Part 3

Annie. Ki írta?

Turai. Én. Ne bámuljon gyermekem, azzal a tiszta kék szemével. Inkább kérdezze azt, hogy mikor írtam. Ma éjjel. Négy órától hatig. Amint hallottam, rögtön megírtam. Az ember vagy színműíró vagy nem színműíró. Egy rövid kis egyfelvonásos darab, nem is ostobább, mint a többi. A felét hallottam a falon keresztül, a másik felét hozzá költöttem. Ki-ki a saját fegyverével harcol az életben. Én a tollammal harcolok. Úgy érzem magam most, mint egy cirkuszi akrobata, aki az ügyességét véletlenül egyszer életmentésre használja fel. Ennél tisztességesebb szándékkal még ember darabot nem írt. Kár, hogy ezzel a mi közös operettünket is megmentem, mert ez anyagi hasznot jelent. De nem bánom, elszenvedem ezt is. Ha csak két ember boldogságáról volna szó, szebb volna az ötlet. De így se csunya. És most: nem bámulni, hanem rögtön átvenni, kivinni, megtanulni és eljátszani.

Annie. Eljátszani?

Turai. El bizony. Csak ezzel lehet igazán bebizonyítani, hogy az, amit odaát beszélgettek… hogy az két szerep volt. Ma délután főpróba. Ma este premiér.

Almády. Ma este? Hol?

Turai. Lent a nagy szalonban, a mai nagy hangversenyen. Vacsora után, mint tudják, nagy koncert készül. _Anniehoz._ Maga már rajta is van a műsoron.

Annie. Igen, egy pár dalt akartam énekelni. Ő meg Petőfi verseket szaval.

Turai. Hát egy kis műsorváltozás lesz. Maga nem énekel, ő meg nem szaval, hanem ketten együtt egy kis vígjátékot adnak elő. Egy kis egyfelvonásost. Nem mindegy?

Annie _belenéz a kéziratba_. De hát, hogy tanulom én ezt meg estig?

Turai. Na hallja, az éjjel már egészen jól tudta.

Almády _óriásit sóhajt_.

Turai. Mi baja?

Almády. Fellélegzettem, Turai úr! Ismeri a feleségemet?

Turai. Hát nem mondtam a telefonba, hogy halálos veszély van?

Almády. Köszönöm. _Kezet akar vele szorítani._

Turai _nem fogadja el a kezét_. Nem magáért tettem, édes barátom. Sőt, ha lehetne, magát benne hagynám a bajban. De, fájdalom, úgy van megszerkesztve a dolog, hogy automatikusan maga is kimászik belőle.

Annie. Mondja…

Turai. Na megint baj van?

Annie. Igen. Az, hogy miért tanultuk ezt éppen éjjel háromkor?

Turai. Azt én is kérdezem. _Annie és Almády szégyenkező mozdulatot tesz._ De felelek is rá. Mert sürgős volt. Mert ma este van az előadás.

Almády _idegesen_. Hát akkor gyerünk máris és tanuljunk. Nekem nagyon gyenge a fejem. Gyerünk.

Annie _zokog_.

Turai _a telefonnál_. Még egy perc. Csak mindent nyugodtan. Ki rendezi ezt a hangversenyt?

Annie _zokogva_. A titkár.

Turai. Maga most lesz szíves bejelenteni a titkárnak ezt a műsorváltozást. Halló! Kérem a titkári irodát! _Átadja a kagylót Annienak._

Annie _zokogva veszi át_. De mit mondjak?

Turai. Csak nyugalom. Majd én súgok.

Annie _abbahagyja a sírást_.

Annie _a telefonba_. Halló! Ki beszél? Titkár úr? _Turaira néz._

Turai _súgva_. Jóreggelt.

