Part 10

A meghalás kötelesség, miként az élet is. Mindenki olyan könnyen vagy olyan nehezen fog meghalni, mint ahogyan élt és aki értett az egyikhez, a másikhoz is érteni fog. India emberei könnyebben, természetesebben és bizonyos tekintetben kevesebb föltünéssel halnak meg, mint mi, ők az istenségre bizzák a gondolkodást jövendő sorsukról és nehezen fogják megérteni azt a gondolatot, hogy utolsó órájukban ők maguk felelősek a rendezett eltávozásért. Az a fölfogás, amelyet keresztényinek mondanak, nem is egyházunk ártatlan megalapítója meggyőződésének, mint inkább gondozói számító okosságának szülöttje.

A nap lassan tovább haladt ragyogó útján és fényében változott a föld. Köszöntenek-e reám még egyszer napok, amelyek a gondolatoknak és az emlékezetnek szentelve, a sasok harci kiáltásától áthatva ekkora csöndben telnek el? Mialatt lenéztem a vidékre, még egyszer átéltem nem egy dolgot, amit láttam és tapasztaltam, amikor a lábamnál elterülő földön áthaladtam. Északkelet felé kellett lennie Bitsapurnak, a régi királyi városnak, amelynek romjai közül kiemelkedett a hatalmas félgömb, amelyet egykoron egy mohammedán fejedelem építtetett magának és egészen kiveretett arannyal. A fölkelő nap felé nyílt, amelynek fénye ezerszeres ragyogással tört meg benne úgy, hogy káprázott a szem, ha belenézett. E kupola szívében, a boltozatos aranytető alatt, volt a Maharadzsának és a Maharadzsa Khunvarnak, a király fiának két trónszéke és a király a vad fénycsillogásban, amely milliószorosan visszaverte a reggeli nap tüzét, fogadta vendégeit. Hegyeinek drága vére és az új nap égi fénye a pompáját szolgálta és birodalmának elfogódott barátai, akiket a napkelte pillanatában vezettek trónusa elé, akkora fényből hallották meg a fejedelem üdvözlő szavát, hogy le kellett a szemüket zárni és térdre kényszerültek. Mintha egy mindenhatónak szolgált volna az ég és a föld, hogy fönségességét megfoghatatlanná tegye. Amaz aranykupola és a márvánnyal födött tér között, amelyre az idegeneket vezették, mélyebben fekvő kert volt tele olyan viruló virággal, aminő illatra és pompára csak a tropikus ég alatt nyilik és kelyhük illata összeolvadt a fénnyel.

A pompakedvelő király elesett egy erősebb király kezétől, aki északról jött és elpusztította a várost. Kapui föl egészen a gömbölyü boltozatig halottakkal voltak tele és a város elesett urának foga közül nem lehetett kiszabadítani kardjának elefántcsont markolatát, amelyet még széttépett testtel sem akart ellenségének átengedni. Elesett hiveinek hegye alatt úgy akadtak rá és a monda szerint így is temették el a hatalmas kupola alatt, amelyet, mint akkoriban minden fejedelem, még életében építtetett magának.

A város ez óriási síremlékei még ma is kimagaslanak Bitsapur romjai közül, nagyságuk és építésük módja moséra emlékeztet, néhányban még istentiszteletet is tartanak vagy mint búcsújáró hely messzi vidékről sok ezer mohammedán zarándokot csábít a nagy halott szent városába. Ezekbe az épületekbe különös kőtömböket lát az ember beleillesztve, amelyeknek eredetét máig sem tudták kideríteni; különösen sírkőnek használtak itt-ott fekete, bazaltszerű szikladarabokat és a tudósok ezeket csak úgy tudják maguknak megmagyarázni, hogy a meteorkövek közé sorozzák őket. E kápolnák legnagyobbikát olyan kupola födi, amelynek erkélyéről a szédülő szem csak akkorának látja maga alatt a két sírkövet, mint a gyujtóskatulyát és a szem nem képes annak az embernek az arcát fölismerni, aki vele szemben ugyanazon az erkélyen van, ellenben megérthető a leghalkabb szó is, amelyet odaát a fal felé suttognak, mert a kőépítmény köríve csodálatos módon megőrzi és tisztán hallhatóan szétviszi a hangot. Azt beszélik, hogy a szultán ezen az úton tette próbára minisztereinek engedelmességét, vendégeinek hűségét és feleségeinek vonzalmát, akik közül az egyiket vagy másikat bizalmasaival az erkélyre vezetett és kihívó szavak után mintegy véletlenül eltávozott tőlük, hogy azután gondolatukat szóról-szóra kilesse az árulóként beszélő körívben. E csoda félénk tiszteletében még ma is reszket a nép, ha a halott titokzatos hatalmára gondol.

