Part 12

A lármás zene közeledett, a sűrűség zöld függönye mögül előrehatolva feszültté tette a várakozást és ritmusa titokzatosan megrendítette a vért. Az első, amit nemsokára megpillantottam, egy óriási elefántnak szürke koponyája volt és rajta tarka kartonteteje egy némileg ferde baldakinnak, amely négy aranyozott és egy vasrúdon nyugodott. A világos tető alatt nádfontú hajószék volt művésziesen megerősítve és ezen ült Samaji királya, aki fejét ide-oda forgatva az idegen látogatót kereste. Az elefánt jobb és bal oldalán nyolc szolga pávatoll-legyezőt vitt, amelyek vékony bambuszbotokra voltak erősítve és kissé hibásak voltak, tarka szemük részben megvakult, aminthogy a kíséret ruhája is azt a benyomást tette, mintha csak úgy kutyafuttában szedték volna össze. A menet mindazonáltal bizonyos tekintetben pompás látványt nyujtott, különösen tetszett nekem az elefánt takarója, amely leszámítva az üvegből való ökölnyi drágaköveket, értékes, dús himzésű volt és szép anyagból készült. A zenészek, az ilyen ünnepi menetek megszokott rendjével ellentétben, az elefánt mögött haladtak, a király valószinűleg sajnálta tőlük, hogy ők láthassanak meg először és ezért inkább kiváncsian, mint ünnepiesen verődtek össze és a vastagbőrü szörnyeteg jobb és bal oldala mellől iparkodtak az idegenből annyit meglátni, amennyit csak lehetett. Mögöttük rendezetlen összevisszaságban ott volt az egész falu.

Előre mentünk egy tisztásig és a király, miután a zene nekibuzdulását barna kezének mozdulatával leintette, kegyesen felém bólintott. Vizsgáló tekintetet vetvén a podgyászomra, angol nyelven üdvözölt. Én angolul feleltem és Panja tolmácsolta szavaimat, mert nem bizott a király angol nyelvtudásában és neki volt igaza.

Ezután a király nagyügyesen lemászott az elefántjáról, miközben magától értetődőleg az udvari méltóságok vállára lépett mint természetes lépcsőre. Azzal a távolsággal, amelyet kettőnk közt hagyott, jelezte, hogy a nyugaton szokásos kézfogást mellőzni óhajtja és én néhány udvarias szót mondtam neki a tekintélyéről és a hatalmáról, amelyektől a dzsungel visszhangzik. Ez jól esett neki és elmondta, hogy van még egy második elefántja is, de az nem akart eljönni, hogy szívesen lát a városában és hogy palotájának kertjében fölüthetem a sátramat. Bámuló emberek barna-fehér gyűrűjében, az elefánt árnyékában állottunk és még jó ideig kellemes dolgokat mondottunk egymásnak. Végre azt kérdezte a király, mi a kivánságom.

Pasa gyorsan azt tanácsolta, hogy ürügynek valami kormányzati kötelességet említsek, de ebbe nem akartam belemenni és azt feleltem, azért jöttem, hogy lássam országát és városát, amelyről már nyugaton hallottam. Nem hiszem, hogy Panja ezt helyesen tolmácsolta, de szavai nem csökkentették a király kegyességét, aki visszakisért bennünket a faluba, mindig vigyázva, hogy engem meg ne sértsen és rendkivül udvariatlanul a népe iránt.

– Angol vagy? – kérdezte bátortalanul a király.

Mielőtt felelhettem volna, Panja válaszolt:

– A Sahib azt kérdezteti, hogy te király vagy-e?

Ezt megértette és nagyon csodálkoztam, hogy mennyire barátságosan, de aki tudja, hogy India belsejében milyen fagyosan és biztosan lépnek föl az angol hivatalnokok, az megérti, hogy ez az ellenkérdés egyáltalán nem lépte túl az angol dölyfösség mértékét. Igy hát angol voltam. Német voltom bejelentése valószinűleg csak annyi hatást tett volna a fejedelemre, mint ha Berlinben egy szerecsen büszkén az asanti törzshöz tartozónak vallja magát.