Annie _minden átmenet nélkül kacér, csengő kacagásokkal tarkítja beszédét:_ Jó reggelt. Legédesebb titkárja ennek a világnak, egy kis műsorváltozás van, aminek azt hiszem a vendégsereg is fog örülni. Nem egyedül lépek fel, hanem Almády művész úrral együtt. Eljátszunk maguknak egy szellemes, elragadó, nagyszerű kis párjelenetet. _Turai meghajol._

Annie _figyel a telefonba, aztán arcát Turai felé fordítva belebeszél a kagylóba._ Hogy milyen darab?

Turai. Francia.

Annie _a telefonba_. Francia darab. _Ismét Turaira néz._ Hogy kitől van?

Turai. Géraldy.

Annie. Azt hiszem Géraldytól. – Igen? Bravo.

Turai. Mit mond?

Annie. Azt mondja, hogy Géraldyt imádja. Minden darabját ismeri.

Turai. Ajjaj! Akkor nem! Nem! Akkor Sardou írta!

Annie. Pardon, most látom, hogy tévedtem. Nem Géraldy írta, hanem Sardou.

Turai. Victorien Sardou!

Annie. Victorien Sardou. – Igen. – _Turaihoz_. Azt mondja, attól csak a «Nórá»-t ismeri.

Turai. Jó. Ilyen ember kell nekünk.

Annie _a telefonba_. Ilyen ember kell nekünk.

Turai. Nem! Ez privát volt.

Annie. Privát volt! Pá édes! A viszontlátásra, drága! Pá cukros! _Folyton kacag._ Hogyne aranyos! Nagyon szívesen, édes! Maga lesz a súgó, cukros. Hogyne. Természetesen. Tessék? Hogy mi a címe? _Belenéz a kéziratba._ «Fogat fogért». Viszontlátásra. _Leteszi a kagylót. Átmenet nélkül hirtelen, hangosan, ismét zokogni kezd. Sírva kérdezi:_ Mondja, miért francia darab?

Turai. Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban. És őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól – illik, hogy végre én is adjak nekik valamit. Na de most engedjék meg, hogy erélyesen fejezzem ki magamat. _Szeretetreméltóan_. Mars tanulni! _Almádyhoz_. Maga pedig azonnal másolja le a darabot, hogy senki rá ne ismerhessen az írásomra. Írja le.

Almády. Egyszer?

Turai. Legalább.

Almády. Mindenre gondol!

Turai. Nem úgy, mint némely déli gyümölcs.

Annie _aki abbahagyta a sírást és most a kéziratot olvasgatja_. Már nem jó.

Turai. Miért? Hol?

Annie. Itt. Én nem mondtam neki, hogy: «Utálatos a csókod». Fájdalom, azt mondtam neki: «A csókod…

Turai. «… édes és forró, mint az égő puncs». Tudom. Hallottam. De szerencsére ezt a fiú már nem hallotta, mert kituszkoltuk innen.

Almády. És ha szabad kérdeznem, miért utálatos a csókom?

Turai. Ez már a második részben van, amit én írtam hozzá az igazihoz.

Almády. De miért utálatos a csókom?

Turai. Nekem utálatos. Ez az én költői véleményem az ön csókjáról. _Az ajtó felé tuszkolja őket._

Annie. Borzasztó ez! Hát nem tudott zörögni vagy köhögni, mikor ez áthallatszott? Valami jelt adni?

Almády. Köhögni! Tényleg… Köhögni!

Turai. Mondja fiam: akkor most mit csinálnék? Már az első szavak olyan borzalmasak voltak. Most minden el volna veszve.

Almády. Csodálatos agyvelő!

Turai. Ne hizelegjen!

Annie. Igaza van. És már abban az első pillanatban meg volt az ötlete?

Turai. Nem. Az ötletet maga adta.

Annie. Én?

Turai. Igen. Én mindig a jót tételezem fel. Az első percben tényleg azt hittem, szerepet tanulnak. Később aztán rájöttem, hogy igazi.

Annie. Miből gondolta, hogy szerep?

Turai. Olyan hamisan mondta. Meggyőződés nélkül. Különösen a szerelmi vallomást.

Annie. Mert nem szeretem.

_Innen kezdve igen gyorsan._

Almády. Nem szeretsz?