E dómok egyikében, csaknem a legnagyobban a megszokott két sírkő helyett, amely a király és királyné testét födi és az épület egyedüli tartalma, három sírkövet láttam és megtudtam a történetét ennek a kivételes esetnek, amikor is a király kedvesét a király és törvényes felesége, a trónörökös anyja mellé temették. Ez sohasem szokott megtörténni, mert csak az a kegyelt nő, aki a trónörököst szülte, pihen halálában a szultán mellett, többi felesége pedig és ezeknek gyermekei, bármennyire érvényesítették is életükben hatalmukat és befolyásukat vagy bármennyire is visszaéltek vele, jogtalanok maradtak. De a történet szerint a király nagyon szerette öreg korának e fiatal szerelmét és egyszer, amikor hadjáratból tért haza, a háttérbe szorultak cselszövényükkel bizalmatlanságot keltettek a szívében hűsége iránt.

A király kedvese ártatlanságát hangoztatta, de a hamis bizonyitékok jobb hite ellenére meggyőzték a királyt. De mert még ingadozott, hogy kinek higyjen, elhatározta, hogy istenítélettel győződik meg a fiatalasszony bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Fölment vele a magas erkélyre, amelynek alacsony kőkorlátján kihajolva a padló nagy kőkockáit akkorának látja a szem, mint a sakktábla mintáját és megparancsolta az asszonynak, hogy ugorjék le. Ugrása közben a levegő belekapaszkodott a ruhájába és sértetlenül jutott le a mélységbe, onnan fölköszönt urának, aki nem bízott benne és egy kis tőrrel, amely még ma is szíve táján van, megölte magát. A nép «az idegen» nevet adta neki és titkolt borzadással emlékszik meg sírkövéről. Ennek magyarázata talán az, hogy önkéntes halála, igazának bebizonyulása után, a keleti világfölfogásnak csodálatos és megmagyarázhatatlan.

A király búskomor lett és bűnbánata gyakran nagy kegyetlenséggé fajult, bosszúvágya rettenetes volt és csak a halál csillapította. Azt beszélik, hogy ama naptól kezdve, hogy a rágalmazók irtózatos halált haltak, görbe kardjának élességét minden reggel annak a rabszolgának meztelen hátán próbálta ki, aki a lovának kengyelét tartotta oda neki. Képe, amelyet a város kereskedői vízfestésű művészies tarka másolatban árusítanak, magas bársonypárnán ülve ábrázolja őt, kardja a térdén, szeme a vörös, drágakővel ékesített turbán alól mereven és hidegen néz a távolba. Nagyon különös, hogy azt terjeszti róla a hír, hogy bár népével sohasem érintkezett és iszonyat fogta el azt, aki meglátta és országában egyetlen leány sem volt előtte biztosságban, mégis úgy szerették, mint sem előtte, sem utána egyetlen fejedelmet sem. Katonái a halálba mentek érte, mintha haláluk, ha az ő akaratára történik, örök időkre föloldozná a lelküket és ellenfeleivel a nép dühe végzett. Ez új bizonyiték arra, mily kevés köze van valamely uralkodó fejedelem jó tulajdonságainak a népszerúségéhez és nincs nagyobb tévedés, mint az, hogy az alattvalók szeretete együtt jár az uralkodó megközelíthetőségével.

