Part 9

Ez nagyszerű gondolat volt. Másnap reggel fogtam egy erős kenderkötelet, beolajoztam és amikor kínzóim fogadásomra összegyülekeztek, kezdtem magamat mindenféle módon, majd a karomon, majd a nyakamon, fölkötni, miközben főként Gong figyelmét iparkodtam fölkelteni. Társai meghökkenve visszavonultak, mert cselekedetem idegen volt nekik, de Gong elgondolkozva végig nézte, mit művelek és nagyon elkomolyodott. Amikor azt hittem, hogy már eléggé hatott a példám, amennyire kellett kitágítottam a hurkot, visszavonultam és bizonyos távolságban leheveredtem a fűre, hogy teljes nyugalomban megvárjam elégtételemet.

De Gong nyugodtan ülve maradt az ágán és szemöldökét fölhúzva majd a hurkot nézte, majd engemet. Azután gonosz pofát vágott, fejével felém bökött, megvetően ezt mondta: «ostoba sors» és elfordult, hogy a tájékot szemlélje.

Ekkor mögöttem Panját nevetni hallottam és elhatároztam, hogy azonnal megölöm.

– Sahib, ez a majom ismeri a hurkot és ismeri az embereket is, azért jött akkor annyira közel.

– Miért nevetsz? – kiáltottam. – Ki engedte meg, hogy nevess?

– Muszáj, – mondta Panja.

Beláttam, hogy igaza van és vele nevettem.

Alattam a dzsungel zöld vadonja gözölgött a reggeli napon és gyakran délig el volt fátyolozva. Most hogy a tiszta hegyi levegő hüvösen lengedezett homlokom körül, nehezen tudtam megérteni, hogyan tarthattam ki odalenn oly sokáig. A párduc a kiszáradt dombvidékről éhségtől hozzánk kergetve, éjjel néha házunk verandájára is ellátogatott. A kiégett síkságról a vad visszahuzódott a dzsungelbe és ha néha délután az erdős helyekről puskámmal a kopasz hegyek közé mentem, sakálon kivül nemsokára már csak hiénával találkoztam. De az állatok mindig bizonyos távolságra egymástól és lőtávolságon kivül surrantak el a szemhatáron. A szürkésbarna sakál, amely olyan színű volt mint a talaj, gyakran ingerelt lövésre, de alighogy megláttam kedves fejecskéjét és fölálló fülét, a föld mintha már megint elnyelte volna.

Kevéssel elutazásunk előtt lőttem első párducomat. Egy tiszta holdvilágos éjjelen Panja betoppant a szobámba és szólított. Mögötte a holdfényben Pasa állott nyugodtan és mereven, alulról kissé megvilágította a tűz, amely csak gyöngén égett az előtéren.

– Sahib, – szólt Panja, – a párduc olyan éhes, hogy tüzet fal, nem tudjuk elkergetni és nem tudunk aludni.

Kapóra jött nekem ez a hír, fogtam a puskámat és megparancsoltam Panjának, hogy oltsa el a tüzet. A teherhordók úton voltak a lapályon, hogy rizst és baromfit vásároljanak és másnap este előtt nem vártuk őket vissza. Mindkét csövet golyóra töltöttem és magam mellé tettem revolveremet. Az ablakon nem volt üveg, csak vastag fapálcákkal volt ellátva, amelyeket Panja részben megújított, de azért energikus támadásnak semmiképpen sem tudtak volna ellenállni. Árnyékba állottam és vártunk.

Pasa az egyik kuckóban lefeküdt és nemsokára hortyogását hallottam; Panja ellenben, miután tábori fölszerelésünk leghosszabb késével és egy fejszével fegyverezte föl magát, szorosan mellettem maradt. Meglóbálta a fejszét mint valami indiánus törzsfő és izgatottságában vigyorgott, azután olyan csalódásig hűen kezdte utánozni a kecske mekegését, hogy most először eszméltem rá teljes világossággal, hogy itt a nagy ragadozót vártuk.