Annie. Nem.

Almády. Tehát hazudtál az éjjel.

Annie. Hazudtam.

Almády. Csak hogy megszabadulj.

Annie. Igen. Gyűlöllek.

Almády. Kígyó!

Annie. Meg tudnálak ölni!

Almády _felzokog_.

_Innen kezdve megint rendesen._

Turai. Állj! Elég! Még csak ez hiányzik! _Almádyhoz_. Figyelmeztetem, nekem aztán sírhat, én ezt direkt szeretem nézni.

Almády. És miből jött rá, hogy mégse szerep volt, hanem igazi?

Turai. Abból, hogy maga férfiatlanul viselkedett. Ilyen szerepet szerző nem ír egy hősszerelmesnek.

_Innen kezdve igen gyorsan._

Almády. Én, férfiatlan?

Turai. De még milyen!

Almády. Az én helyzetemben…

Turai _harsányan_. Elég!

Almády _hirtelen meghúnyászkodik_. Kérem.

_Innen kezdve megint rendesen._

Turai. Minden percben jöhetnek a barátaim. Tessék távozni, tanulni, rövid az idő. _Anniehoz, aki a kéziratban lapoz._ És főleg ezt a részt tanulják meg pontosan.

Annie. Melyiket? _Almády is belenéz a kéziratba._

Turai _mutatja_. Ezt a retteneteset… amit már hallottunk az éjjel… itt van…

Annie _nézi_. Érdekes, én már alig emlékszem rá.

Turai. De én igen. És a vőlegénye se fogja elfelejteni.

Annie _olvassa_. «Szeretlek… szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg»… _Almády szégyenkezve fordul el_… «Csaló vagy, ezek frázisok»…

Almády _olvas_. «De te kihasználtál és kifacsartál mint egy citromot.»

Annie. Igen, igen… már emlékszem. Szégyeld magad.

Almády. Érdekes. Szószerint leírta az egészet.

Turai. Ezt a részt aláhúztam piros ceruzával. Három egész oldal. Innen… a tizenhatodik oldaltól… ez még mind… «Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet»… és itt tovább… és itt van a legrémesebb… ez a kéjes érzéki ordítás, mely úgylátszik merész kézmozdulatokkal párosult: _Hadarva olvassa._ «Ah ezek a formák, ez a finom rózsaszínű bőr, ezt símogatni…»

Annie. De hiszen én…

Turai. Hogyne, hogyne! _Tovább olvas._ Azt mondta: «Nem mégy innen?» De ő úgy látszik nem ment el onnan, mert így kiáltott fel: «Ah mily gömbölyű, milyen síma, milyen bársonyos!» – Sőt úgylátszik, az orrát is odatolta, mert ezt mondta: «Milyen illatos!» Így volt?

Almády. Igen. És még milyen illatos volt!…

Annie. De kérem, én…

Turai. Maga hallgatott Annie. Ne vitatkozzunk. Hallgatott, aztán felkiáltott: «Nem, nem, ne harapj!» _Mindkettő szégyenkezve fordul el._ Igen, igen. Szégyeljék magukat. _A kéziratot visszaadja nekik._ És most gyerünk. Leírni és megtanulni. Ez legyen az a két szerep, amit életükben a legpontosabban tanultak meg. Este nyolckor itt az én szobámban főpróba. Én majd kihallgatom magukat. És vacsora után tíz órakor van a nagy szalonban premiér. Most pedig…

Annie. Mars ki?

Turai. Úgy van. És vigyázat: mi hárman már hónapok óta nem is láttuk egymást.

Almády _távozóban_. Micsoda imponáló agyvelő! _Annieval kimennek a szomszéd szobába._

Turai _kinyitja a bejáratajtót, kimegy, aztán visszajön Gállal. Leül a reggelihez és enni kezd. A következők alatt nyugodtan, lassan, jó étvággyal eszik._

Gál. Már rég fenn vagy?

Turai. Nem tudtam aludni. _Eszik_. Mi van a gyerekkel?