Bitsapur, amikor én láttam, tele volt halottakkal. Lóháton érkeztünk oda kora reggel és nem tudtuk, hogy a városban borzalmas pestis pusztít. A város kapujának közelében kisérőm a város körül levő, sátrakkal födött dombokra mutatva azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, de ezt nem tehettük meg, mert nem volt sem vizünk, sem élelmünk.

A dombokon levő táborok azt hirdették, hogy a lakósság elmenekült a városból és a pompás romok területén csak halottakat találtunk. Amikor az enyészetnek első, undorítóan édes szaga megcsapta az orrunkat, reszketni kezdtek a lovaink és minden utcaszögleten undorító lármával dögkeselyük egész felhője emelkedett lomhán a magasba. A halottak a nyitott ajtókban és az utcákon feküdtek, üres szemüregekből és megfeketedett arcokból vigyorgott reánk a halál és állataink patkója beleakadt az emberi belek rothadó tömlőibe, amelyeket a keselyük messzire szétvonszoltak.

A márvány visszaverte a kegyetlen nap fényét, amelynek csöndes szerelmi dühét szellőcske sem mozgatta, néhány magárahagyott kecske ténfergett a halál rettenetes kietlenségében és a mult gigászi pompájában. A pestist éhinség előzte meg. Ma is látom még a sovány, sötét emberi testeket, az enyészet mérgétől megfeketedve, fehér falakhoz támaszkodva, kőlépcsőkön vagy a vöröses földön egymásra hányva. Két összeölelkezett gyermek mintha egy templom tavának szélén elaludt volna, kedves testüknek helyzete nem árult el sem félelmet, sem fájdalmat, de a szemük hiányzott és egy szürke keselyű szorgalmas, jókedvű buzgalommal vagdalkozott csőrével a homlok alatt úgy, hogy a kis fejecskék ide-oda mozogtak. Közeledtemre a madár fölemelte keménycsőrű kopasz fejét és sárga szemével haramia módjára nézett reám, mintha csodálkoznék, hogy talponálló, élő ember lép az ő halotti birodalmába.

Amikor a nap lenyugodott és utolsó sugara violaszínű nedves páraként eloszlott a messzi vizen, Panja sziklánk alatt, amely két oldalról védett bennünket, a hegytetőn kis tüzet rakott. Takarékoskodnunk kellett a tüzelőszerrel. A legnagyobb részét útközben gyűjtötte össze Panja és cipelte föl magasan levő tanyánkig.

Halottian csöndes volt az éjszaka, az egész világ kihaltnak látszott, csak néhány nagy éjjeli pillangó kereste föl a tüzemet és suhogásuk ott reszketett a levegőben, míg Panja hortyogása be nem töltötte. Nagy messzeségből a hiéna hangját és a sakál gyönge ugatását hallottam. A csillag világa halvány gőzben fénytelenül merült el a mélyben, de a hegycsúcsok és csipkék fölött, égi szabadságának isteni mámorában keményen és élesen csillámlott a láng. A keskeny holdat csak éjfél felé várhattuk.

Hogy a napkeltét el ne mulasszam, csak igen rövid ideig aludtam és a magányos virrasztás órái a magasban, a kékezüstös trópusi éjben örök tulajdonom, emlékem ünnepi ruhája maradt, amelyet lelkem sohasem fog levetni. Ebben a bűvös köpenyben elfeledi a lélek a kis mindennapi élet kellemetlenségeit, ebben a lepelben könnyen veszi az életet és a halált és ez közelebb hozza a végtelenség gondolatát, mint ahogyan a térdeplő ember közelebb látja magát a víz tükrében.