Eltelt talán egy óra és már veszteni kezdtem a türelmemet, amikor az ablakdeszka tulsó oldalán eltűnt szemem elől a hold fénye. Eleinte mindenre gondoltam, csak éppen a párducra nem, annál kevésbbé, mert semmi sem mozdult, mivel az állat utolsó lépésekor valószínűleg megneszelt bennünket. És most közvetetlenül magam előtt láttam a nagy macskát, alacsonyabb volt ugyan, mint ahogyan elképzeltem és csodálatosan színtelen, de tisztán megkülönböztettem szép hátvonalának hajlékony élénkségét és a pompás macskafejet, amely félig nyitott torokkal felém fordult. Ebben a pillanatban a hátrahúzott ajakból zaj hallatszott, amely megfagyasztotta a véremet, túlhangos prüszkölő hortyogás volt és benne annyi düh és aggodalom, hogy megbénított minden akaratot. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban az állatkertben hallottam ezt a rút és mégis annyira lenyügöző prüszkölést a tigris ketrecénél, ha az ápoló közel ért a rácshoz. Igaz, hogy ebben a pillanatban engemet is rács választott el a ragadozótól, de e hang haragja oly közvetetlen közelség elgondolását ébresztette föl, hogy a legerősebb vasrudakban sem bíztam volna.

Nem emlékszem már, készenlétben tartottam-e a puskát vagy csak akkor kaptam föl, bizonyos, hogy a golyóm hatásában való mindennemű bizalom nélkül céloztam az állat szeme közé, amit tisztán láttam és inkább karom ama természetes képességében bízva, hogy a csőnek megadja a szükséges irányt, mint az irányzékben, valószínűleg nagyon is gyorsan kilőttem mindkét golyót.

Zajt hallottam a földön, mintha az állat ebben a pillanatban a háztetőről leugrott volna elém, mindjárt utána talpának irtózatos csapása, mint a gyujtószálat, összetörte az egyik ablakrudat. Azután csönd lett és üresség, hallottuk a lövések visszhangját a hegyekből, ugatva ugrottak szikláról-sziklára, végigdördültek a völgyeken és végül messzi a holdas éjszakában mint menekülő útján két üldözött, panaszkodó testvér lassan elhallgattak.

Az első világos érzés, amely magamhoz térített, az volt, hogy fájt a kezem, amellyel úgy megszorítottam a revolvert, mintha egész testemmel rajta csüggnék. Nem emlékeztem már arra, hogy mikor nyúltam hozzá, de most megkönnyebbülve eleresztettem, hogy egész testem, mint a fagyban, reszketett. Később Kanaraban és Maisorban rizsföldön, fán lesben feküdve és sziklahasadékban leterítettem még néhány párducot, de sokkal nagyobb veszedelemben sem rázott még megközelítőleg sem ennyire a rémület és a tehetetlenség láza. Az elégtelen védelem gyakran jóval aggasztóbb, mint a korlátlan veszedelem teljes bizonyossága és nem csak akkor, ha párducról van szó. Talán számításba kell venni azt, hogy valóban lenyügözi az embert, amikor hirtelen először kerül szemtől-szembe ezzel a nagy macskával, amelynek jöttét titokzatos éjjeli sötétségből hónapokon át éreztük és amelyből a képzelet szüntelen munkája sokkal gonoszabb mesebeli lényt teremtett, mint aminő a párduc a valóságban.

Alapjában véve nagyon ijedős és embert csaknem sohasem támad meg, de még gyermeket sem, ha erre nem kényszeríti a legnagyobb éhség vagy a hajtóvadászat veszedelme. Ha jóllakott, mindig kikerüli a találkozást az emberrel és nem gyilkol többet, csak amennyi létének föntartásához szükséges. Valamennyi pásztor, aki Malabarban tigrisről vagy párducról beszélt nekem, tapasztalásában megegyezett abban, hogy ezek a macskák beérik azzal, amire szükségük van; a párduc rendes viszonyok közt egy kecskét ragad el a nyájból, magával cipeli, jóllakik és zsákmányának maradékát irigység nélkül átengedi a hiénának, amely csaknem mindig a nyomában jár és amelyet csak akkor támad meg, ha arra a legvégsőbb éhség kényszeríti.