Gál. Most ébredt fel. Öltözik.

Turai. Te már reggeliztél?

Gál. Nem ment le egy falat se a torkomon. Irígyellek, hogy neked annyi megy le és olyan könnyen. _Nézi_. Itt ülsz és eszel, mintha semmi sem történt volna. Hát nem tudod, hogy tönkre vagyunk téve? Én már betege vagyok ennek az esetnek.

Turai. A fiú aludt valamit?

Gál. Hajnalban aludt el a sok sírástól. _Tükörbe néz._ Sápadt vagyok.

Turai. Nem beszélt?

Gál. Nem. A plafont bámulta mereven. Ez nagyon rossz.

Turai. Plafon? Nem is rossz. Fal: az rossz.

Gál. Én nem is értem, hogy lehet így építkezni.

Turai. Na, olyan messzire ne menjünk vissza.

Gál. Kérlek, ne egyél folyton. _Tükörbe néz._ Borzasztó, milyen sápadt vagyok. Nos, mi van a megoldással?

Turai. Hát kérlek itt többféle lehetőség is van. Mindeniket alaposan átgondoltam éjszaka. _Az asztalra mutat._ Sürgönyök, levelek vannak készenlétben. De végül a legegyszerűbb megoldást választottam.

Gál. És pedig?

Turai. Mindent el fogok követni, hogy szakítson ezzel a nővel.

Gál. Miért?

Turai. Mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy megint összekerüljenek.

Gál. Ezt találtad ki éjjel? Csak úgy a fejedből? Egészen egyedül? Nélkülem? Ezt?

Turai. Igen, ezt.

Gál. Gratulálok. Te, én már egy év óta veszem észre, hogy ijesztően csökkennek a szellemi képességeid. A legutóbbi operettünk is azon bukott meg, hogy lélektant írtál bele. Aztán megfigyeltem, hogy beszéd közben a mássalhangzókat folyton összecseréled. Veled baj van. Te költő kezdesz lenni. Te anyagilag tönkre fogod tenni magadat, sőt engem is. Hát nem érzed, hogy ennek a fiúnak az életében, ez, ami itt történt, olyan csapás, olyan katasztrófa, hogy…

Turai. Pszt! _Figyel, aztán a bejáratajtóra mutat._ Vigyázz! Jön.

Ádám _belép. Szünet. Némán megy el mellettük._

Turai. Na drága fiam, nem is köszönsz? Jóreggelt.

Ádám _fáradtan_. Jóreggelt.

Gál. Reggeliztél, fiam?

Ádám. Nem.

Turai. Aludtál?

Ádám. Nem.

Turai. Én se.

Ádám _izgatottan lép hozzá._

Turai. Nem nem! Odaát csend volt. Egy szó se volt. A férfi eltávozott és a hölgy aludt. Én te miattad nem aludtam.

Gál _enni kezd._

Turai. Mi az? Már lemegy a falat?

Gál _abbahagyja_. Nem. Nem tudok nyelni, Rémesen ideges vagyok. Oda vagyok.

Ádám. Én… édes Sándor… én nem akarok tovább terhetekre lenni ezzel az én összetört életemmel.

Turai. Na, na, na.

Ádám. Nem. Én ezt belátom. Ezzel a vérző sebbel a szívemen, ezzel a kétségbeeséssel…

Turai. Hát édes fiam, ebből a hangból ez a kevés is elég volt. Férfi vagy. Mondd meg, mit akarsz.

Ádám. Mindenekelőtt elutazom innen.

Turai. Azt jól teszed. Tovább.

Ádám. Aztán a zenét, amit neki írtam, összetépem és elégetem.

Turai. Nohát aztán még mit csinálsz?

Ádám. Ne bánj velem ilyen lenézően. Nézd, nekem nincs senkim, csak te. Csak ti ketten. Ha most nem volnátok itt, már rég végeztem volna magammal.

Turai _Gálhoz, aki megint a reggelit piszkálja_. Mit csinálsz ott folyton?