Azon az éjjelen elfeledtem, hogy a földön emberek laknak és láttam, hogy mi, ennek az évszázadnak emberei nagyon is ehhez tartjuk magunkat. Az érintkezést a természettel csak a menekülés az emberek elől és életviszonyaink teszik lehetővé és csak rövid ideig lehet részünk abban, ami kezdettől fogva tulajdonunknak rendeltetett. Az új világ sátánja túlbőven kárpótol bennünket régi jogaink elvesztéseért és mégis csak mi leszünk végül a megcsalódottak, mert elvesztjük a legjobbat, azt ami megadja gondolkodásunk nyugodtságát, a jó gondolat nyugalmát és a magunk fölismerésének békéjét.

KILENCEDIK FEJEZET. Az állat uralma.

Végtelen bágyadtság terjengett a levegőben. Már második reggel voltunk úton, hogy Mangaloreba jussunk és irtózatos sziklahasadékok közt a dzsungelerdőség végső nyulványai fogadtak be bennünket.

A hegyek közül csak lassan szállhattunk le a parthoz, mert nem gyalogolhattunk többet, mint napkelte előtt egy órát és még utána két vagy három órát. Néha este is elindultunk, de csak kis utat tettünk meg, mert az estét megelőző hüvösebb órát az éjjeli szállás fárasztó és körülményes előkészítésével kellett eltöltenünk.

Fájó nyughatatlanság és tompa nyomás a mellemben csaknem lehetetlenné tette számomra a továbbutazást. Azt hittem, hogy elfúl a lélekzetem és úgy éreztem, mintha vérem szétrepesztené ereit, mint az erjedő bor az edényét. Bódulat fogott el, amely nem hasonlított semmiféle mámorhoz és nem értettem, hogyan élhettem hónapokon át ebben a forró gőzben, de persze nem vettem figyelembe, hogy az idő előre haladt és a forróság tetőpontját érte el. Vadállatként megrohant a visszaemlékezés az elszenvedett lázra; jobban féltem tőle, mint az éhes fenevadaktól, amelyek nem tágítottak mellőlünk és mint a mérges kígyóktól, amelyeknek harapása ebben az időszakban a legveszedelmesebb és szinte azonnal öl. Mintha az egész őserdőt ez a méreg hatotta volna át és teremtményeinek bágyadtsága átragadt az emberre, be egészen a szívkamráig. Nem egyszer parancsolóan kivántam, hogy menjünk vissza a hegyek közé, de Panja és Pasa, akiknek már alig volt ellenvetésük, sztoikus nyugalommal azt tették, amit ők találtak helyesnek és a természet fenyegetődző eseményei közt talán nem is tehettek mást.

Nem érdekelt a pompás vidék, amelyen áthaladtunk; az egyedüli reménység, amely nem engedett összeroskadnom, az volt, hogy a tengerre gondoltam és a halálos veszedelem ellenére, titkos egyetértésben a természet epekedő teremtményeivel, gyakran esőért fohászkodtam az éghez. Növelte a bajt, hogy a térképen már nem tudtam biztossággal tájékozódni, határozottsággal már alig ismertem mást, mint az égtájakat és egészen rá kellett magamat bíznom Panjára, akinek itéletét annál könnyelműbbnek láttam, minél inkább vigasztalt hamis igéretekkel. Az irányt is gyakran változtatnunk kellett, mert leküzdhetetlen akadályok tornyosultak elénk úgy, hogy sokszor alig tudtuk, mekkora utat tettünk már meg bizonytalan célunk felé. Egyszer az ennivaló hiányzott, máskor a víz és hogy keserves szükséget nem szenvedtünk, csak annak köszönhettük, hogy Panja alaposan ismerte az erdő sokféle gyümölcsét. Néha a kinzó éhség ellenére sem volt elég energiám arra, hogy a puskával kissé körülnézzek és akárhányszor egy kókuszdió teje vagy egy ananász volt egésznapi élelmem.

