Part 11

Szinte az érzékeknek a közeledő láz nyomasztó és aggodalmat okozó hullámzásában, amely összezavarja az ember gondolatait, de a látomás természetfölötti tisztaságát is megadja, úgy éreztem, hogy nem lehet túlságosan messze mögöttünk az az idő, amikor az állat uralmát a földön fölváltotta az ember uralma. Mintha megfélemlített érzékeim előtt bebizonyult volna, hogy az emberi kevélység, amely törékeny városaiban könnyelműen biztosságban gondolja magát, botorul mennyire túlbecsüli hatalmának terjedelmét és uralmát. És megint úgy éreztem, mintha ennek az országnak és régi népeinek szelleme ihletne meg és meggyőzné a szívemet. Megértettem a tant, amely az állatot tiszteli, imádja és sohasem öli meg, amelynek vallásos öntudata és hitvallása mély vonatkozást sejtet az állattal és amely a tétlen türelmet, a hódoló várakozást és alázatos engedelmességben a szent kitartást dicsőíti. Ahogyan nekem régen egy felejthetetlen áloméjjelen megmondta a fogsága legyőzésén diadalmaskodó majom.

De amiként a bizonytalan hajlam a hódolatra aggodalmat teremt, de még nem megnyugvást, amelynek békéje csak a megtörtént fölismeréssel köszönt be, azonképpen ebben az órában titkos megreszketéssel úgy éreztem, hogy az állat uralma a földön még nem ért véget, hanem ha mindjárt elrejtőzve és megszorítva, de mégis eredeti hatalmával és sötétségével most is él.

Hucnak, a majomnak fáradt vonásaival, aki a régi isteni birodalom túlvirágzott romjai közé tett könnyelmű utam kezdetén jelent meg nekem, újra elém állott ennek a letűnt időnek szelleme és rám tekintett szürke szeme: «Még mindig az állat uralkodik itt, körülötted, a hozzája tartozó természet keretében, amelybe az ember nem hatolt be mélyebbre, mint a szú a fába, ott elrejtőzve egyenes alakjába, a fehér bőr alatt, az okos homlok és a szép szem mögött. Még mindig nem elég gyorsan és könnyen történik a hüvelyben a változás? Nem csupán csatatereken és a lángra lobbant tömegek zsibajában, hanem csöndes szobákban is vagy nyilt piacokon, a szentek kínzó cölöpei alatt vagy a legédesebb beszéd hizelgésében? Még mindig az állat uralkodik. A föld bölcseit világi útjukon megreszketteti az ordítás, amely körülöttük fölhangzik, mikor sietve, ruhájukat összekapkodva, megsebesült reménységgel élik át idejüket.»

Az éjjel tüzes léptekkel lomhán cammogott előre, az égő pusztaság visszfénye lassanként kialudt, de mintha megnövekedett hőség maradt volna utána; a közeledő reggelnek még lehelletét sem lehetett érezni. Hasztalan kutattam az égen a hajnali csillagot és a komor viharfelhőkkel együtt, amelyek az izzó mindenségben mint gonosz sejtelem nyomultak előre, mellettem egyhangúan ismét megszólalt aggodalmam hangja:

– Az állat uralkodik. Ha beköszönt a reggel, kifolyt a véred, ebben a fülledt, zöld köpenyben meg fogsz fulladni.

Gyötrődésemet nem a testem halálának gondolata okozta, hanem az állat uralmának e komor sejtése és az a reménytelenség, amellyel az őrület határán kivezető utat kerestem, megváltó bizonyosságot, a jövő világosságát. Ahogyan a kétkedő ember kedvesének életében jobb akarata, de sőt lelkiismerete ellenére bizalmatlankodva a bűn bizonyítékait keresi, lelkem ez éjjeli órákban éppen úgy kereste a föld történetében az állat jeleit és lelki szemem előtt megint fölmerült a Szfinx képe. Az emberiség régi emlékeiben és a magam élményeinek emlékében egybeolvadt a sziklafalon pihenő tigris alakjával. Mintha az a jelenség, amelynek megpillantása az elmult napon meghökkentett, misztikus összefüggésben a régi emberfélelemmel és embertisztelettel magyarázó fényt vetett volna az én fölismerésem világába is és azon az éjjelen semmiféle emberi bölcseség és semmi meggyőző erő nem tudott volna eltéríteni gondolataim útjáról.

