Part 8

Parányi zöld lámpás alatt, amely egészen fönn volt a menyezeten, kerek kis asztalt láttam, hihetetlenül vékony lábakkal és a rajta levő, vörös és kék díszítésű sárgaréz csészében szárított, idegenszerű gyümölcs, dohány, kender és betel volt. Mivel szemem hamar hozzászokott az egyenletes, enyhe fényhez, mihelyt kinyilt az ajtó, a vizió érzékfölötti világosságával azonnal megláttam a leányt, aki a szobába lépett és maga mögött óvatosan elzárta és elreteszelte az ajtót. Olyan nyugodtan és barátságosan közeledett hozzám, mintha régi meghitt vendége volnék és üdvözletül kanarai módon ujjai hegyével megérintette homlokát és mélyen meghajolt. Rendkivül finom füstszínű selyemflór-fátyol alatt teljesen meztelen volt; fekete haját szürke virág ékesítette és megfakult okkervörös színű keskeny bőröv, mint valami rozsdás rézgyűrű simult a csipőjére, amely bár azt hittem, hogy gyermek áll előttem, mégis lágyan gömbölyü és kedvesen, egyenletesen telt volt. Ebbe az övbe világoskék, sötét aranybarna kelyhű nagy virág volt tűzve; csaknem valótlanul és különösen jóleső ellentéttel emelkedett ki a fiatal test bronzszínéből.

E friss virágon kivül, színben, alakban és mozdulatban mindennek megvolt az a különösen meggyőző tudatossága, amit csak évszázados hagyomány adhat meg, mindennek e friss virágon és a simulékony leánytesten kivül.

Nem tudom, megértettem-e mindent, amit ezen az emlékezetes éjjelen ez a gyermek mondott, de azt tudom, hogy megértettük egymást. E leány bája teljesen hatalmába kerített és elűzte mindazokat a kis külön érdekeket és vágyakozásokat, amelyek életünket szertehasogatják és megnyomorítják és csak egy célja volt a vérünknek.

– Táncoljak? – kérdezte Goy, – szólj, mit szeretnél?

Táncolt a kis lámpás zöldes holdja alatt, amely egész világra bocsátotta rá a fényét. Ez a világ tikkasztó volt és halotti csöndességü. Csak a puha láb dobbanását hallottam a szőnyegen és ha lehunytam a szememet, a finom láb táncát a szívemen éreztem. Valahányszor fölpillantottam, újnak, másnak látszott Goy viruló gyermekteste; idegen maradt nekem és úgy változott, mint a tájék, amelyen röpülve száll át a képzelet. Csönd lett és asszonyszeme sokat tudóan, gyermetegen és sóvárogva mosolygott a szemembe:

– Nem parancsolsz uram semmit? – kérdezte Goy oly lassan, hogy úgy éreztem, mintha a kérdésében rejlő ki nem mondott igéret megállította volna a szívem verését, de az igéret mögött mégis ott lappangott az őszinte megadás és annak büszke tudata, hogy ő a parancsoló.

A lámpás különös fényében szeliden, mint egy nagy, aranyos macska kuporgott előttem az ágyon, megfontolva sodorta a papiruszt, dohányt és kendert aprózott szét és amikor opiumot kevert bele, egyszerre istennővé változott előttem, aki az álmot adja.

Goyt, mint a Kelet legtöbb asszonyát, szörnyü elkényeztetéssel szerelemre nevelték föl, de minden tettében ott volt ártatlan gondolkodásmódjának varázslatos boldogsága, amely úgy hatott, mint a szüzesség. Goy megtette kötelességét és semmi lelkiismeret, aminő a mi keblünkben lakozik, nem akadályozta meg dolgos hűségét az egyetlen élvezet iránt, amelyet ismert és szétosztott. Mély, szomjas szippantásokkal szívtam magamba a füstöt és egyre jobban elkábultam. A leány minden pillanatot fölhasznált arra, hogy magát odaadónak mutassa; képe állandóan változott; nem árulta el egyetlen titkát sem, hogy mindjárt újat ne sejtetett volna.