A tigrisről sok ellenmondó történet járja, de valamennyit nagy óvatossággal kell fogadni, mert a hinduk babonás félelme a tigristől akkora, hogy alig akad köztük egy is, aki a tények és az allegorikus koholmányok közt különbséget tudna tenni. A benszülöttek annyira borzadnak a tigristől, hogy sok tartományban a gonosznak, a sátánnak e ragadozó állat nevét adják, amit csak akkor értünk meg, ha ismerjük a tigris fölsőbbségét az odavaló embereken, akik csaknem mindannyian fegyvertelenek és lombsátraik nem adnak elegendő védelmet éjjeli támadás ellen. Sok monda közül minden esetre igaz az, hogy az a tigris, amely evett emberhúst, más táplálékkal már ritkán él és ezek az állatok rendkivüli veszedelmére lehetnek az országnak.

A reggeli szürkületben az aloék közt megtaláltuk az elejtett párducot. Haláltusájában köröskörül föltúrta és föltépte a földet, de most nyugodtan, csaknem békésen feküdt a nagy állat, eltorzulás és a halálküzdelem nyoma nélkül. Csak az egyik golyó útját találtam meg, a fül mögött a nyakszirtbe hatolt és szétzúzta a gerincét. Szeme zárva volt, ami nagy ritkaság elejtett állatnál és szép metszésű szája, mintha az utolsó halálsóhaj mozgatná, fájdalmas és csaknem elérzékenyült komolysággal kissé nyitva volt.

A tüskés áloecserjék kékeszöld levelei különös összhanggal, idegenszerűen és egyszersmind ez ország sajátosságával meghitten és szükségszerűen ütöttek el a bunda sárga színétől. Sohasem felejtem el ezt a pillanatot, amely oly erővel vésődött a lelkembe, mintha ebben az órában először értettem volna meg egész áhitattal India kimondhatatlan fogalmát, amelyet egész teljességében és sajátosságában egyetlen festő ecsetje és egyetlen költő szava sem tud elénk tárni.

Panja egész reggel szótlan volt, a hegyek egy hatalmas ura halt meg. Egész nap különös gondolatok foglalkoztattak és néha úgy éreztem, mintha gonosz és esztelen önkénykedés történt volna, mintha beleavatkoztam volna a teremtés pompájába és változatosságába, amely a nagy macskák kihalásával Indiában lassan legtökéletesebb alkotásaival lesz szegényebb.

NYOLCADIK FEJEZET. A nap trónusán.

Éjjel, ha nem tudtam elaludni, mert a holdfény a halál örök hüvösségét hirdető kisértetként végig lebegett az omladozó falakon, amelyek a külvilág veszedelmei ellen védtek, gyakran föltámadt keblemben a vágy, hogy följussak a magaslatokra, amelyeken reggel a fölkelő nap vörös aranya fénylet. Arra vágytam, hogy abból a hüvös, magas nyugalomból letekintsek a hegyeken túl levő indiai földre és a mérhetetlen dombos messzeség láttára még egyszer vissza akartam gondolni azokra a napokra, amelyeket átéltem, mielőtt Cannanoreba érkeztem.

Panja nagyot nézett, amikor új tervemmel előállottam. A vizes üstöt úgy beleerőszakolta a tűzbe, hogy szerteröpültek a szikrák és egy ideig úgy nézett reám, mint az az ember, aki mert teljesen reménytelennek látja, hogy valakit valaha meggyőzhessen, a kétségbeesés szélén áll, de mégsem tudja elrejteni azt a vágyát, hogy szeretne meggyőzni. Amikor ebben a helyzetben láttam életmentőmet, e pillanatban azonban mégis inkább vágytam a teára, mint arra, hogy megértsen engem, rövid időre egy iskolai órára emlékeztem vissza, amelyben hasonló arckifejezésű férfi föltette rólam, hogy olyan leszek mint Pythagoras, ha megértem őt. A szánnivaló harag ott is növekedő tehetetlenség árjába fulladt és a szót nem találó megvetés sokkal rosszabb sorsot jósolt nekem, mint amilyet a tépelődésre hajló magára hagyott lélek elviselhet.