Az egiptomiak régi népében világosan élnie kellett annak a tudatnak, hogy az állat uralma nincs legyőzve, csodálatos szerves egységben megteremtették a macskatestet az emberfejjel és az embertestet az oroszlánfejjel. Istenségekké avatták a szobrokat, bennük tisztelték őket és magukat látták meg bennük.

Mialatt gondolataim a bizonyosságot keresték, a döntő ellenértéket, az igazság hirdetését, hogy az állat mégis le van győzve, elvonult előttem János is, aki legtisztábban szerette a Golgota isteni-bölcs szentjét. Őt is, akit annyira áthatott mesterének emberi fönsége és isteni diadala, mint senki mást, az ember fia jövendő birodalmának elragadtatott sejtésében megrémítette az állat. Utolsó látomásaiban, amelyekben a félelem és a remény a megrontott testben széttépte a szerető lelket, megjelent neki az állat:

«És a tenger homokjához léptem és láték egy fenevadat feljőni a tengerből, melynek valának hét fejei és tíz szarvai és az ő szarvain valának tíz koronák és az ő fejein a káromlások neve. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett, de az ő halálos sebe meggyógyíttatik és az egész föld csodálá a fenevadat. És imádták a fenevadat és mondák: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? Ki viaskodhatik vele? És adaték neki, hogy a szentek ellen hadakoznék és őket meggyőzné és adaték neki hatalom minden nemzetségen.»

A forró őserdő kavargó sötétsége, mintha közeledő ájulás környékezett volna, elhomályosította túléber érzékeimet és szegény gondolataim, mint halvány lidércfények röppentek rajta keresztül. Akkor bizonyos voltam közeli halálomban és határozottan tudom, hogy árnyékához sohasem voltam közelebb. Szívemben, amely sötétségben és a föld rettentő hőségében megváltásért esedezett utolsó reményként, meg nem értve és komor szomorúsággal, leirhatatlan vágyódás támadt a reggel után. Úgy látszik, hogy kevéssel a legutolsó emlékezésem után, magam fölött az állat gőzölgő torkával, elaludtam.

De az álom, amellyel a nappali fényben fölébredtem, könnyü volt és kedves, mintha valami kegyes szellem derült biztatással akarta volna megjutalmazni gondolataim zürzavaráért. Velünk, földiekkel gyakran megtörténik, hogy a sötétségnek váltakozása és kiegyenlítődése a világossággal az alvás és az ébrenlét változásával megy végbe vagy néha megfordítva is lehet, mintha állapotunk természetes változásának célja a kiengesztelés és kiegyenlítés lenne. Ezzel lehet megmagyarázni azt, hogy vidáman eltöltött nap komor álomképekben tükröződik vissza vagy hogy a meghalás borzalmas kínja után kimondhatatlan béke ül a halott arcvonásain.

Nem emlékszem álomra, amely nagyobb világosságot terjesztett volna a lelkemben és nincs jótétemény azzal a nyugalommal összehasonlítható, amelyet az álmomban kegyes kinyilatkoztatásként aggodalmam kínjához és kétkedésemhez csatlakozó megoldás adott. Azok a fölismerések, amelyeket az álmok közvetítenek nekünk, a tapasztalás különös ártatlanságával birnak, gyakran úgy tünik föl, mintha kizárnának minden tévedést, amelybe az éber agyvelő esik készséges gondolkodásában, remélve, hogy a sokféléből sok és a különféléből különös valami lesz. A töprengés ellensége a gondolkodásnak, mert a jó gondolatok úgy jönnek mint a világosság vagy a melegség, váratlanul, ahogyan a nap egy pillanatra áttör a felhők fátyolán vagy ahogyan a bimbó pattan ki a bokrán a tavaszi esőben. Az álom tehát tevékeny barátja lehet a gondolkodásnak és a gyakran tréfásan használt mondásnak, hogy kinek Isten akarja, álomban is megadja, éppen úgy megvan a mély értelme, mint az emberek ősi törekvésének, hogy az álmot helyesen megfejthessék.