Gál. Megint próbáltam, de nem megy. Képtelen vagyok nyelni. Engem beteggé tett ez a dolog.

Ádám. Látod, ennek is én vagyok az oka.

Turai. Hát édes fiam, beszéljünk komolyan. Ami történt, megtörtént. De te fiatal vagy. Tehetséges vagy. Tiéd a jövő. És millió más nő van a világon.

Ádám. De mikor ezt olyan rettenetesen szeretem!

Turai. El fogunk utazni. Voltál már Párizsban?

Ádám. Nem.

Turai. Hát az lesz az első állomás. Párizs a boldogtalan szerelmesek örök vigasztalója. De itt most a legközelebbi jövőről van szó. A mai napról és a holnapról.

Ádám. El innen, rögtön el innen! Nem akarom látni!

Turai. De igenis fogod látni. Nem tűröm, hogy itt botrány és pletyka legyen. Éjjel jöttél meg, mindenki tudja, hogy a menyasszonyod és ma reggel megszököl. Még csak ez kéne! Ne félj, nem kívánom, sőt nem is engedem meg, hogy kibékülj vele. De össze kell szedned minden erődet. Délelőtt szépen üdvözölni fogjuk és egy-két napig még itt maradunk. Egy árva szót sem szólunk neki arról, ami itt történt. Te kedvesen és okosan viselkedel vele, akárhogy vérzel is belülről. Tudom, hogy ez fáj. _Gálra mutat._ Ő azt mondta az éjjel, hogy meg kell ismerned az élet keserűségeit. Hát ez az. És… a legkeserűbb keserű. Ma lettél férfi, fiam.

Ádám. Igazad van. _Letörli a könnyeit._

Turai. Amit most a kezeddel tettél, annak szimbólikus értelme legyen. És ez legyen a programmod a jövőre is. Semmi sírás. Erő és önuralom. Holnapután elutazunk. És akárhogy fáj is, fiam, evvel a nővel, erre az életre te végeztél.

Ádám _erőt véve magán_. Úgy lesz, ahogy mondod. És ha majd… nem bírom a fájdalmat… ne félj, nem fogok visszakéredzkedni hozzá. Annyi erőm mindig lesz, hogy golyót röpítsek a szívembe.

Gál. Tessék. Ezt már elérted a pszichológiáddal.

Turai _Ádámhoz_. Szégyeld magad.

Ádám _keserűen_. Ne haragudjál… hiszen látod, hogy uralkodom magamon… Bocsáss meg ezért a buta szóért. Meg leszel velem elégedve.

Gál. Brávó. Szóval nem tépsz össze semmit.

Ádám. Nem.

Turai. Annieval szemben úgy viselkedel, mintha nem történt volna semmi.

Ádám. Úgy. Itt a szavam. _Kezét nyujtja._

Turai. Meg vagyok veled elégedve.

Gál _a reggelinél ülve_. Nagyon megnyugtat, hogy ilyen remekül viselkedel fiam. _Eszik_. Nagyon megnyugtat.

Turai. El vagyok tőled ragadtatva. Büszke vagyok rád. Még, látom, van egy könny a szemedben fiam. Töröld le és ez volt az utolsó. Igen?

Ádám. Igen. _Elfordul, letörli a könnyét._

Gál _evés közben_. Gyere ide fiam. Én már tudok nyelni. Gyere ide szépen. Most majd neked is megjön az étvágyad. Meglátod. _Eszik. Turaihoz, aki mellette áll, halkan._ Borzasztóan szenved. Ez így nem fog menni.

Turai. Meg kell próbálni.

Gál. Gyere fiam… egyél valami könnyűt… ilyen esetekben hideg csirke nagyon ajánlatos. Nézd ezt a szép fehér mellet.

Ádám _mosolyogva ül le_. Ne beszélj szép fehér mellről… így nagyon nehéz lesz a felejtés.

Gál. Jó. Hát nézd ezt a szép, nagy vastag lábát. Egy kis forró tea… cognackal?

Ádám. Köszönöm.