Áthaladtunk a főtéren, amelyet nagy szürkészöld sátrakként, vadfügefák vettek körül, amelyeknek lógó gyökerei, mint a ketrec rácsa, eleinte elfödték a szem elől a zöldben csaknem teljesen elrejtett kunyhókat. A kastély a falu végén állott vadcitromfák és arekapálmák ligetében, kétemeletes volt és fehérre meszelt, magas kaktuszkerítés vette körül, melyben termeszépítmények természetes erődtornyocskákat alkottak. A bambusz rácsozattal letakart ablakok titokzatosan hallgattak az esti napfényben, amely ferdén esett a pálmákon át, csak néha rezzentek meg halkan a világos pálcikák, mintha mögöttük valami kiváncsi kéz mozdult volna meg.

Csak a ház udvarára léphettem és e rövid üdvözlés után valószínűleg nem láttam volna többé a királyt, ha egy izgató történet érdeklődésemet a legnagyobb mértékben föl nem csigázta és külső kaland iránt ebben az órában nem túlságos fogékony lelkemet veszedelmes eseménybe nem kapcsolta volna bele.

Amikor a gyors este beköszöntött és sátrunk előtt elköltöttük a vacsoránkat, a kert sötétjéből behizelgő és egyszersmind fájdalmasan elmosódó panaszosan éneklő hangot hallottam. Olyan ember szokott így magában énekelgetni, aki teljes magánosságban foglalatoskodik valamivel és azt hiszi, hogy nem figyeli és nem hallja őt senki. Hosszan elnyujtott, szinte nehéz sóhajjal megszületett hangok voltak, egymástól csak kevéssé különbözők és állatiasan szomorúak. Egyre megismétlődtek és olyan démoni kényszerítéssel kerítettek a hatalmukba, hogy akaratom ellenére kénytelen voltam eredetüket kikutatni. Panja nem hagyott magamra ezen a portyázáson az esti kertben. A csillagok tisztán fénylettek és a szűk utak jobb és bal oldalán a banán óriási levelei olyanok voltak, mint a gonosz istenek hatalma ellen épült pogány erőd ledöntött és elsülyedő oszlopai vagy szétszakítva lógtak alá a csillagok fényében, mint valami széttépett szörnyeteg bőre.

– A király csónakokat ad nekünk, – mondta halkan Panja, – de méltóságának megfelelő fizetést vár értük. Evezősöket is kiválasztott, sőt banánt, papaját és füszert a rizs számára.

Szótlanul bólintottam. Nem beszéltünk a bennünket csalogató hangokról. Panja talán föltette, hogy tudtam, miről volt szó, talán ugyanaz a bátortalanság tartotta vissza a beszédtől, mint engem a kérdezéstől.

Egészen a kert kaktuszkerítése mellett nemsokára templom fapagódáját láttuk sötéten és hatalmasan fölmagasodni; átnéztünk az udvarára, amit a királyi kertből könnyen megtehettünk és a legszentségesebbhez szolgáló előtér barna oszlopai közt megpillantottuk a szent kecskét. Semmi sem mozdult a szent helyen, csak az alacsony, sötét ajtókeret mögött látszott gyönge, vöröses fény, mintha halvány rózaszínű selyemfüggönyt feszítettek volna a titokzatos hely elé.

Amikor lépteink egy sűrűbb bambuszcsoporthoz közeledtek, amelynek halkan susogó levelei mögül alacsony épület körvonalai látszottak, a szomorú ének elnémult, mint ahogyan megszünik a tücsök éneke a magas fűben, ha éjjel valami kiváncsi ember jön a közelébe. Szűk, alig látható gyalogösvényen behatoltunk a bokrok közé; fölöttünk mint fénylő kis lámpások, lógtak a gyér bambuszlevelek közt a csillagok. A sötétben egy rácsos ajtó mögött, közvetetlenül a farudak mellett gyönge nyöszörgés hallatszott.

– Világot kell gyujtanunk, – mondtam halkan Panjának.