– Olyan vagy mint Stolzenburg tanár, – mondtam Panjának.

Azt tartom ugyanis, hogy jó emberrel szemben legjobb, ha nyiltan kimondjuk a gonosz gondolatot, hogy így közös erővel kereshessünk utat a kiegyezésre. Hiszen ha ezt már az iskolában is tudtam volna, akkor annyi reggeli órámnak szigorú megkeserítőjével tíz és tizenegy óra közt talán szintén lehetett volna beszélni.

Panja méltóságán alulinak tartotta, hogy hasonlatom jelentőségét kutassa. Egy idő mulva lemondóan így szólt:

– Nos, egészen mindegy Sahib, hogy itt vagy ott fulladunk-e bele a vízbe.

Ez még inkább megszilárdított elhatározásomban, mert mint minden könnyelmű és egyúttal makacs természetű ember, gyakran engedtem annak a hajlandóságomnak, hogy minden lécet, amelyet elbuktatásomra a lábam közé hajítottak, ugródeszkának használjak föl. Persze ugrani kell tudnia az embernek, hogy ezt megkockáztathassa, ez igaz és ez az ugranitudás alapjában véve nem más, mint amit az emberek rendszerint úgy szoktak kifejezni: szerencséje van. Szerencséje nem lehet az embernek. Az úgynevezett szerencse olyan szorosan összefügg az ügyességgel, mint a szerencsétlenség az ügyetlenséggel és ez az igazság egyáltalán nem csupán külső eseményekre áll, hanem végeredményben a lélek szerencsétlensége is ügyetlenség, ha mindjárt jóval fölsőbb értelemben, amely a mindenség törvényszerűségében leli meg igazát.

Ezt nem mondtam meg akkor Panjának, aki ide-oda futkosott és úgy bánt a tárgyakkal, hogy világosan észre lehetett venni, mennyire nem volt célja a buzgalmának. Érdekes, hogy haragra lobbant ember mily könnyen hajlik arra, hogy könnyebb tárgyat egyik helyről a másikra tegyen, sőt később néha az új helyről megint vissza a régire. Ennek magyarázata nyilván az, hogy gondolatuk éppen így jár el a határozattal és hogy van valami titokzatos hajlam, amely lehetőleg összhangban akarja tartani a testet és a lelket. Panja haszontalan sürgése-forgása az apámat juttatta eszembe, ha valamiféle okból tudtomra adta, hogy az ő világnézete nem azonos az enyémmel. Ez sajnos, legtöbbször ebéd közben történt, mert máskor erőmtől telhetően elkerültem, hogy hosszabb ideig ok nélkül nyugodtan üljek vele szemben és ilyenkor láttam, hogy a kés vagy a villa, de a sótartó is és az asztalkendő gyűrűje a tányérnak majd jobb, majd pedig bal oldalára vándorolt. Akkor sajnos csiszolókövet használtunk késélesítőül, kerek fekete pálcikát, amely akkora volt mint egy közepes spárga és fényezett keményfanyéllel volt ellátva. Ha apámnak különös fontos nézeteltérése véletlenül összeesett e hasznos tárgynak más helyre szállításával, akkor a csiszolókő rendszerint eltörött, mert bár a legjobb acéllal is fölveszi a versenyt, az asztallappal való küzdelemben alul marad.

Ez apám boszankodását egészen a gyanús pártosság határáig fokozta és befolyással volt anyám kedvére, míg az én önérzetemnek többnyire új szárnyat adott és nem alaptalanul arra a gondolatra juttatott, hogy apám sokkal enyhében bírálná jellememet, ha rovátkolt acélból készült késélesítőt használnánk.

Panjával tehát közöltem nézetemet a késélesítőről és meggyőződésemnek e nem várt kifejezése annyira magához térítette őt, hogy megkaptam a teámat.