Ragyogó menetben, amelyre a sötét földön egyedül és élesen hullott le a fényes égi sugár, elvonultak előttem álmomban a történelem ama szentjei, akik legyőzték az állatot. Feneketlen mélységből, amely egészen sötétségbe volt ágyazva, olyan ragyogva jöttek sorban, mintha fekete földön éjjel fehér patak folynék. És mindannyiszor abban a pillanatban, amikor egy-egy alak világosan fölismerhető volt, elolvadt legfontosabb hitvallásának nagy igéjében. De ennek az igének elhangzásakor, amely fénysugárként ömlött a lelkembe, elmerült az igehirdetőnek arca és neve, de úgy tűnt föl nekem, hogy a szentek akarták így. A közelükben levő félhomályban kiséretükben megbilincselt állatok hatalmas körvonalait vettem észre. Közöttük egy százszorosan összevissza csavarodott és nagyon pompás sötét, izzó színű sárkányt pillantottam meg, föltünt és elmerült a kedves leányvállon Sechmet oroszlánfeje, a megkoronázott szent kígyó, fölfujt nyakkal torkának mérge alatt és a fehér ökör.

A szentek közt megint elém jött az a legcsodálatosabb próféta, akit a népek vallásai ismernek és akinek az állat hatalmáról szóló szavai röviddel előbb az eszembe jutottak, de megjelenéséből eltünt a megpróbált vértanú aggodó magatartása. Ő volt az utolsó; vele és istenségének szavával szétfoszlott a tündöklő menet:

«Én vagyok az első és az utolsó. Én vagyok a kiválasztott nemzetség eredete, tiszta hajnali csillag.»

TIZEDIK FEJEZET. Mocsári zsarnokok.

Nehezen lehetne pontosan meghatározni azt az időt, amely elmult annak az éjjelnek belső élményeitől, amelyen az állatot megláttam, addig a reggeli óráig, amikor kevéssel utóbb Panja hangosan ujongó szavát hallottam a bokrok közül. Hangos beszédének megcsendülésére sok igérgetése után most először kezdtem szabadulásunkban teljesen bízni. Kezdetben mindig csak egy-egy szót értettem meg és mert a kiáltozással inkább énekelt, mint beszélt, nem tudtam, hogy mit akar tulajdonképen, míg végre nevetve állott meg előttem és az örömtől reszketve azt ujságolta, hogy egészen a Kumardarynak, Dél-Kanara nagy folyójának partjáig hatoltak, amely Kurg és Maisur hegyeiből kapja a vizét és Upanangadi mellett a Netravatiba ömlik. Ahol ez a tengerbe torkol, ott van Mangalore, az a város, amely a mi célunk volt.

– A folyóban még elég a víz a legnagyobb kanu számára is, – mondta Panja boldogan, – ha csónakokat szerzünk, egy lépést sem kell többé gyalogolnod, míg Mangalore pálmáinak árnyékába ülsz és jöhet az eső is. A folyón hamar leérünk.

Derült biztossága eleinte átragadt rám is. Az ő előadása szerint, pontosan északról délnek tartó lejtőn a folyó jobb partjához közeledtünk, tehát az elmult hetekben, valószínűleg a lázamat megelőző forró napok boldog vándorélete idején, egyszer már átkeltünk az ágyán. Hirtelen különös kijózanodás fogott el, amely új életerővel, de egyszersmind mély elkedvetlenedéssel járt. A megszokott életmód szürke képeivel egy megváltozott valóság közelgett és ezzel együtt hiányos lett és hazug az álom mélyebb valósága. Ó, az elmult idő élményeit bizonyára sohasem felejtem el, de mintha hirtelen sokat vesztettek volna áhitatosságukból; ami egykor szent volt lelkem komolyságának, azon ezentúl már csak elnézően mosolyogni fogok. Igaz, hogy a multnak ama szépsége nagy volt egykor és fontos, de most már nem volt az egyedüli szépség, mert az új világ ismét meg fogja kivánni teljes odaadásomat, komolyságomat és áhitatomat.