Erre csak fáklya lett volna jó, ennek fénye pedig elárult volna bennünket. Királyi házigazdánk aligha találta volna nagyon udvariasnak, ha rajta kapott volna bennünket, amikor éjjel átkutatjuk a háza tájékát.

– Ha várunk, megtanulunk látni, – vélte Panja.

A csillagok nagyon tisztán fénylettek, hallottam szívem dobogását és megállottam, nem tudva mit tegyek.

– Valami állat? – kérdeztem Panjától.

Meglepődve nézett reám, mintha meg lett volna győződve, hogy tudom, miről van szó és éppen ezért csodálkoznék most a kérdésemen.

– Állat? Asszony az, aki jajgat, – mondta. – Talán a szerelem sebesítette meg, talán valami büntetést szenved el.

Amikor közelebb léptem a farácshoz, lélekzetfojtó nehéz gőzölgés csapott meg. Panja szavaira félelmemet a fölháborodás vak bátorsága váltotta föl. Kissé oldalt léptem, hogy a gyönge fény a sötét nyilásra eshessék. Az alacsony házikó téglaépület volt és elhanyagolt istállóhoz hasonlított.

– Ki van ott? – kérdeztem kanarai nyelven.

Panja szorosan mögöttem állott. Rövid ideig tartó izgatott várakozás után a rács két rúdja között csodálatosan színtelen és betegesen halvány sovány emberi arc tünt föl. Fölbomlott fekete hajától jobbra és balra a kéznek ijesztően lesoványodott ujjait pillantottam meg, amelyek a szem magasságában egy-egy rúdba kapaszkodtak. Az éjjeli fényben olyan borzalmas volt ez a látvány, mintha valami régen meghalt embernek az arca a sírból bukkant volna föl. A nagy sötét szem magába szívta az éjjelt és bénító csöndben ismét visszaadta. Úgy éreztem, hogy megáll a szívem verése, szédültem és megragadtam Panja karját.

– Gyere Sahib, – mondá, – ha beteg, beléd is átlopódzik a járvány.

– Hát beteg?

– Nem tudom, – felelte bátortalanul.

– De hiszen tudod, – kiáltottam a fogamat összeszorítva.

– Én csak azt tudom uram, hogy ebben az országban így büntetik meg a hűtlen asszonyokat, de az is lehet, hogy beteg.

Elhagyott az eszem, mindkét kezemmel megmarkoltam a rács egyik farúdját, a lábamat nekivetettem a falnak és azt a nagy erőfeszítést fejtettem ki, amelyet a legnagyobb fölháborodás tud megadni, de hasztalan volt minden, mert bambuszból volt a rúd.

Panja visszahúzott. Nem emlékszem, hogy valaha is hozzám mert volna nyúlni és inkább ez a vakmerősége mint a szándéka arra bírt, hogy higgadtabban vizsgáljam a helyzetet, amely kétségtelenül nehéz volt, ha meggondoltam, hogy mindenesetre mindent megkisérlek e szerencsétlen teremtmény sorsának megjavítására és hogy másrészt egyáltalán nem tartozott reám ez a dolog. A király sohasem bocsátaná meg önkényes beavatkozásomat az ő jogába és ha hatalma nem is volt akkora, mint amekkorának hitte és föltüntette, másrészt nekem nem volt meg az a támasztékom, amelyet ő föltételezett. Az angolok az előkelő hinduk, valamint a brahminok személyes szokásait a legnagyobb mértékben tisztelik, mert rájöttek arra, hogy az egyes kasztokat jellemző szokások megkülönböztetésével annál könnyebben uralkodhatnak az országon. Bármily kevesen vannak is a benszülöttekhez képest, mint egyetlen zárt társaság annál többet jelentenek még a leghatalmasabb kaszttal szemben is.

Figyelembe kellett tehát vennem azt, hogy aligha kapok védelmet és legkevésbbé mint német ember attól a kormánytól, amelynek kormányzati elve elitél olyan beavatkozást, aminőt én terveztem. Angolország éppen akkor még nem volt tájékozva Németország erejéről és jogáról és a németeknek minden energikus föllépését a tengerentúli országokban csak elbizakodottságnak hitte.