Gál _Turaihoz, aki tőle távol gondolatokba merülve áll_. Na és te?

Ádám. Mi az? Most te lettél szomorú, mikor én végre vidám vagyok?

Gál. Dehogy. Fogadni mernék, hogy ő megint…

Turai. Megnyerted a fogadást. Megint más probléma érdekel…

Gál. Színház!

Turai. Úgy van. Mint mindig.

Gál. De hát ez már aztán…

Turai. Hát kérem. Tegnap, mikor megjöttünk, azt mondtam: milyen nehéz egy darabot elkezdeni. Most azon tünődöm, milyen nehéz egy felvonást befejezni.

Gál. Gyere inkább enni.

Turai. Ne viccelj. Ez most nagyon izgat engem. Vegyük például megint a mi esetünket. Mi most egy katasztrófa után vagyunk. De hála Istennek kiálltuk, összeszedtük magunkat. Elhatároztuk, hogyan fogunk viselkedni, most egy kicsit fellélegzettünk. A felvonásnak tulajdonképpen vége. Hát ha ez itt most megint színpad volna és ez a három figura valami darabban állna itt ezekután az események után – hogy végeznéd be ezt a felvonást?

Gál. Hát be van végezve!

Turai. Igen. De mielőtt a függöny lemegy, a legvégére még kell valami. Úgynevezett felvonásvég. Egy érdekes, izgató perc. Egy csattanó! Egy felvonásvég! Felvonásvég! Legyen befejezve és mégse legyen vége. A publikum érdeklődése meglepő módon legyen felfüggesztve. Na kedves pajtás, annyi sok darab híres társszerzője! Hogy fejeznéd te be ennek a mi szomorú esetünknek ezt a… hogy úgy mondjam, második felvonását?

Gál. Megmondom. Nagyon könnyű. Gyere ide. Ülj le ide harmadiknak. _Turai leül az asztalhoz._ Hát kérem. Én szeretem a hangulatos, kellemes, könnyedén franciás felvonásvéget, aminek egy kicsit mondain szinezete van. Tehát a három jó barát reggelihez ül. Étkezés a színpadon mindig kedves dolog. A vihar elmult, az ég ugyan még felhős, de már a nap sugarai csillogni kezdenek a szíveken. Most ezt a hangulatot, mint mondani szokták, «kicsengeni hagyni». Kis szünet. _Nagyon elegánsan._ Kérlek, parancsoljatok, itt a reggeli! _Mindegyik evőeszközéhez nyul. Ő halkan, szinte súgva folytatja._ Még egy kicsit mindenki a kiállott fájdalomra gondol. Így. És most nagyon elegánsan… _poharával kezében_… egy szellemes aforizma… _Ádámhoz_. Fiatal barátom! Te ma lettél férfivé, mert férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem az első vereség! _Felemeli poharát._ Éljen a hűtlen menyasszony, aki egy gyermekből férfit csinált! _Koccintanak_. Úgy. És most… _Mosolyogva, édeskésen_… Függöny!

_Egyszerre teszik le a három poharat az asztalra,_ _a nélkül, hogy ittak volna. Gál diadalmasan mosolyog._

Turai _szárazon_. Nagyon rossz. Igazán nagyon rossz. A pillanat nem elég érdekes. Úgy külső formában elég csinos, kellemes, sőt elegáns is, de nem elég érdekes. _Ádámhoz_. Hogy csinálnád te?

Ádám _keserűen mosolyogva_. Én? A mostani helyzetemben?

Turai. Igen. Mondd meg. Mutasd meg.

Ádám _idegesen, komolyan, majdnem fenyegetőleg_. Jó, én megmutatom nektek. _Felkel_. Nem, én nem koccintok veletek! _Eldobja a poharát._ Énnekem ez a nő nem futó pillanat volt az életemben. Nekem ez a nő az első nagy szenvedélyem. Én megteszem nektek azt a szívességet, hogy uralkodom magamon, amíg birok. De a gondolat, hogy én az életemet adtam neki és ő egy más emberrel szerelmes szavakat beszél, hogy egy más ember érintheti a testét… hogy egy más emberrel éjszaka szerelmeskedik és csókolózik, ez mind olyan rettenetesen fájdalmas és elviselhetetlen számomra, hogy ennek csak egyetlen megoldása van… _zsebébe nyúl, kihúzza revolverét_.