Ekkor határoztam el, hogy élményeim nagy világáról sohasem fogok írni vagy beszélni, hanem akár az egyiket teszem, akár a másikat, a külső eseményekhez fogom magam tartani. Megfordultam és mintha még egyszer mindent áttekinthetne a szemem, magam mögött mindent megláttam, ami lesujtott és fölemelt. De csak azok az áthatolhatatlan zöld falak, amelyeknek pálmadísze a napon csillogott, kinálkoztak a szememnek, lábunknak már a nyoma sem látszott, feledve voltam azon a területen, amelyen gyorsan haladtam át, amelyet csak sejtve értettem meg és félénk lélekkel szerettem.

Ma, évek multán, ráhajolva a fehér lapra, amely gondolataimat, örömeimet és emlékem képeit és színeit fogja megőrizni, jobban megértem azt a bánatot. Akkor a visszafordulás órája remegtette meg keblemet, akkor úgy éreztem, hogy maradnom kellett volna, mert nincs a világon érintkezés és ölelés, amely boldogságra nézve a természetével lenne összehasonlítható, mert ez ártatlan marad és nagyvonalú és élettudatunk sehol sem érzi magát biztosabbnak, mint benne. Valószínű az is, hogy akkor visszaemlékeztem az európai élet nyughatatlanságára és erőszakosságára, amely kiterjed minden emberi föladatra és célra, de boldogságot nem ad. Boldogság nem lehetséges a magábaszállás nyugalma nélkül, mert önámításnak szegénység a vége.

És emellett mégis izgatottan kivántam a rám váró új dolgot és határozottan tudom, hogy már akkor megérintett jövendő élményeimnek megsejtése. Vágyakozó léleknek éppen úgy előre jelt adnak magukról a szellemi világ viharai, mint ahogyan a természetben előre megérezhető a zivatar vagy a napos idő. Egy pillanatra úgy éreztem akkor magamat, mintha a dzsungelvadon bokrain át lelátnék a tengerre, megpillantanám a nagy és kicsiny, majd hajlott, majd szálegyenes pálmák nyugtalan tömege fölött a hindu város kékes füstjét és itt-ott egy fehér fal csillámlását. A zöldből, barna fából épült templompagoda csipkés vonalait láttam kiemelkedni és mögötte az óceán kék síkját. Ilyennek képzeltem el a régi szellem lakóhelyét és semmi találkozásra sem vágytam forróbban, mint e szellem valamelyik fiáéra. Utamon itt-ott találkoztam ugyan brahminokkal, de egyikkel sem léptem érintkezésbe, mert azok közülök, akiket ma meg lehet közelíteni, szokásra és képzettségre nézve többnyire eltávolodtak nemzetségük hagyományaitól, már nem papok vagy tudósok, hanem kalmárok.

Azt azonban tudtam, hogy Mangalore régi hely, amelyet az új világ csak kevéssé érintett, a nyugati part ama kevés nagyobb tengeri városainak egyike, ahová nincs vasút, sem gőzhajóközlekedés és ahol, mint egyébként csak benn az ország mélyében, még nagy hatalma volt a papi kaszt uralmának. Mivel ezenfölül ott úgy a jezsuiták, mint a protestánsok egyházi működésük telepeit tartották fönn, a szellemi harc élénken és titokban nagy hullámokat vetett a városban.

Így megoszlott érzésekkel, barna társaim kiséretében az utolsó napot vándoroltam át az őserdőben. Dél felé kis faluhoz érkeztünk, amely a folyóhoz közel alacsony dombon épült és amelyre csak egy elefánt trombitálása hívta föl a figyelmünket. A folyót magát egész napon át még nem láttam meg, ámbár mocsaras partja mentén haladtunk tovább, csak a vizi madarak gurgulázása és hápogása árulta el és a levegő mocsaras gőze.