Mégis szilárd volt az elhatározásom, hogy érvényesítem a kivánságomat és eltökéltem, hogy Panját korán reggel a királyhoz küldöm, akitől külön kihallgatást kérek. Érdekes, hogy mennyivel könnyebben követünk mi el kegyetlen és igazságtalan cselekedetet, mint ahogyan másoktól eltürjük. Ha ennek a bebörtönözött asszonynak a nyomorára gondoltam, a moszkitófüggöny mögött álmatlanul eltöltött tikkasztó éjjelen a fölháborodás forró borzongását éreztem. A kínos félálom rövid időszakaiban izzó ködben föltünt előttem a viaszszerű barna női arc és a veszedelemmel és közelgő viharral terhes éjjeli levegőt elhaló hangjának panaszos énekszava töltötte be.

Virradatkor azzal a szinte a fájdalomig fokozódott kivánsággal ébredtem föl, hogy végre megpillanthassam a tengert, a messzeséget, a fölszabadulást. A zöld falak mintha eltompították volna a szememet, sőt minden érzékemet és a legnagyobb ingerlékenységre kárhoztattak volna, bűnösnek éreztem magamat és közel a megfulladáshoz. Ilyen állapotban talán csak annál merészebb és szívósabb lesz minden makacs gondolat és kétségtelen, hogy nemsokára fokozott dühvel állottam a királlyal szemben. Nem sokat törődtem eljárásom következményével és ennek a lelki állapotomnak bizonyára több sikert köszönhetek, mint amennyit talán megfontolt eljárásnak köszönhettem volna.

– Egy asszonyt tartasz fogva a kertedben, – mondtam nyersen. – Hatalmas fejedelemhez nem méltó, hogy tehetetlen lénnyel szemben így járjon el. Kivánom, hogy azonnal add vissza a szabadságát. Többet nem óhajtok, de ezt igen. Tedd meg rögtön!

Rövid pillanatig tartó megdöbbenés után nagyon simulékony lett a hindu fejedelem, makacskodott, de egyszersmind alázatos is volt és a részletekben olyan kitartást mutatott, amely a legnagyobb türelmet is kifárasztotta volna. Panja nagyon komoly volt és minden szót a legpontosabban tolmácsolt; éreztem, hogy ebben a helyzetben nem mer vállalni semmi felelősséget.

– Látom, hogy nem akarod teljesíteni a kivánságomat, – ezt a választ adattam a fejedelemnek, – hát gondolj a kormány törvényére, amely az ölést tiltja és halállal bünteti a gyilkosságot.

A király elhalványodott, ajka kissé remegett, de barátságos maradt és leereszkedő és arról akart meggyőzni, hogy könnyű büntetésről van szó, amelynek kiszabásához joga van. De különben azt sem tudom, mi ennek az asszonynak a bűne. Ismeri az angolok szigorúságát, de sohasem volt oka arra, hogy az igazságosságukban kételkedjék és inkább el tudná hinni azt, hogy egy igazságtalan ember nem angol, mintsem hogy igazságtalanságot tételezzen föl angol emberről. Megint elém tárult ezeknek az embereknek ravaszsága és szívóssága, az állhatatosság és a fortélyosság, amellyel fegyvert tudnak kovácsolni minden legkissebb kétségükből is anélkül, hogy ezzel megbántanának. Nem maradt számomra más út: addig, míg be nem bizonyítom, hogy jogom van a büntetés fölülvizsgálására vagy amíg meg nem hallgatom a bebörtönzött asszony büntetésének okát, engednem kellett. De az, hogy sarokba szorított, nem óvatossá tett, hanem haragossá és dühösen ezt mondtam:

– Ha az angolok az igazságosságot az indiai királyoktól tanulták volna, akkor börtönben ülnél, még mielőtt én Bombayba visszatérek.

Királyokkal rendszerint nem szoktam ilyen udvariatlanul bánni, de a kezdet után már csak így folytathattam, mert nekem idegen az az okosság, amely sátrat üt ott, ahol valami nagylelkű tervet legyőzött a félelem. Panján észrevettem, hogy helyesnek tartja válaszomat, előre lépett és nyugodtan így szólt:

– A fogolynak a lábát föl egészen a térdig szétrágták a hangyák.

