért tessék önnek őket megtanulni.

Almády _fuldokolva a dühtől_. Rémes! Legalább ezt a második kastélyt hagyjuk ki.

Turai _hidegen, mint egy hóhér_. Nem lehet. Ha ez a gróf csak egy kastélyt ajándékoz a feleségének, akkor nem olyan felháborító az, hogy a nő megcsalja. Egy kastélynál még elcsúszik az ilyen. Három kastélynál is megcsalhatja, mert annyit már csak egy balek ad egy nőnek. Épp pont kettő kell. Ez a középút. Ezt nevezzük éppen okos francia színdarabírásnak. Gyerünk tovább.

Almády _sóhajtva_. Grófnévá és gazdaggá tettem önt. És a hála? Ön megcsal, igenis megcsal a szomszédommal, Jean François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, Périgord des Champignons és Saint Sulpice de la Grande Parmentière urával. A fene egye meg. _A bámuló Turaihoz._ Ezeket a hosszú neveket. Bocsánat.

Turai. De hát kérem, ezek francia emberek, mit kíván, hogy hogy’ hívják őket?

Almády. Hogy? Például: Briand. Briand! Az is francia.

Annie _idegesen_. Gyerünk tovább. – Elég volt, gróf! Nem tűröm tovább ezt a megalázó vádbeszédet! Ön rágalmazza azt a nőt, aki az ön nevét viseli.

Almády _Turaihoz_. Ez nem igazság, kérem.

Turai. Micsoda?

Almády. Énnekem mindig ki kell mondanom azt az egész nevet és ő csak azt mondja: «Az ön nevét».

Turai _fagyosan_. Tovább.

Almády. Még egy szó asszonyom és előkerül a bizonyíték!

Annie _teatrálisan nevetve_. Hahaha! Bizonyíték? Kacagnom kell!

Almády. Ajkára fogom fagyasztani ezt a kacagást! _Előhúzza zsebéből az őszibarackot._ Itt a bizonyíték!

Annie _tragikus sikoltással_. Ah! A barack!

Almády _az asztalra teszi a barackot_. Igenis a barack, asszonyom! Az első őszibarack, amely simarineux-i gyümölcsös kertem féltveőrzött, koránérő, törpe keletindiai barackfáján elsőnek termett s ezzel egész Franciaország minden őszibarackját megelőzte! Ön tudja, hogy szenvedélyes gyümölcskertész vagyok, ön tudja, hogy ezt a barackot már virágkora óta ápolom, gondozom, naplót vezetek róla, úgy várom, mint a messiást! És mi történik? Ma délután kilovagolok s midőn nyugodtan poroszkálok ugyancsak a Duvernois Sur Saône-tól a Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé… _Turaira néz._

Turai _fagyosan_… vezető úton…

Almády _mérgesen_… vezető úton, kit látok ott gyalogszerrel baktatni? Juliettet, az ön komornáját. Megszólítom, zavartan dadog. Megkérdezem tőle, hová megy. Megijed, sírva fakad és válaszol: «Úrnőm küldött François Gilette de la Tour d’Auvergne márkihoz.» Az ördög vigye el! _Turaira néz._

Turai. Jó jó. Ez most benne van.

Almády. Az ördög vigye el, mondom, miért küldte magát úrnője a márkihoz? Jobban megnézem, látom, hogy kis csomagot szorongat kezében. Elveszem tőle, kibontom, hát… _a barackra mutat_… _ez_ volt benne! A barackok királya, a primeurök primeurje, az én büszkeségem, az első simarineux-i fajbarack, amelyet úgy ápoltam, mintha gyermekem lett volna. És ez még nem minden, asszonyom! Íme, a gyümölcs mellett volt ez a levél! _Kiveszi zsebéből a levelet és felolvassa._ «Édesem! Ez az első barack, amely az idén Franciaországban megérett. Neked küldöm, edd meg áhitattal». _Az orra alá tartja a levelet._ Íme!

Annie. Mit csináljak vele? Szagoljam meg?

Almády. Igen. Mert ha az írását letagadná, a parfümjét, asszonyom, azt nem tagadhatja le. Vagy letagadja?

Annie. Nem.

Almády. Ah! Tehát bevallja!

Annie. Be.

Almády. Ön küldte neki ezt a barackot?

Annie. Én.

Almády _Turaihoz_. Ez igazságtalanság, kérem. Nekem méteres mondataim vannak és az ő szerepe csupa rövid szó: «Nem! Be! Én!»