Nemsokára kitaposott ösvényre jutottunk, amely sok kanyarodással, magas nádasok közt mint valami barna szalag haladt tovább és nagy idő multán itt találkoztunk ismét emberrel. Öreg asszony volt, aki botra függesztett rézüstöt vitt a vállán és leszámítva a kötényét, meztelen volt. Szemöldöke hennával volt színezve és homlokára sötét jel volt festve, amely nagy pókhoz hasonlított.

Intettem neki, mire félénken közeledett, azaz inkább megállott és megengedte, hogy én menjek feléje, azután fölemelte a karját és meghajolt; magatartása arra vallott, hogy kész minden szolgálatra, de a legrosszabb esetben a futásra is.

Panja belenézett a fazekába.

– Pfuj, – mondta, – béka kuporog benne.

Csak nehezen tudta magát az öreggel megértetni, aki egy szót sem tudott hindusztánul és csak nagyon keveset értett kanarai nyelven, de megtudtuk, hogy a hegységnek Samaji a neve, hogy a király jól szíveli a fehér urakat és hogy két elefántja van, mindkettő hím.

– Az Isten tudja, miféle király ez, – mondta tiszteletlenül Panja és olyan arcfintorgással nézett reám, amely legalább is kétségeskedést fejezett ki.

Malabarban és Dél-Kanaraban egész sereg kis hindukirály van, aki a mohammedánok vagy az angolok hatalma elől hátrálva, városi székhelyéről a vidékre húzódott vissza, hogy egészen népének, vagy helyesebben népéből éljen. Úgy járnak a hatalmukkal, mint némely állítólag félreismert költő a lángeszével, elzárkózottságában mindkettő, de csak kevéssé boldog gazdája szemében, hihetetlenül nagyra fejlődik. Van valami rendkivül megható a szellemi vagy világi hatalom e zsarnokaiban és határozottan szívtelenség kell ahhoz, hogy az ember megfossza őket illuziójuktól. A hiúság mögött többnyire annyi jóindulat húzza meg magát, hogy kevesebb megvetéssel kellene eltürnünk, mert az igazán gonosz ember ritkán hiú. Félreismert fölsőbbségüknek e magukra hagyott urait gyakran annyira meg tudja rázni az, ha valaki idegen váratlanul elhiszi jelentőségüket, hogy ha egyszer nem vonják kétségbe nagyszerűségüket, keserves panaszra fakadnak.

Bár tudtam ezt, mégis elhatároztam, hogy olyan komolyan fogom venni Samaji királyát, mint ha Maisur maharadzsája volna; a kis ajándék, amit neki küldhettem volna, aligha tett volna reá nagy hatást, mert ezek az elfeledett fejedelmek gyakran még elég vagyonosak, hogy ellássák magukat mindazzal a megszerezhető haszontalansággal, amelyet nyugatról hoz a kereskedelem. Ezért elhatároztam, hogy előbb megismerkedem vele és Pasát elküldtem az öreg asszonnyal, kérjen számomra kihallgatást és engedelmet arra, hogy holnapig az ő trónja közelében üthessem föl sátramat. Pasa, mint mindig komolyan és anélkül, hogy elárulta volna, mit tart a tervemről, útnak indult, az öreg asszony megelégedetten fecsegett és hozzája csatlakozott különös ugrásokkal, amelyek inkább erőt árultak el, mint méltóságot és amelyek bizonyára igen kellemetlenül érintették zsákmányul ejtett békáját. Panja ellenben tiltakozott:

– Így nem szabad királlyal bánnod, Sahib, – mondta elgondolkozva és nyugodtan.