A király nem felelt neki, maga elé a földre nézett, mintha mindez egyszerre nem tartoznék már reá és ellenfelem ez új magatartásának láttára, most először lopódzott szürke félelem a szívembe. Éreztem, hogy olyan fegyver használatát latolgatja, amellyel semmiféle érzelem és gondolat nem veheti föl a versenyt; ez az a csönd volt, amelyben a gonosz a végsőre kényszerítve, az aljast hívja segítségül.

– Szabadon fogom bocsátani a foglyot, Sahib kollektor, – mondta nyugodtan és hátra lépett.

Ezt a címet bizonyára nem őszinte szívvel adta meg nekem, mert az angol kollektor a kerület legelső kormánytisztviselője és aligha utaznék Kanara dzsungelének magárahagyott vadonán keresztül olyan fölszereléssel, mint ahogyan én utaztam. Nagyon jól tudtam és nem csak a királynak kémlelő pillantása árulta el e támadás alattomosságát. Vakmerően ezt mondtam:

– Ha a kollektor el akart volna jönni, akkor nem jöttem volna én magam.

Most már egyáltalán nem akartam mást, csak jó feleletet adni. Nyugodt szemmel követeltem a király válaszát és a szine bizonyára nagyobb zavarba hozta őt, mint a merészségem. Csak egyszer nézett rám gyorsan és tele elfojtott gyülölettel. Fáradt bársonyszemében ott csillogott a dzsungeléj sötét mérge és egy elnyomott nép egész fajgyülölete.

Helyesnek láttam, hogy egyelőre beérjem ezzel az igérettel és megvárjam, hogy követelésemnek mi lesz a további hatása. Elbúcsúztam tehát a királytól és mindketten azon iparkodtunk, hogy minél kegyesebbnek tűnjünk föl. Sátramat fölszedettem és mindent elkészíttettem az utazásra, de szilárdan eltökéltem, hogy addig nem szállok a csónakba, míg fáradozásom eredményét meg nem láttam. Még annak alapos megfontolására sem maradt elég időm, vajjon a siker vagy a kudarc okozna-e nekem nagyobb nehézséget, mert még mielőtt a két utolsó vasládát teliraktuk, a király két szolgája elhozta nekünk a foglyot. A fiatal asszony fehér kendőbe volt burkolva, lassan és nehezen lépett, amikor előttem állott, alig láttam mást, mint a szemét és a barna lobogó félelem tanácstalanná tett.

Panja megkisérelte, hogy beszélhessen vele és nagynehezen meg is tudta vele értetni, hogy nekünk köszönheti a szabadulását és hogy most szabadságában áll oda menni, ahová a kedve tartja.

Valószínűleg a kimerülés következtében szótlanul leült a földre és újra meg újra hosszú időre lehunyta a szemét, amely már elszokott a világosságtól. A hálának vagy az örömnek semmi jele nem jutalmazott meg bennünket, míg végre, miután én visszavonultam, azt kérdezte Panjától, hogy el kell-e neki kísérnie az idegen Sahibot.

Panja állítólag azt felelte, hogy mi semmit sem kivánunk és semmit sem várunk tőle és olyan csábítónak festette le neki a szabadságot, aminőnek maga mindig látta. Nemsokára eljött hozzám és nem diadalérzettel vagy pártfoglalással, hanem valódi megdöbbenéssel ezt mondta:

– Sahib, a fiatal asszony arra kér, engedd meg, hogy visszamehessen.

– A börtönébe?

– Igen uram. A kezét a szívére tette és a király nevét ejtette ki.

Egy óra multán Samaji falu kikötőhelyéről elindultak csónakjaink a Kumardary csöndes vizén, amely lomhán vitt bennünket nyugatra, a tenger felé. A szerelemnek nem lehet szíves szolgálatot tenni, önállób és állhatatosabb minden más emberi érzelemnél és biztossága fölsőbb eredetű mint az ész.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Mangalore.