– Felejtsd el az életet, – mondta szelid feddéssel, mint akit vonakodásom némiképpen megijesztett. – Nem vagyok szép?

– De igen, nagyon szép vagy, szebb mint bárki, akit láttam.

– Ó nem, – mondta elmerengve, – a halvány lányok szebbek.

Túlnagy gyermekszemével rám nézett és amikor hallgattam, mosolygott. Körme vörösre volt festve és egész teste a legnagyobb gonddal volt ápolva.

– Az emberek a ruhával együtt nem vetik le a hazugságot, – mondta Goy, – én nem hiszek semmiben, csak a szerelemben és az örömben, amelyet ád.

Megértettem, mit gondolt, mert amikor ezt mondta, magát egészen fölkinálva egyenesen állt előttem és a karját fölemelte, mintha csészét nyujtana felém. Feje elfödte a lámpást úgy, hogy alakjának körvonalait mágikus szétszóródó fény világította meg. De a szívemben egészen más hatást tettek a szavai, ott fényre gyulladtak és hosszú útra hevültek föl.

Goy az arcomban olvasott.

– Felejts, – mondá, – mire gondolsz? Itt nincs semmi idő, sem nappal és éjjel.

– És nem tart az élet mégis tovább, mint a fiatalság? Szólj te, e kis örökkévalóság szerelme.

– Nem, – mondta Goy határozottan és mosolyában volt valami különösen meggyőző, – talán nektek férfiaknak igen, de nekünk leányoknak nem. Egy öreg asszony rosszabb mint a kifacsart mangogyümölcs, a testtel együtt a reménység is elhervad, mert a vér elveszti a hangját, amelynek a világ folyása engedelmeskedik. Nekem gyerekben nem lesz örömöm.

– Mit tehetek érted Goy? Mindent amim van, odaadok, fogadd el!

– Nem fogadok el semmit, – mondta a leány. – Sohasem fogadtam el bármit is. Az öreg asszony az elfogad. Mondd, hogy szép vagyok és hogy boldoggá tettelek.

– Nagyon szép vagy.

– Csak ezt az egyet mondod, tehát hálátlan vagy, vagy talán azok közé tartozol, akik sohasem tudnak magukról megfeledkezni, mintha bizony olyan nevezetes, ó, olyan nevezetes emberek volnának!

Egészen mellém jött, a szemem alá nézett, azután szemem szögletétől szeliden végighúzta az ujját az arcomon és a szájam körül, nagyot sóhajtott, mintha sajnálna és bólintott a fejével.

Lehunytam a szememet. Az arcomhoz közeledett övének nedves virágja és egy pillanatig úgy éreztem, mintha hidegen a homlokomra hajlanék.

– Miféle embereket értettél? – kérdeztem.

Mintha a tarka mámor, mint a felhő a szél elől, rövid időre kitért volna előlem. Goy elgondolkozott és mintha elveszettnek tartana, fájdalmasan mosolygott; azután homlokomra tette a kezét, az ujja hegyével gyorsan megbökte a halántékomat és így szólt:

– Ott az a hideg tűz! Erősebb minden más lángnál és világosabb a fénye. Harcban áll a szív melegével és már sok szívet kioltott. Nektek mindig egyiktől a másikhoz kell vándorolnotok. Aki minden akadályt a maga eszközévé akar tenni, elpusztítja a nyugalmát, mert a világ tele van akadállyal. Hová akarsz eljutni? A mi bölcseink kinevetnek benneteket. Jer hát, feledj!

Amikor kitaláltam a házból, megrohant a nap, mint valami ragadozó állat. Támolyogtam és a házakon végigtapogatódzva mentem előre, míg lassan visszanyertem teljes eszméletemet. Ilyen hatással lehetett a világ Lázárra, amikor egy Isten újra életre keltette. Lassanként mint valami mély álomra, emlékeztem vissza élményeim részleteire.