E napok sok nélkülözéséből és szenvedéséből megmaradt egy benyomásom, amely mélyen bevésődött a lelkembe és amelynek erőm utolsó megfeszítését köszönhettem. Kora reggel, még napkelte előtt egy szakadék szűk sziklatorkához érkeztünk, amely nemsokára hatalmasan kitárult a szemünk előtt. A holdvilág és az ébredező reggeli fény küzdelmének az a különös és megható szürkülete terjengett még, aminőt az uralomért folyó harc e magikus fényében csak a trópusokban láttam. A nyugati országokban az éjjel mintha kitérne a nappal elől, csillagai jóval mielőtt a nap a szemhatáron fölbukkan, szeliden elhalványodnak és a félénk reggeli hold, amely hébe-hóba még látható, úgy hat, mint kialvó emlékezés az éjjelre. Indiában azonban az éjjel világossága a beköszöntő napnak fényességével szenvedélyes harcba keveredik, amely annál erősebben hat a lélekre, minél hatalmasabb és állhatatosabb a fényvilágok csöndje.

Körülöttünk fölébredtek az első állati hangok, de semmi sem mozdult. Mélyen a völgyben voltunk és szikláról-sziklára másztunk és ugráltunk egymástól nagy távolságban lefelé, ledölt fatörzseken és mocsaras lyukakon át, amelyekben valami hegyi patak maradványai rothadtak. Nemsokára bambuszfalak tárultak elénk és rövid ideig áttekinthettem az irtózatos szakadékot. Jobbra és balra csaknem merőlegesen leszakadó sárgás sziklafalak emelkedtek minden növényzet nélkül. A távolban eltértek egymástól és megmutatták a gőzölgő, szürkésen csillámló messziséget. A dzsungel olyannak látszott, mint egy barna falú óriási terem sarkában elterülő vastag, zöld takaró és fölötte a reggeli ég tiszta volt, mint az üveg.

A két meredek sziklafal közül a nyugatra eső a közepéig mintha sötétvörös festékkel lett volna befestve, szemben a holdfény zöldesen csillámlott. Mélyen elmerültem a látvány bámulásába. Abban a reményben, hogy utunk legnehezebb részén már túl vagyunk, mintha csöndes, hüvösebb szél jótéteményét éreztem volna és szemem elragadtatással nézte a reggeli fénynek a sziklafalon pompázó arany tüzét.

E fal félmagasságában, ott körülbelül, ahol a napfény ketté osztotta, vízszintesen kivájt út, amelyet valami régi tenger határának lehetett gondolni, haladt végig a kőzetben. Olyannak látszott, mint egy tetővel ellátott út és nagy része talán járható is volt, félkupolaszerű barlangok előtt nyúlt el és néhány törpe pálmának meg áloe cserjének adott támasztékot. A legnagyobb barlang előtt kis sziklasík terült el, nem nagyobb akkora területnél, amekkorát egy vén hársfa déli árnyéka beföd és e sziklasík szélén feküdt valami. Világosan emlékezem, hogy még mielőtt a szememet fogva tartó benyomás tudatossá vált volna bennem, még mielőtt azon töprengtem volna, mi lehet az a sárgás csöndes valami, sejtéssel teli tisztelettel egy tudatalatti érzés fogott el. De azután hirtelen, mintha hangos kiáltással világosított volna föl valaki, rájöttem és pedig anélkül, hogy az alakot és a színt valójában fölismertem volna: a tigris.

Ez volt az egyedüli eset, hogy Indiában szabadon élő tigrist láttam. Egy fatörzshöz támaszkodtam, lehunytam a szememet és ismét kinyitottam és úgy tekintettem föl, mint az az ember, aki azt hiszi, hogy megcsalta a szeme. Sohasem fogom elfeledni a világosbarna sziklafalat, a reggeli fényben úszó kőkupolát és előtte a kőmenyezett védelmében, márványtalapzaton mint trónuson a tigris pihenő Szfinx-alakját. A távolság és a sziklafal magassága kicsinek mutatta, de világosan megkülönböztettem bundájának rajzát és láttam egymás mellett pihenni talpait az ijesztő fej alatt, amely mintha faragva lett volna, a hát karcsú vonalának és a széles tarkónak mozdulatlan befejezője volt és amelynek szeme a messzeségbe nézett. Páratlan fönségesség áradt ki a természet ez izzó emlékjeléből.