Igazán aggódni látszott és mindent mást inkább vártam volna, mint azt, amit mondott:

– Fönn fog kuporogni a sánta elefántján és úgy fog onnan lenézni reád, mint egy koldusra. De ha megengedted volna neki, hogy téged megláthasson, akkor elküldte volna érted az elefántját és a földre vetette volna magát, amikor székhelyére bevonultál volna.

– Panja, én nem azt akarom, hogy a király lásson engemet, hanem én szeretném őt látni és pedig úgy, ahogyan ő látszani akar és ahogyan élni szokott. Azt gondolod, hogy az ember meghajlott gerince mulatságosabb, mint fölemelt feje?

– Ez a baj, – mondta Panja, – nem törődsz a méltóságoddal. Úgy vonulhatnál keresztül a dzsungelen, mint egy fejedelem és úgy jösz, mint a vándorló szerzetes, akinek mindenütt kérnie kell. Nehéz ilyen urat szolgálni. Ez igazán nekünk való király lett volna. Más királynál, aki még hatalmas és gazdag, úgy sem tehettél volna egyebet.

Elbúsúlva leguggolt az egyik csomagra és a hangyákat figyelte, amelyek hatalmukba akarták őt keríteni. Igazában nem így gondolta és könnyen meg lehetett volna győzni az ellenkezőről, csak az én tekintélyemet emelni, a magáét pedig fitogtatni akarta és mert tudtam, hogy az utóbbira bizonyára talál még alkalmat, magára hagytam a bánatával.

Fájdalma még egyszer utat tört magának:

– Azt hiszed Sahib, hogy szegénynek vagy tehetetlennek tartalak? Mindent tudok. De mit ér az aranyhimzésű ruha, ha megfordítva veszi föl és gombolja be az ember? Aki becsületes, az megmutatja hogy kicsoda.

– Panja, nagyon meleg van a beszélgetésre, pihenjünk kicsit addig, míg a király jön.

– Nem, beszélned kell!

Mert hallgattam, a lábával dobogott. Haragosan kérdezte:

– Azt hiszed, boldoggá tesz, ha én maradok fölül?

– Én is így vagyok vele, – feleltem – és így van azzal az aranyhimzésű ruhával is, amelyről beszéltél.

Erélyesen rázta a fejét.

– Nem lehet úgy, mert én a szolgád vagyok, te ellenben az úr vagy és neked kell fölül maradnod. Ha a király szolgája lennél, bántana az, ha hallgat, amikor pedig érzed, hogy alapjában véve mégis igaza van. Ott hagyod és elmégy. De én nem mehetek el.

– Abban a birodalomban, amely nekem tetszik, nincs úr és nincs szolga, Panja, csak élő lények vannak és minden élőnek célja a szabadság. Aki azonban igazi szabadságra vágyódik, nem irányozza a szemét másra, hanem legelőször magamagát vizsgálja meg. Ilyen módon senkinek sem kell aggódnia a maga igazáért, mindenki megkapja a maga részét, ha mindenki fölismeri és megőrzi a maga részét.

– Ha a te Istened erre tanít téged, – mondta Panja, – akkor nem ismeri a világot és nem tudja, hogyan folynak benne a dolgok.

– Talán nem tudja, milyen a világ, de tudja, milyennek kellene lennie.

– Hát akkor mondd meg, mit nevezel te szabadságnak? Hogyan értselek meg?

– A szabadság azzal a fölismeréssel és akarattal kezdődik, hogy az ember többé nem aszerint irányítja cselekedetét, hogy miként érint vele másokat, hanem aszerint, hogy mit okoz vele magának vagy mit hagy abba a maga kedvéért. Tegyük föl, hogy megversz egy embert vagy egy állatot, ami néha szükséges. Te és az idegen lény, eközben mindketten érezni fogtok valamit. Hogy mit érez a másik, azzal mindaddig nem fogsz törődni, míg meg nem tanulod, hogy megfigyeld, mi megy végbe eközben a te lelkedben. Erre ügyelni és cselekedetünket eszerint irányítani, ez az első lépés a szabadság felé.

– És az utolsó? – kérdezte Panja.