Megeshetett valóban, hogy egy kapzsi öreg asszony kalauzolt és egy megrontott gyermek megosztotta velem az ágyamat, de mert nem félek a két tulajdonság egyikétől sem, keveset törődöm velük, mert akkor nem az volt számomra a kérdés, hogyan itéli meg a dolgot a világ igazságszolgáltatásának bírói szeme, hanem a kérdés az volt számomra, hogyan látom én.

Az élet azonban elhomályosítja a látást álmodozással, tréfával és könnyel.

Lassanként egyre jobban éreztem, hogy már csak attól a különös virágtól és fénylő kékségétől függött minden, amely különösen uralomvágyóan és csöndben előttem kiterjeszkedni látszott. Ekkor mintha megint új létre ébredtem volna. Testemre végtelen bágyadtság nehezedett, szemem bizonytalan volt és fátyolos, mintha fogva tartotta volna álomvirágomnak fénylő azurja, amely most mint végtelen kék fal terjeszkedett előttem. Ekkor lesoványodott és egészen fehér kezemet, mint valami egészen idegen tárgyat, hirtelen a térdemen nyugodni láttam. Megpróbáltam a fölemelését és engedelmeskedett. Egy egészen új élet leírhatatlan borzongása remegtette meg tagjaimat; az öntudatra ébredéssel kezdődött és mint fénykéve végigcsörgedezett az ereimben, makacs szikrákhoz hasonlóan, forrón és hidegen. Nagyot sóhajtottam és még ma is egészen jól és pontosan tudom, hogy hangosan ezt mondtam:

– Ez nem lehet a régi élet.

Ekkor egy fehér oszlop mögül, amely elütött a kék faltól, Panja lépett elő és mereven rám bámult. Egészen természetellenesen állott, inkább mintha a levegőben lebegett volna. Hiszen ez egy barna ember fehér turbánnal, gondoltam.

– Sahib, – kiáltotta, amikor a szemembe nézett, – Sahib, beszélj!

– Hol vagyunk Panja? – kérdeztem bágyadtan, – mi történt Panja?

Szolgám értelmetlenül rám bámult és arcáról újra föltámadó aggodalom volt világosan leolvasható, de minél tovább nézett a szemembe, annál inkább eltünt az aggodalma.

– Sahib, mondj néhány jó szót, – könyörgött kétkedve és egyszersmind reménykedve.

Ekkor eszembe jutott, hogy kérdésemet német nyelven intéztem hozzá és most megismételtem angolul.

Válasz helyett Panja nagyott kiáltott, térdre rogyott, az én térdemet pedig átölelte a karjával. Zokogva dadogta:

– Sahib, élni fogsz!

– Hová jutottunk Panja? Micsoda kék fal az ott?

Panja boldogan nevetve fölkelt, félreállott és ezt mondta:

– Az a tenger. Fönn vagyunk a magas hegyek közt és innen a tengert látod. A mocsaras vidékről két nap és két éjjel, alvás nélkül és alig némi pihenéssel fölhoztunk ide, míg elértük a könnyü levegőt, a hüvösséget és a nyugalmat. Nézz körül, nézd az erdőt! Ez egy angol farm elhagyott bungalovja. Elkergettük a majmokat, amelyek birtokukba vették.

Elakadt a szava és rám nézett.

– Ó Sahib, most fölébredtél és meggyógyultál, szemedbe és szavadba visszatért az értelem és az én szívembe az öröm.