Mint rendesen velem ivott, szemben velem a reggeli napon guggolt és melankolikusan igazgatta a turbánját. Ezen kivül már hetek óta nem viselt egyebet, mint egy keskeny kendőt a dereka körül, de nehéz turbánjáról még a legnagyobb hőségben sem mondott le. Egészen különös volt Panjánál az, hogy minél kevesebb volt az ellenkezése kezdetben, rendszerint annál nagyobb buzgalmat fejtett ki attól a pillanattól kezdve, amikor észre vette, hogy nem téríthet el elhatározásomtól. Mindkettő azt mutatta, hogy komolyan akar rólam gondoskodni és ha rája emlékezem, mindig elszomorít, hogy életem egyik legnagyobb vesztesége akkor ért, amikor elváltunk egymástól. Viszonyunk harmóniájának talán ama meggyőződése volt az alapja, hogy fajomnak fölsőbbségét éppen olyan kevéssé lehet elvitatni, mint valamely természeti törvény megingathatatlanságát. Ezért állott tőle távol minden nemtelen értelemben vett hódolat és azzal a megadással, amely csaknem vallásosság színezetével bírt, ez tette engedelmességét méltóságossá. Ma Malabarban a Purrha mellett a rizsföldet műveli, azt az árnyas földdarabot a pálmaerdő mellett, amelyen apjának kunyhója állott és amelyet el kellett hagynia, hogy idegenben szolgáljon, mert testvérei nem tudtak ellenállni a nagy városok pazarlásra csábításának. Ennek a darabka földnek a visszavásárlása volt számára az utolsó adományom és nyomasztó az a gondolat, hogy sohasem győzhettem meg arról, hogy amit ő adott nekem, az sokkal dúsabb és maradandóbb ajándék volt. Amikor a teát kiittuk, dühösen mondta:

– De Pasa itt marad.

Még mindig úgy tett, mintha gondolni sem lehetne erre az útra és kisvártatva valószínűleg ezért fűzte hozzá:

– Hogy följussunk, beletelik három nap és három éjjel, de félannyi idő alatt visszajövünk. Azt hitted talán, hogy tovább tart?

Nem hittem.

Panja fölnézett a hegycsúcsokra. Fönn minden fényben úszott, soha nem látott ragyogás dicsőitette meg az elhagyott csöndet, a keringő sasok csillogtak, mintha aranyból lettek volna.

– A hegyek frissesége könnyűvé tesz minden álmot, – mondta elgondolkozva.

– Hidd el Panja, hogy élete rövid napjaiban csak az uralkodott a földön igazán, aki megtanulta a föld szépségét szeretni. Ilyen értelemben adta nekünk az Isten, így gondolta, amikor nekünk adta.

Panja gyermeki ártatlansággal mosolygott. Ilyen pillanatokban a karomba tudtam volna zárni.

– Téged nem fog baj érni uram, – mondta csöndesen és mintegy magában beszélve.

Nem tudom, hogy amikor így bizakodott, az Isten segítségére gondolt-e vagy a magáéra, bizonyos az, hogy később ritkán tett oly boldoggá ember közelsége, mint az övé. Az ember semmivel sem bocsáthatja jobban rendelkezésünkre a maga erejét, mint azzal, hogy hisz a miénkben.

Másnap hajnalhasadás előtt, amikor köröskörül még az éjszaka uralkodott és a hegyek kék sátorai fölött a csillagok fénylettek, kettesben nekimerészkedtünk a fölkapaszkodásnak. Kiszáradt fűben, tücskök halk énekétől kisérve haladtunk az egymástól nagy távolságra eső magas latamfák alatt. Olykor a fejünk fölött csúfolódni kezdett egy-egy majom, amelyet lépteink fölébresztettek vagy hangos figyelmeztető kiáltással fölröppent egy-egy madár közeledésünket jelentve a gyanútlan természetnek, amelyet itt bizonyára elképzelhetetlenül hosszú idő óta nem taposott ember lába. Hüvös volt és csönd volt. Panja nem beszélt és én akkora magányosság álmodozásában lépkedtem előre, hogy néha úgy éreztem, mintha egy idegen harmadik ember volnék, aki látom, amint mi két kis ember a fák és a csillagok alatt elterülő szürkületben áthatolunk a dombos vidék óriási, szürkészöld hullámain.