Földi létünk furcsa tényét mindig azokban a pillanatokban láttam a legcsodálatosabbnak, amikor álmomból ébredtem föl. Amikor a reggeli nap ragyogására vagy a madár dalára a világosságban újraéledt érzékeink ismét öntudatra ébrednek, néha boldogság és bámulat borzongásaként fogja el a szívet az a bizonyosság, hogy élünk, hogy számtalan ember után, aki már elköltözött és megszámlálhatatlanokon kivül, akik még jönni fognak, élő emberek vagyunk a föld napsütötte fölületén. Ezt az örömteljes bámulatot egy órában sem éreztem jobban, mint azon a reggelen, amikor a folyón a csónakban fölébredtem. Előző este a befövenyesedett folyó egyik holt ágára jutottunk, ahol a víz, csöndesen mint a tó vize, csodálatos mocsári növények zöld takarója alatt feküdt és mivel a csónakokat a mocsáron át egyáltalán nem lehetett partra húzni, Panja azt ajánlotta, töltsük el az éjjelt a vizen. Reggel felé nem vettem észre, hogy a csónakot, amelyben aludtam, ismét járható vízre tolták és így csak akkor ébredtem föl, amikor már sütött a nap és a víz halk énekét kissé megzavart érzékeim fogták föl. Csak lassan értettem meg a helyzetet, sőt pillanatokra még az idő is elmosódott előttem. Öntudatomnak minden időszámítástól megszabadult újraébredésében bizonyossággá csak ez vált: a nap bevilágítja a földet, a fák közt élő lények hangokat adnak és te magad élsz.

Későbbi visszaemlékezésben az ilyen pillanatok gyakran azért látszanak nagyon fontosaknak, mert a távolsággal megnőnek és mert az emlékezet az eseményeket nem tartamuk és értékük szerint szokta megőrizni, hanem aszerint, hogy milyen mértékben hatottak reánk. És hogy valamely élmény megmarad-e az emlékezetünkben, nagyon kevéssé függ össze az élmény fölismerhető jelentőségével. Sőt többnyire jelentéktelen, gyakran éppen kicsinyes események azok, amelyeket emlékezetünk kitörölhetetlenül megőriz úgy, hogy csak mosolygunk rajtuk anélkül, hogy megértenők, hogy erejük egész külön erkölcsi terület, amelynek misztikus sajátossága semmiképen sincs akaratunknak alárendelve. «Ha Isten szeme, amely szüntelenül átvizsgálja alkotásának régióit, a mi létünkre tapad, az a pillanat örökre megmarad emlékezetünkben», mondta nekem egyszer egy kasmiri buddhista szerzetes, aki egy szürke virágú szent fát keresve vándorolt végig Malabaron. Így azután életünknek amaz órái, amelyeket nagyoknak tartottunk, gyakran függő gyermekecskéi lesznek egyes kis eseményeknek, amelyekhez hozzá kell támaszkodniok, ha nem akarnak a sötétben elmerülni.

Fölállottam a csónakban és láttam a partok elsiklását, amelyek oly sűrűn voltak benőve, hogy úgy látszott, mintha omladozó zöld falak közt lennénk csöndes, gyors menekülő úton, falak közt, amelyek kitágultk, majd összébb szorultak. Fölötte a csillogó egyforma színével mesébe illő, halhatatlan kék ég terült el és a reggeli nap vakító sugara néha megtalálta és lezárta a szememet.

Az elmult nap tele volt fáradtsággal és Uppanangadit csak üggyel-bajjal értük el. A várost nem is néztük meg és csak annyi ideig pihentünk meg, amennyire az evezősöknek volt szükségük. Utunk kezdetén inkább kormányozniok kellett mint evezniök, amit állva végeztek el úgy, hogy az irány szerint, amelyben haladnunk kellett, a kanu jobb vagy bal oldalán mártották meg a vízben az evezőt. Ezt nagy ügyesen tették és sokáig szórakoztatott. Mialatt még a Kumadaryn úsztunk, gyakran megtörtént, hogy a csónakok zátonyra futottak. Ilyenkor a vízbe kellett mennünk, hogy egyesült erővel levonszoljuk. Néha lassan, de meglehetősen sokáig mély katlanokban keringőztünk vagy alacsony vízeséseken csúsztunk át, amihez hozzá kellett szoknom, mert nagyon ijesztő volt annak elgondolása, hogy ott fölfordulhat a csónakunk és a zavaros víz a mocsaras partra vet ki bennünket vagy pedig hogy sellőkön és mély örvényekben alligátorokkal juthatunk közeli érintkezésbe.