Turai. Úgy van. Sardou ezzel a rövid beszédmodorral szokta jellemezni darabjaiban az ő híres asszonyi alakjait. Gyerünk tovább.

Almády _folytatja szerepét_. Tehát tőlem elfogadni szerelmemet, nevemet, rangomat, birtokomat, két kastélyomat – és ezzel szemben a legkedvesebb gyümölcsömet elküldeni a szeretőjének!

Annie _színpadias sikoltással_. Ah! Ezt nem tűröm! Vonja vissza ezt a szót!

Almády. Talán nem szeretője a márki?

Annie. Nem!

Almády _színpadiasan, keserűen felkacag_. Hahaha! Asszonyom, én kertész vagyok, Franciaország első amateurkertésze, a párizsi gyümölcsklub elnöke. Én tudom, hogy ilyen becses ritkaságot csak annak küld az ember, akit szeret. Én önt megvetem, asszonyom.

Annie. Ön tehát megvetendőnek tartja, amit tettem?

Almády. Úgy van.

Annie. Köszönöm. Akkor most még csak egyetlen kérdésemre feleljen. Az idén, kora tavasszal, kinek küldte el simarineux-i kertészete másik büszkeségét, az első kosár koránérő cseresznyét?

Almády _zavartan_. Anyámnak. Az anyagrófnénak.

Annie. Az anyagrófnénak? Hát majd én is mutatok magának valamit. Ha önnél van egy érdekes levél, nálam is van egy. _Kebléből levelet vesz elő, orra alá tartja._ Szagolja meg! Ezt a parfümöt is ismeri?

Titkár. Őrült érdekes kezd lenni! Igazi Sardou!

Annie. Csak olvassa el! Remélem, az írást ismeri.

Almády _kezében a levél_. Ismerem.

Annie. Ez a parfüm és ez az írás Emilienne kisasszonyé, a Folies Bergères primaballerinájáé, akit ön barátságával és protekciójával tüntet ki.

Almády. Hogy kerül önhöz ez a levél?

Annie. Ahhoz semmi köze. A levél olyan, mint a kilőtt nyílvessző: nem lehet tudni, hol áll meg.

Titkár _Ádámhoz, tapsolva_. Aforizma! Szellemesség!

Annie. Csak olvassa.

Almády _olvas_. «Édes kutyukám! Ma reggel az én rozoga öreg grófom…»

Annie. Csak olvassa. Így ír önről az imádottja! Olvassa!

Almády. «… öreg grófom egy kosár cseresznyét küldött nekem. Azt mondja, ezek Franciaország első cseresznyéi, melyeket szerelme jeléül küld nekem. Kutyuskám-putyuskám, gyere fel hozzám ma este, együk meg együtt az öreg hülye cseresznyéjét. Izgatottan vár türelmetlen Emilienned.»

Annie. Na látja. Ha te úgy, én is úgy. Szemet szemért. Fogat fogért. Primeurt primeurért. Barackot cseresznyéért. Látom, nem tagadja. A cseresznyét nem az anyagrófnénak, hanem Emilienne kisasszonynak küldte. Úgy van?

Almády _megtörten_. Úgy van.

Annie. Most távozzék lakosztályomból. Ah gyalázat! Ön engem többé nem lát. Még ma este csomagolok és elutazom anyámhoz. Az anyavarrónőhöz. És ha épp tudni akarja, a márki, akivel gyanusít, már rég nem is lakik itt. Párizsban van. És ha fáradságot vesz magának a komornámat tovább vallatni, azt is megtudhatja, hogy tőlem volt megbízása addig kóborolni az országúton, amíg ön arra lovagol és ha ön megszólítja, dadogást színlelve átadni a barackot és a levelet. _Színpadiasan kacag._ Hahaha!

Almády. Tehát csak lecke volt?

Annie. Erre már akkor rá kellett volna jönnie, mikor a komornám engem elárult. Ha igazán megcsalnám önt, a komornám inkább négyfelé vágatná magát, de hallgatna. Jó komornák olyanok, mint a halak: minél több részre vágják őket, annál mélyebben hallgatnak.

Titkár _elragadtatva, súgva, Gálhoz_. Aforizma!

Gál. És még milyen!

Almády. Bevallom, elvesztettem a játszmát.

Annie. Köztünk mindennek vége!