Elég meggondolatlanság volt, hogy fáklya nélkül indultunk útnak, mert ebben az évszakban a párduc legvakmerőbb reggel, amikor eredménytelen éjjeli rablóút után a szürkületben csatangol. De olyan világosság volt a csillagok alatt, hogy messzire elláthattunk és kezemben volt a puskám. Panja szótlanul, könnyű léptekkel és vizsgáló szemmel haladt mellettem, erő és öröm sugárzott ki belőle és egynek éreztem őt hazája minden élő lényével és lelki harmóniája rám ragadt, mintha én is otthon volnék.

Egyszerre csak, szüntelenül a hegyeket nézve és annyira elmerülve magába, mintha egyedül járná a vidéket, halkan énekelni kezdett. Tompított hangja, valamint énekének egyhangú ritmusa ama papok énekére emlékeztettek, akiknek temploma Cannanoreban az én házam kertje mögött volt és a szabad magasságból és a hüvös levegőből hirtelen a tropikus lapályon éreztem magamat, mintha a buja tenyészetnek tikkasztó gőzei csaptak volna össze fölöttem.

Amikor egy idő mulva a legutolsó facsoportok elhagyása után fölpillantottam, megijedtem egy csipkézett, lángvörös fényvonaltól, amely előttünk, fönn a magasban, vízszintes irányban kettészelte az eget. Halotti csöndben és mintha festve lett volna huzódott végig ez a vörös szalag a hegy tarajának mentén. A hegy mögött fölkelt a nap. Megrendülve megfordultam és az eltünő éjjelnek csillagos borongó kékjében láttam a tájékot, messzi a tengeren halvány ezüstfény ébredezett. Elragadtatott szívem vérből és ezüstből való két ég közt dobogott a tágas, zöldesbarna föld hullámain, mint végtelenül kicsi és mégis boldog forrása megfoghatatlan életörömömnek. Panja térdre rogyott és kezébe temette arcát.

Egy órával azután, hogy a nap átpillantott a hegyek ormán, jóformán egyetlen fát sem láttunk többé. Ha valami magaslatra kapaszkodtunk föl, jobbról is, balról is nagy erdők sötét falát láttuk a távolban, de nemsokára ez a kilátás is megnehezedett, mert szakadékban, kiszáradt hegyipatak ágyában haladtunk fölfelé. Nemsokára kiderült, hogy hiányos fölszerelésünkkel a hegycsúcsok egyikét sem tudjuk megmászni, miért is Panja azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg a legközelebbi hágók valamelyikének megmászását. Csaknem egész reggelen át gyalogolhattunk, mert a levegő hüvös volt és olyan átlátszó, hogy hozzája képest ködösnek tűnik föl a felhőtlen német nyári nap. Panja derültsége megkönnyített minden fáradalmat, gyakran minden észrevehető ok nélkül nevetett, csak azért, mert tele volt életerővel és boldog volt, hogy az égi kékkel betetőzött világon van.

Amikor déltájban jóval magasabban egy szikla árnyékában megpihentünk és Panja ebédünket készítette el, nem nagyon messziről hallható tompa, növekedő dörgés riasztott föl. Panja fölugrott és kezét ellenzőnek a szeme elé tartva a csillámló messzeségbe kémlelődött.

– A bivalyok – kiáltotta, – nézd csak a felhőt, amely ott a lejtőn lehömpölyög.