Éjjel volt az utazás a legszebb. Bár éjjel csak az Uppanangadi városától egészen a város fakikötőhelyéig terjedő utat tettük meg, a sötét parton vándorló fáklyák, amelyek mintha óriási világító bogarak lettek volna, titokzatosan izgatták a fantáziát és arról adtak hírt, hogy lakott tájékhoz közeledünk.

Minél messzebbre jutottunk a Netravatin, a víz folyása annál lassúbb lett és megkezdődött az evezősök munkája. A folyó kanyarulatánál gyakran hosszú időre szem elől tévesztettük a második csónakot, de nem kellett aggódnunk, mert Pasának, aki a második kanuban podgyászunkat őrizte, megvolt az evezősök előtt az a tekintélye, amelyhez könnyen hozzájutnak azok a hallgatag emberek, akik anélkül, hogy udvariatlanoknak látszanának, soha nem mosolyognak és kérdésre ritkán felelnek. A teherhordókat Panja Samajiban elbocsátotta; háromnapi út után Panja és Pasa kiséretében Mangaloreba érkeztem és a kanuk a kikötőben visszafordultak anélkül, hogy a Samajiból jött emberek partra szállottak volna. Nem élnek jó viszonyban a parti népekkel, akikről azt tartják, hogy szakadárok és barátságosak az idegenek iránt.

A legutolsó órákban zavaros, álló vizen evezett át csónakunk. A növényzet egyre fogyott, rizsföldek mocsaras kietlenséggel váltakoztak, amelyeken nehéz gőzökkel terhes és embertől, állattól elhagyatott gonosz, csöndes pocsolyák csillogtak. Ott aludta a pestis nyári álmát, hogy az első esővel ismét fölébredjen. Olyan nyomasztó volt a hőség, hogy a lélekzés kínos munkává lett, végül tompa bódultságban dolgoztak az evezősök és a zavaros víz hangja gyakran egészen elnémult. A folyó sok széles és szűk csatornára oszlott, a parton levő pálmák közül kimagaslott a német téglagyár vörös kéménye.

Az egész városon keresztülhaladtunk egészen a tengeri kikötőig, amely kikötésünk helyén, a tenger felé homokzátonnyal védve, csupasz volt és elhagyott és a tenger gőzölgése, élet és frisseség nélkül, keservesen kiábrándított. A városból szinte semmitsem láttunk. Három alacsony dombon épült, pálmák zöldjébe egészen elrejtve. Most azonban megláttam a kikötő házait, rossz düledező kőépületeket, amelyek barátságtalanok voltak és gondozatlanok, olyan zordsággal és szánalmas jellegnélküliséggel, aminőt gyakran lehet látni keleti kikötőkben, amelyeknek hagyománya régen elpusztult és új szokásaik és berendezésük sekélyes és rabló buzgólkodás szellemét szolgálja. Néhány régi, magas orrú és széles hátú nagy vitorlás csónak hevert összevissza, félig a vízben, félig a piszkos homokba besüppedve. Csaknem néptelen volt, csak egy kis gőzbárkán guggolt az árnyékban egy hindu és dohányzott. Kiváncsian figyelt bennünket; amikor a csónakban fölemelkedtem, fölugrott, élesen és túlhangosan néhány szót kiáltott a töltésen át egy befestett ház homályos ablakai felé. Az ő hajócskája közvetíti a személyforgalmat a part és a nagy tengeri gőzösök közt, amelyek a parttól néhány kilométernyire eresztik le a vasmacskát, hogy két vagy három óra hosszáig utasokra várjanak. Magának Mangalorenak kikötője nagyobb gőzhajók közlekedésére nem alkalmas.