– Az utolsó az az akarat, hogy szíved minden rosszakaratát szeretetté változtasd.

– Én nem tudom, mi a jó és mi a rossz. Erről minden embernek más a véleménye. A brahminok másként gondolják, mint én, te másként gondolod, mint a fakirok, akik a hegyek közül jönnek le, ha meg éppen misszionáriussal találkozol, az úgy gondolja a dolgot, hogy égnek áll tőle a hajad.

– Ez nem igaz, hiszen tudod, mi a rossz és csak magadra nézve kell tudnod. Nem a te föladatod, hogy elejét vedd annak a rossznak, ami mások részéről száll szembe veled. De magadra nézve tudni fogod.

– Jól van Sahib, de ha nem tudok szeretni?

– Akkor Panja, veszve vagy, mert nincs Isten, hogy hozzá tudna segíteni a szabadsághoz, se az enyém, se a tiéd, se senkié. Ezek az emberek igazán szegények és el vannak veszve.

Úgy látszott, hogy Panja beérte a szerény elmélkedésnek ezzel az eredményével, magában mosolygott, mintha a dolgok ilyetén állásával nem járna éppen rosszul. Azután azonban vakaródzni kezdett és a napfényen át rápislogatva fölismertem, hogy erre az erőkifejtésre semmi külső oka nem volt. Óvatosan ezt mondta:

– Amit a fejedben kigondolsz Sahib, nem is hangzik rosszul, de ha kiadod magadból és az ember érvényesíteni akarja, úgy jár, mint ha napsugarat akarna eltenni éjjelre. A hiba ott van, hogy az élet mégis csak más.

– Sötét van Panja. Ez a különbség a szívünk és a kezünk közt, szívünkben lehet fényt eltennünk és megőriznünk.

Ha a faluból ide szolgáló út végén nem jelent volna meg kis vadaknak tipegő serege, akkor Panja bizonyára kigondolt volna még valami ellenvetést, mindenesetre felelet nélkül is igaza volt neki annyiban, amennyiben az élet megfogható tényei bizonyultak erősebbeknek. Talán husz vagy harminc hindu gyerek a szűk úton bizonyos távolságban azon mesterkedett, hogy mindig egyik a másik elé kerülhessen, mert mindeniknek az volt a szándéka, hogy a legjobban bámulhasson. Ennek a törekvésnek az lett az eredméye, hogy az élénk csapat egyre közeledett, míg végre a legerősebb fiúk voltak elől és lábukat nekifeszítették a földnek, hogy hozzánk még közelebb ne lökjék őket. Néhányan a borsindák közé másztak és barna holdvilágarcuknak fekete szeme a zöld leveleken át bámult bennünket.

– Öreg asszony fejében olyan az üzenet, mint a rizs a nagy szitában, – mondta Panja és nevetett.

– Fiatal nem állt rendelkezésünkre, Panja.

Kiváncsian rám nézett és ezt mondta:

– Neked az mindegy, Sahib. Te annyit törődsz az én országom asszonyaival mint én a te homlokod gondolataival.

Az utobbi időben gyakran csodáltam Panja őszinteségét és azt a jókedvű buzgalmat, amellyel viszonyunk elemében uszkálni kezdett. Ez nagy örömet szerzett nekem, mert az a mód, ahogyan vele érintkeztem, népének és osztályának legtöbb férfiánál csalódással járt volna.

Panja a királyi város lakói legeredményesebb fáradozásának élő következményeivel szemben parancsolólag lépett föl, de a hatás, amelyet elért, kissebb volt, mint amekkorát ő várt. Erre megfordult, fogta a fegyveremet és megint visszament. Most már félve kitértek előle a kicsinyek és ő megelégedetten mosolygott és hindusztán nyelven beszédet intézett hozzájuk, amely annál nagyobb hatást tett, mert nem értették. Beszédét távoli csörgés és fuvolázás szakította meg, mire gyorsan visszatért hozzám.

– Jön a király, – mondá, – ha nem volna rád nagyon kiváncsi, akkor valószínűleg tovább váratott volna.