Most először láttam ily közvetetlen közelből bivalycsordát. Sötét lavina módjára gurult tovább és a föld reszketett. Elől csak rövid időre különböztettem meg egy-egy nagyszarvú fekete fejet, fényes nagy szemet és hullámzó sörényt. Nem lőttem, mert amikor fölemeltem a puskát, Panja izgatottan visszarántott és később megmagyarázta, hogy megesett már, hogy a vezérbika a támadástól megijesztve vagy földühösítve hirtelen irányt változtatott és egyenesen az akadálynak szaladt neki. Igaz ugyan, hogy védelmet találhattunk volna a sziklákon, de ha menekülésünk nem sikerült volna, széttapostak volna bennünket, mert az egész csorda követi a bikát.

– A bivaly harcra kel a tigrissel, – beszélte el Panja, – még a házi bivaly sem fél tőle és ha bivallyal dolgozol a rizsföldön, a tigris nem mer megtámadni. A bivaly hamarább megérzi a tigris közeledését, mint te és nem tudod a helyéből kimozdítani, mert egyenesen szembe fordul a tigrissel, mint a zászló, amelyet szembe viszel a széllel. Ha a tigris támadni merészel, a bivaly fölökleli és ameddig az állat mögött állsz, biztosságban vagy.

A porfelhő jóval lejjebb eloszlott és a tiszta levegő ismét nyugodt volt. Nemsokára ez esemény után, anélkül, hogy ettem volna valamit, elaludtam és Panja nem keltett föl, mert ismerte a nap fárasztó és veszedelmes erejét, amelynek sugarai a hegyekben éppen úgy hatnak mint a völgyben, bárha a hűs levegő megtévesztheti az embert. A hegyek közt tehát csaknem még inkább áll mint a völgyben, hogy a főt és a halántékot ne hagyjuk védetlenül; a nap sok embert megölt már, aki nem hitte el vagy elfeledte, hogy hatalma van e hidegebb regiókban is. Parafasisakom sem volt túlságosan nehéz, ellenkezőleg napról-napra könnyebb lett, mert molyszerű élősdiek serege kerítette hatalmába és építkezett benne, de föl is falta. Néha finom parafaliszt pergett le, mint a természet kedves bizonyítéka, hogy egy embert sem enged az útjára teljes elhagyottságban. Panja már minden szert megpróbált ezek ellen az állatok ellen, de bíztak bennem és annál jobban szaporodtak, minél jobban üldözte őket Panja.

Egyik magas hágóról nemsokára lepillanthattam arra a tágas indiai földre, amelyen a Malabarban eltöltött idő előtt átutaztam. A rengeteg dombos vidék úgy terült el előttem, mintha ősidők óta pihenne ott az emberi munka minden jele nélkül és mintha vihar közepette megmerevedett tengernek óriási hulláma lenne. Messzi távolban világosszürkén, mint valami hatalmas tónak a fölülete csillogott a síkság, apró csúcsokat és tornyocskákat véltem benne fölismerni, amelyeknek körvonala úgy vált ki az égből, mintha a szemhatár finom tüskés dróttal lett volna bekerítve.

Egész napon át a hágó tetején maradtunk. Ferdére sülyedt szikla teteje védett a nap sugarai ellen és a leírhatatlan csöndben, mint a búcsúzkodás órájában, sasok éneke közben még egyszer elvonultak emlékezetemben multam alakjai. Szellemek jöttek a kékségből szellememhez, elköltözöttek nyomultak a még itt időzőnek tudatvilágába, gondolkodásban, reményben és sorsban testvérek és ellenfelek, barátok és ellenségek az öröm és szomorúság és gyors halál világában.

A föld minden részén más a halál arculata; vonásai sehol sem ünnepiesebbek, mint nálunk Európában; kissé elszoktam attól, hogy túlbecsüljem ama patetikus vasárnapi alakját, amely hazámban otthonos. Az önkény kisértetének borzalmasságát még senki sem szüntette meg azzal, hogy szentté avatta; a halálnak Európában szokásos, esetlenül romantikus fölfogása bizonyára az egyház befolyásának következménye, amely a halál lényét ezért ruházta föl akkora borzalmassággal, hogy ennek révén szerezze meg tekintélyének egy részét. Oly nehézzé tették nekünk a meghalás elképzelését, hogy igaz és igaztalan emberek nagy része a legkellemesebben csalódni fog, amikor meghal.