Almády. Yvonne! _Letérdel_. Csak azt ne mondja, hogy köztünk mindennek vége! Yvonne! Bocsássa meg ezt az egyetlen ballépésemet!

Annie. Ne alázkodjék meg. Egy gróf, aki ilyen nevet visel! Keljen fel! Egy idős ember! _Almády felkel._ Bevallom, most meg vagyok hatva. De nem a térdrerogyása hatott meg, hanem az okossága, hogy nem tagadott le semmit. Egy férfi, aki hazudik, olyan, mint egy oroszlán, amely csicsereg.

_A titkár Ádámhoz fordul, elégedetlen arcot vág és fejét rázza, mintha azt mondaná: «Ez a szellemesség nagyon buta.» Ádám igenlőleg int._

Annie. Megbocsátok önnek. De két büntetésben fogom részesíteni. Először is megtiltom önnek, hogy ezt a barackot megegye.

Almády. Ah ez fáj. De tűröm.

Annie. Másodszor: holnap Párizsba utazom. Egyedül. Szórakozni. Érti? Egyedül!

Almády _kétségbeesetten_. Yvonne!

Annie. Egy szót se, gróf! Vagy bízik a tisztességemben vagy nem. Ha igen, visszajövök ide, ha nem, örökre elmegyek.

Titkár _súgva, Ádámhoz_. Most nem tudom kérem: szellemesség volt ez vagy nem?

Ádám. Nem.

Titkár. Köszönöm.

Annie. Párizsba utazom és ön epedni fog utánam.

Almády. Ah! És meddig akar Párizsban maradni?

Annie. Egy hétig!

_Kis szünet._

Almády _felordítva_. Nem, nem! Azt nem birom ki! Szeretlek, imádlak, megőrülök érted! Úgy szeretlek mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

_Gál és Ádám már a «felhőkarcoló» szónál lassan és nagyon csodálkozva egymásra néztek._

Gál. Bocsánatot kérek, de… pardon egy percre! Mi volt ez?

Annie. Tessék?

Turai. Kérlek, ne zavarj. Épp, mikor a legjobb lendületben vannak!

Titkár. Nagyszerű! És milyen érdekes! _Ádámhoz izgatottan._ Mit gondol, elutazik az asszony?

Gál _Ádámhoz_. Te… ez pokoli.

Turai. Csendet kérek. _Almádyhoz_. Tessék tovább mondani. Talán ide menjünk vissza: «Úgy szeretlek.»

Almády. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

Almády. Nem nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál, mint egy citromot és most el akarsz dobni! _Elfordul, eltakarja arcát._

_Gál és Ádám a «citrom» szónál ismét egymásra néztek. Most Gál feláll, nagyon idegesen._

Gál. _Turaihoz, halkan, de nagyon izgatottan._ Kérlek szépen…

Turai _türelmetlenséget színlelve_. Mi az?

Gál. Kérlek egy pillanatra. _Anniehoz és Almádyhoz._ Bocsánat egy pillanatra, de okvetlenül mondanom kell neki valamit. _Turaihoz_. Te… Hallod te, amit ezek játszanak?

Turai. Hát hogyne.

Gál _remegve az izgalomtól_. Hát akkor… nem emlékszel te ezekre a mondatokra?

Turai. Érdekes. Most hogy mondod… tényleg… én is észrevettem valamit, csak nem akartam szólni.

Gál _Ádámhoz, izgatottan_. Gyere ide. _Turaihoz_. Te… ez a szöveg szórul-szóra ugyanaz, amit mi éjjel a falon keresztül hallottunk.

Turai _a füzetbe néz_. Tényleg… Hát te… hát ez fantasztikus!

Gál _izgatottan_. Menj, folytasd… mert még észrevesznek valamit. Halljuk tovább.

_Turai visszamegy, Gál karonfogja a szintén nagyon izgatott Ádámot s mindketten feszülten figyelnek._

Turai. Hát gyerünk kérem tovább. Hol hagytuk el? «Most el akarsz dobni.»

Annie. Ki akar eldobni, te bolond? Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál. Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.

Gál _nagyot ordít_. Áááh!

Annie _idegesen_. Mi baja?