Turai _hirtelen odaugrik hozzá_. Ohó! Ohó! Halt!

Ádám _dulakodva vele_. Nem! Nem! Hagyj!

Gál _szintén odarohan izgatottan_. Na! Csak nem komolyan…

Ádám _mindkettővel dulakodva fájdalmasan kiált_. Hagyjatok! Hagyjatok meghalni!

_Turai elvette tőle a revolvert. Most nézegeti a fegyvert. Ádám némán, sápadtan, dacosan áll. Gál Ádám haját simogatja._

Turai _a revolverrel a kezében_. Mi volt ez? Mit akartál?

Ádám _fájdalmasan mosolyogva_. Hát… felvonásvéget… akartam csinálni. Leül. És most… azt hiszem elég érdekes a pillanat… Tehát… _halkan, mosolyogva_. Függöny!

Turai. Rossz. Nagyon rossz. _Zsebredugja a revolvert._ Nagyon, nagyon rossz. Először is halál nem passzol egy második felvonás végére. Halálnak csak a legvégén van hatása. És a jelenet nem érdekes, hanem brutális. A pillanat ijesztő és mégis érdektelen. Feszültség kell! Érdekesség kell, mielőtt a függöny lemegy.

Gál. Hát mondd már meg, hogy hogyan csinálnád te.

Turai. Azt hiszem, sokkal jobban.

Ádám. Na erre igazán kiváncsi vagyok.

Turai. Kérem. _A telefonhoz megy._ Halló! Kérem Balogh Annie őnagysága szobáját.

_Odaát telefoncsengés._

Annie _odaát_. Halló!

Turai. Halló, Annie?

Annie. Igen. Ki beszél?

Turai. Nem ismeri meg a hangomat? Turai beszél.

Annie. Turai? Turai Sándor?

Turai. Igen. Kezét csókolom.

Annie. Nahát ez… Hát maga itt van? Honnan beszél?

Turai. Itt vagyok a kastélyban. A szomszéd szobában. Maga mellett. Négyes szám. Ma éjjel jöttünk meg autón. Itt vagyunk mind a hárman. Elhoztuk a kész operettet!

Annie. Szenzációs! Ez aztán a meglepetés!

Turai. Nem akartuk korán reggel zavarni. De most mégis arra kell kérnem, hogy jöjjön át egy pillanatra ide. _Visszateszi a kagylót, az ajtóhoz megy. Ádám és Gál feláll, meglepetten._

Annie _az átjáróajtón boldogan rohan be_. Hát ez szenzációs meglepetés! Milyen kedves tőletek! Albert! Berti! _Üdvözlés Ádámmal._ Szívem! Egyetlen drágám! Nahát ez igazán meglepetés volt! _Kezét csókra nyujtja Gálnak és Turainak._ Turai! Sándor! Három hónapja nem láttam! Le van sülve! Megfiatalodott! Mutassa magát! Nahát… pompás színben van! És Gál! Hozta Isten! Hát ez igazán aranyos maguktól! Itt már olyan türelmetlenül várják magukat! Mikor érkeztek?

Turai _nagyon komolyan_. Pardon. Üljön le Annie. _Benéz Annie szobájába._ Ah! Kedves mester! Almády úr! Tessék, tessék, tessék csak bejönni. Legyen szerencsénk.

Almády _belép, idegesen, rosszat sejtve_. Jóreggelt.

Turai. Maga is itt van, annyi sok év után újra?

Almády. Itt utazgattam… autózgattam, éppen csak köszönteni akartam a házigazdát, de erőszakkal lefogtak és itt tartottak. Tudniillik ma van a nagy hangverseny. Hát… hogy lépjek fel…

Annie _erőltetett jókedvvel, de ijedten_. Nahát ilyen meglepetés!