Szomorúság fogott el, amelyet sohasem fogok egészen megérteni, de tudom, hogy a kezem ökölbe szorult és reszketett. Most kerített először hatalmába az egiptomi Szfinxnek, e leghatalmasabb kőemléknek szépsége és nagysága, amihez foghatót az emberi szellem és fölismerés soha sem alkotott. Ez az alak az istenség, a természet és az ember fogalmát sokféle ellentmondásukkal egyetlen remekműben egyesíti, amely a kérlelhetetlent kedvesen összeköti a reménnyel, az uralkodni vágyást a bájjal, a veszedelmet az örömmel és az istenséget a játékkal. És nem csupán a távolság következtében, amely köztünk és e mű közt van, hanem magában véve és a mult és a jövő minden idejében a Szfinx a történelem leghatalmasabb emléke, ama történelemé, amely a nagyvonalú fejlődés tudatában nem emlékszik meg apró részletekről és eseményekről és csak fönséges emlékjelekkel méri az évezredeket, amelyek elmulása alatt változatlan érveréssel dobog tovább az emberi szív.

Egy nagy pihenő macska alakja a napon, magasan fönn a sziklák szabadságában, a dzsungel sokféle kis teremtményének nyugtalanul erjedő ágya fölött, a változó időkön át visszavitte gondolataimat az emberi visszaemlékezés ama legrégibb kövéhez. És magánosságában úgy tűnt föl nekem a pompás állat, mint egy letűnt idő kései utódja, amelynek erős nemzetsége szomorúan búcsúzik már az emberek földjétől, akik elől sok, régen elfeledett lénnyel együtt tágítania kellett.

De itt még az ő uralmának birodalma terült el. Kőtrónusa csillogott a reggeli napban és mélyen lenn e királyi nyugalom alatt az ébredő őserdő megborzongott e fönségesség láttára. Lenn a védő zöldben szegényen, fáradtan és védtelenül cammogott néhány emberke és köztük én, akit megtűrt és megfélemlített az állat uralma.

Este, amikor a sátorban aludni próbáltam, az égnek a fákon át bekandikáló részén vöröses fényt vettem észre, amely nem származhatott a mi tüzünktől. Kimentem és amennyire lehetett, megvizsgáltam a környéket. A hold csak reggel felé kelt föl; láttam, hogy az egész éj izzik és fölébresztettem Panját.

– A pusztaságok égnek, – mondta, miután körülnézett és a levegőt beszívta az orrán, de a szélmentes éjjel nem hozta égés szagát hozzánk. – A hegyek égnek, – ismételte álomittasan, – ezer állat meghal, köztük a kártékonyak. A hegyi malabárok meggyujtják a maradékot, amit a nap meghagyott; gyakran támad tűz úgy, hogy senkisem tudja, ki rakta.

Az izzó fény erősödött és izgató, halvány világosságot terjesztett az éjjeli erdőben, az állatok hangja ritkábban és megtompulva hallatszott, mintha félve tisztelnék a künn pusztító elemet.

– A tűz nem ordít, – mondta Panja és hallgatódzott, – csöndben oson végig a magaslatokon.

Megint lefeküdt aludni, nem fenyegetett bennünket veszedelem, de engem elkerült az álom, amelyet még az imént kerestem, de nem bíztam abban, hogy meg is találom. Képzeletben láttam, mint repdesnek a kék éjszakában a végtelen szürkészöld halmokon végig a vörös, lobogó tűzzászlók és mintha hallottam volna hangját a menekülő és futásában utólért állatseregnek, amely a hegyek birtokáért folyó viszálykodásban, a szüntelen harc helyén az ember áldozata lett. Reggel felé a füstön át fényleni fog a hold, míg a nap a hegyek aranyos taraját meg nem gyujtja a mozgalmas kép fölött; ott fönn minden csöndes volt, ott már régen lezajlott az örökös harc.