Gál. Ezer bocsánat! Bocsánatot kérek! _Alig tud az izgalomtól beszélni._ Kedves Annie! És mélyen tisztelt művész úr! Bocsánat, megint meg kell önöket zavarnom, de okvetlenül kell valamit mondanom Turainak. _Ádámhoz_. Gyere csak ide. _Turaihoz, aki hozzája lépett._ Te! Itt ezen a helyen változzam sóbálvánnyá, ha ezek szórul-szóra nem ugyanazt a szöveget mondják, amit az éjjel beszéltek. Ezek ketten tegnap éjjel… ezeket a szerepeket tanulták. És mi szamarak vagyunk.

Turai. Jó, jó, szamarak vagytok, de most, kérlek ne csinálj feltűnést. _Megjátssza az izgatottat._ Óriási meglepetés!… Micsoda furcsa véletlen!

Ádám _Gálhoz_. Végy énrólam példát. Én ordítani szeretnék a boldogságtól és nézd, türtőztetem magamat.

Turai. Egy szót se!

Annie. De kérem Sándor, mit csinálnak ott maguk?

Almády. Mi van kérem?

Turai _visszatérve Almádyhoz_. Gál azt mondja és úgy érzem, hogy igaza van, hogy majd este az előadásra valami szép klasszikus fejet csináljon magának.

Almády. Mi az, hogy klasszikus fejet csináljak?

Turai. A nő azt mondja: «Azt a szép klasszikus fejedet.»

Almády. Igen.

Turai. Hát csináljon valami fejet, amire ezt joggal lehet mondani.

Almády. Mi az, az enyémre nem lehet?

Gál _őszintén_. Nem.

Turai. Igaza van. Az ön kobakja minden, csak nem szép és nem klasszikus.

Almády _mérgesen_. Pedig ezt már mondták rá.

Turai. Ebben a darabban. De bocsásson meg, jóízlésű nő ilyet erről a fejről nem mondhat.

Almády _dühösen, Anniehoz_. Önnek is ez a véleménye?

Annie. Engem hagyjon kérem, én a szerepemhez tartom magamat.

Almády _keserű mosollyal_. Jó. Hát majd csinálok egy szép klasszikus fejet. _Dúl-fúl._

Ádám _türelmetlenül_. Urak, múlik az idő! Gyerünk, gyerünk! Gyorsan! Folytassuk!

Turai. A tisztelt néző urak szíveskedjenek békén maradni. Miért vagy olyan türelmetlen?

Ádám _zavartan_. Kilenc órakor van a vacsora… és… titkárhoz… ugye?

Titkár. Igen. Már csak néhány percünk van.

Turai. Hát akkor gyerünk gyorsan.

Annie. Vagyis: Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet. _Csókot lehel homlokára._

Almády. Ez nem csók, ez borravaló.

Gál _odaszól Turainak_. Ez a hasonlat ordináré. Csodálom egy francia szerzőtől.

Turai. De hát egy ordináré embert akar vele jellemezni.

Gál. Bocsáss meg, ez egy gróf.

Turai. De közönséges, ostoba ember, akinek a szókincsében nincs finomabb hasonlat. Csak te ne tanítsd Sardout darabot írni.

Almády _mérgesen_. Kérem, gyerünk tovább. – Ez nem csók, ez borravaló.

Annie. Ne ordíts!

Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok! _A lábához borul és zokog._

Gál. Ez a citrom is. Direkt hülye.

_Gál suttog Ádámmal, Ádám boldogan mosolyog, aztán erősen megrázzák egymás kezét._

Turai. De kérlek, mit csináltok ott?

Gál. Semmit. Azt súgtam neki, hogy ezt a citromhasonlatot ostobának tartom.

Turai. Én nagyon jónak tartom. Egy buta gyümölcstenyésztő, aki onnan veszi a hasonlatait, ahol az élete eltelik: a gyümölcsei közül. Ne tanítsd te Sardout darabot írni.

Almády, _aki Annie előtt térdel, e szidalmakra felkapja a fejét Annie öléből és dühös arcot mutat._

Turai. Folytassuk! «Könyörgöm, ne térdelj.»

Annie _visszanyomja Almády fejét az ölébe_. Könyörgöm, ne térdelj, ne sírj, mert azt nem bírom. Tudod te jól, hogy csak téged szeretlek. _Az asztalhoz megy, ahol a barack van._

Almády _a dühtől majdnem sírva_. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke! _Felkel. Az asztalhoz lép és meg akarja érinteni a barackot._

Annie. Erigy innen!

Almády _a barackot nézegetve_. Óh, ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh, ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még egy ilyen a világon? _A barackhoz nyúl._ Óh, ezt símogatni!

Annie. Nem mégy innen?