Turai. Bocsánat, hogy zavartam önöket és most talán elrontom a viszontlátásnak ezt a napsugaras hangulatát, de nekem nagyon fontos mondanivalóm volna.

Annie. Na! Csak nem komoly?

Turai. De igen. Sőt talán több is mint komoly.

Annie _ijedten ül le_.

Turai _Almádyhoz_. Tessék leülni.

Almády _ijedten_. Nem! Köszönöm nem.

Turai. Hát kérem. Mi megérkeztünk ide ma éjszaka. _Nagy szünetekkel beszél…_ És most… hárman… együtt ültünk itt a reggelinél. _Gálhoz_. Ugyebár?

Gál _kíváncsian_. Igen…

Ádám. Na és?

Turai. Csak nyugodtan kérem. Itt ülünk, ugyebár, kedélyesen… _hangot változtatva, nagyon komolyan_. Bocsássanak meg, de mindnyájukat határozottan arra kérem, hogy amit most mondani fogok, azt fogadják nyugodtan és ne veszítsék el a hidegvérüket.

Annie _ijedten_. De hát az Istenért…

Ádám _nyugtalanul_. De hát mi az?…

Turai. Kérem! _Hallgatást parancsoló mozdulatot tesz. Halotti csend._ Amit én most itt végre ki fogok mondani, az valószínűleg mindnyájunk, mind az ötünk élete további folyására döntő jelentőségű lesz. De hát most már el vagyok szánva! _Ünnepélyesen_. Kedves Annie! Én önt ezennel… _Abbahagyja. Halotti csend. Aztán nagyon egyszerűen, Gálhoz._ Ez csak érdekes pillanat?

Gál _nagyon izgatottan_. Igen. Nos?

Turai _nagyon egyszerűen_. Hát… most menjen le a függöny! _mosolyogva nyujtja karját Annienak_… tudniillik felvonásvégekről vitatkoztunk… _lassan a bejáratajtó felé vezeti Anniet, mialatt a megrémült társaság fellélegzik_… hogy hogyan kell a legegyszerűbb eszközökkel érdekes felvonásvéget csinálni… ez tudniillik kérem… _a függöny legördül, miközben tovább beszélve kivonulnak_.

Gál _égnek emelt kezekkel_. Ez már mánia nála… Színház!

Almády. Micsoda agyvelő!

FÜGGÖNY.

HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanez a szoba, ugyanaznap este nyolc órakor. A titkár, csinos, élénk fiatalember, épp egy széket tol a helyére. A bútorok most a következőképpen állanak: balról elől, a közönséggel szemben a két fotel, köztük kicsiny asztalka. Jobbról elől a nagy kanapé, mellette szék. Az asztal nincs a színpadon. A titkár még egy utolsó pillantást vet erre a bútorrendre, mikor belép a lakáj, aki ezüst tálcán egy könyvet, egy őszibarackot és két levelet hoz. A lakáj nagy díszben van, csillog az aranytól._

Titkár. Tegye le azt oda valahová.

Lakáj. Igenis titkár úr. _Leteszi a tálcát._

Titkár. Nyolc órára mondták a próbát és még senki sincs itt. Hány óra magánál kedves Devornié?

Lakáj. Pont nyolc.

Titkár. A vacsorát pontosan kezdik?

Lakáj. Pont kilenckor. A neuf heures, précises.

Titkár. Merci.

Lakáj. Pas de quoi, Monsieur le Secrétaire.

Almády _belép frakkban_.

Titkár. Ah, van szerencsém. Ez aztán a pontosság, művész úr. Pont nyolc.

Almády _rosszkedvűen_. Jóestét.

Titkár. Művész úr az első a porondon.

Almády. Mindjárt jönnek a többiek is. Most lettek készen az átöltözéssel.

Titkár. Csodás volt ma a vadászat. Remekül sikerült! Művész úr bizonyára szintén nagyon élvezte.