A szakadékban egy bagoly huhogott, egyszer elfojtott aggodalomban az életért, másszor szerelmi kínban, nagy időközökben mély hangokat hallatott. Amikor a vörös fény erősödött, elhallgatott, a sziklahasadék elnémult, a sötét falak a vöröses ködben megint elárvultak és a magárahagyott éjjel izzó fátyolban tovább vonult.

Az elvirágzott erdő tunya bujaságában hangtalan nyugtalanság rejtőzött és az elporladtak lelkei a multból átjöttek hozzám emlékezetem birodalmába és beszélni kezdtek velem. Mindenféle túléber érzékek feküdtek betegen, lyukakból, üregekből és zöld mélységekből telhetetlen vágy és ingerült lankadtság álarca meresztette egymásra a szemét, a merev bambuszban a szél aludt odaroskadva, mint a mérges gázoktól elbódult pillangó. A föld türelmetlensége, az édeskés megfulás undorító határán, átragadt az élő lények vérére, de már nem segített semmi, nem a kiáltozás és a panasz sem, sem a vígasz és a düh sem. Csak a vízben vagy a tűzben volt a szabadulás. Nem az imént mondotta Panja, hogy a pusztaság magától gyullad meg?

Az eleven csöndben minden fáradtan panaszkodott, a madár, az erdei állat vagy a lezuhanó fa, amely sóhajtva dőlt születésének posványos ágyába. Hallgattam a pusztulás hörgő suttogását, amellyel az elmerültek hangjai elfeledett birodalmukba vezették vissza akarattalan gondolataimat. Zöld szemével gonoszul megint kacérkodni kezdett velem a láz és úgy éreztem, hogy körülölel a halál, amelynek menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva. Az elhagyatottság csodálatosan süket zürzavarában éreztem, hogy a meghalást még nem tanultam meg, tettekre, harcra és erőfeszítésre vágytam vágyakozva és legnagyobb aggodalmam az emlékezés volt a vér lassú, fojtogató elfonnyadására, amit körülöttem követeltek tőlem.

A magam életjogához szükséges bátorságot és erőt talán azért nem tudtam már kifejteni, mert szemem nappal a dzsungel uralkodójának fönségét látta? Az a szorultság, amelyben a természet volt és amelyet óráról-órára hevesebben és egyre lesujtóbb erővel éreztem én is, sőt amely teljes legyőzésemmel fenyegetődzött, gondolataim legmélyén bűnösségem kínzó tudatát ébresztette föl. Van-e érző és megértő ember, aki minden bajban nem magában keresi-e először a hibát? Azok a felelősek, akik fölismerik a dolgokat, ők azok, akik igazán áldozatot hoznak és akik kis dologért éppen úgy, mint nagyért vezekelnek. Nem láttam-e megborzongva és nem ismertem-e föl hódolattal ez ország régi uralkodói hatalmának gyászát és nagyságát a magam módján, mint valami gyalázatos betolakodó és gőgösségem miatt nem voltam-e bűnös a szívemben?

Ha lehunytam a szememet, mintha az eltikkadó világ elgyöngülésében a pestis lehellete hatolt volna át hozzám arról a helyről, ahol az áloe kékes tüskekarjai között a halott párduc sárga testét láttam, azután ismét azt a napfényben úszó kőkupolát láttam képzeletben, amely mint aranyosan ragyogó menyezet védte az állat trónusát. A tigris volt hivatott arra, hogy ezen a vidéken uralkodjék, őt nem mérgezte meg a dzsungel gőzölgése, a trópusi nap forrósága javára vált vasidegzetű szívós testének, játékból a maga fölfrissitésére átúszta a ragadós folyókat és napokig kóborolt a pusztaságban minden veszedelem és minden baj nélkül.