Panja sírva fakadt és tudtam, hogy igazat mondott és hogy lelkem a lázmérgek birodalmából visszatért a valóságba. Ekkor távolabb Gurut láttam a földön guggolni, ahonnan szüntelenül rám bámult nagy éjjeli szemével. Volt valami a tekintetében, amit sohasem fogok elfelejteni. Csak napok mulva tudtam mag lassanként, hogy mi minden történt, mert Panja mindentől megkimélt, amíg nem kérdezősködtem. Mivel az embereknek velem kellett törődniök és teherhordókat nem lehetett kapni, podgyászunk nagy része elveszett. Panja főképpen élelmiszert hozatott ide föl és azokat a táskákat, amelyekben, mint tudta, legértékesebb dolgaim voltak, úgyszintén fegyvereimet és egy sátrat. Bár tegnap óta Pasa és egy kuli lenn voltak, hogy megmentsék, amire még ráakadnak és hogy minden még meglevő dolgot a benszülöttek valamelyik falujában biztosságba helyezzenek, Panja már nem nagyon bizott a dologban és attól tartott, hogy megkezdődik a zivataros idő. A déli forróságban gyakran szótlanul feküdt a hintaszékem mellett és nézte az eget a tenger fölött és a messzi, kék területet, amely ebből a magasságból olyan egyenletesnek látszott, mint egy érclap. Néha finom, szürke gőz feküdte meg. De ezen az aggodalmon kivül, amelynek súlyát ismertem, más bánata is volt; észrevettem rajta, de nem akartam kérdezni. Csak amikor az első szivarra gyujtottam rá, mosolygott Panja melankolikusan és mondta:

– Nos, mivel visszatért az erőd, kibirod már a legrosszabbat is.

Éliást elvitte a párduc.

HETEDIK FEJEZET. A hegyek közt.

Panja újra megvizsgálta a roskadozó házat, amelynek egyik helyiségét úgy ahogy számomra rendezték be. El is lehetett zárni, mert éjjelre nem raktam tüzet.

– Itt akarsz maradni Sahib, míg beáll a nagy esőzés?

Tudtam, hogy ebbe nem mehetünk bele és hogy ha az első zivataros napok a hegyek közt lepnek meg bennünket, veszve vagyunk. A Cannanoreből való elutazásunk óta eltelt időt hiába próbáltam kiszámítani, lehetett négy, öt vagy hat hónap.

Egyik reggelen fölkeresett Gurumahu és bejelentette, hogy nagyon vágyódik haza. Nehéz szívvel vált meg tőlünk, de ha még a nagy esőzés megkezdése előtt akart a falujába érni, akkor már most útnak kell indulnia.

Neki ajándékoztam nikkelből készült, össze-forrasztott trópusi órámat. Ez bizonyára nem volt valami nagy ajándék, bár az óra nagyon izgatottan tudott ketyegni, sőt száraz időben még járt is, de Guru nagyon megörült neki. Mindent, amit a szíve tudni akar, ezentúl erről az óráról fog leolvasni: az évszakokat, a szél irányát és a csillagok járását.

Gyakran a legszükségesebb dolgaink is hiányoztak. Panja aggodó szeme fölriasztott a tévedésből, amelybe abban a hitben estem, hogy a hegyek jóhatású, gyakran hüvös levegője és az a bizakodó lelki állapot, amely a lábbadozókat szokta megörvendeztetni, arra jogosít, hogy reményteljesen nézhessek a jövőbe. Podgyászunk legnagyobb részét megmentettük, csak az élelmiszerben pusztítottak rettenetesen a fehér hangyák, de Panján és Pasán kivül még csak két teherhordóm volt velem Dél-Kanaraból, aki nagy fáradsággal és gyakran élete kockáztatásával rizst és gyümölcsöt hozott nekünk a legközelebbi dzsungelfaluból. Ennek lakói csakhamar kitudták, mennyire függünk tőlük és pénzkészletem egyre fogyott, amely tény Panját csöndes őrületbe kergette. Lenn a zöldben lakó zsarolóknak bosszút esküdött és nem egyszer megigérte, hogy fölgyujtja a falujokat; az én egykedvűségem komoly figyelmeztetésre serkentette:

– Sahib, te nagy úr vagy, tehetsz amit akarsz, de nem teszel semmit. Egyik nap elmulik a másik után, mint hullám a tengerparton, nem hagynak hátra nyomot és mindig ugyanazt hozzák. Ki él így? Amikor Anandapurban voltunk, kinevetted a brahminokat, akik egész napon át a napfényben heverésznek és zabálják a templomi rizst, ami megilleti őket, de hát te mit csinálsz? Azelőtt mindent, amit láttál, könyvekbe följegyeztél és gyakran kérdezősködtél nálam, de most már ezt sem teszed és a könyvek elégtek.

Ez nagy bánatot okozott Panjának, mert tudta, hogy ezekben a könyvekben róla is gyakran történt említés és készülődött a dicsőségre, amely nyugaton, az urak országában vár reá. Kinevettem. Csak a zivatar dolgában volt igaza és ezért elhatároztam, hogy a legrövidebb úton Mangaloreba megyek és e régi, biztosított kikötőváros védelmében töltöm el az esős időt.

De ilyen elhatározáskor szívem mélyén sejtettem, miről mondtam le és mit hagytam el és hogy nem lesz már olyan idő az életemben, amely fény és szabadság dolgában az elmult időhöz hasonlítana. Elutazásunk éppen azért napról-napra elhalasztódott, jóllehet minden élményem a hegyek közt ama borongós valószinűtlenség és titkos nyugtalanság fátylában játszódott le, amely elfoghat bennünket, ha szép helyen már a búcsúzás gondolatával foglalkozunk.

Ott volt Gong, nem fogom elfelejteni, azóta alighanem meghalt, mert már akkor sem tartozott a legfiatalabbak közé és bizalmatlanságát velem szemben sohasem győzte le teljesen. A félnagy majmok ama fajához tartozott, amely Indiában csak a hegyek közt él. Jelentősebbek mint testvéreik a dzsungelben és mások a tulajdonságaik, de semmiesetre sem jobbak.

Kora reggeli óráim e társának a Gong nevet adtam rendkivül csunya hangja miatt, amely olyan volt, mint ha régi rozsdás bádogfazeket kőfalhoz vágott volna az ember. Szerencsére nem beszélt sokat, de a legnagyobb érdeklődést tanusította irányomban. Nyilván eltökélte, hogy kimulása előtt még valami különös dolgot fog átélni és erre engemet választott, mint akit legmegfelelőbbnek gondolt és akit reggel mindig megtalálhatott a vén magas latan- és tamarindafák alatt.

Alighogy a hajnali szürkületben ezüstös színt kezdett játszani a tenger távoli síkja, elhagytam nyugvóhelyemet, hogy el ne mulasszam a leghüvösebb órákat. Láttam az égnek halvány fényét, amint csak kevéssé különbözve a hold fényétől, ablakom rácsos nyilása előtt fénytelenül kiterjeszkedett és megtelt a mögöttem, már nagyobb világosságban a sziklák körül keringő ragadozó madarak sikongatásával. Ettől kezdve még körülbelül egy óra hosszáig tartott, míg a nap első sugarai eljutottak a mi fensíkunkhoz; legelőször messzi a vizen láttam meg csillogásukat és keleten végtelenül szabad, nagy magasságban sziklák nyujtogatták a halványkék reggeli ég felé aranyba mártott szélüket. Olyan fény és olyan csönd terjedt el, amely minden reggel újra betöltötte lelkemet és nem is hagyta el jó néhány órán át, mert nem történt semmi, ami lelkem békéjét kiolthatta volna. Csak az érti meg a természetet, aki ilyen módon és ilyen körülmények közt tudja befogadni, mert mint minden nagy dolog, teljes megnyilatkozásához korlátlan odaadásunkat kivánja meg.

Ebben az órában a házam közelében levő fák egyikén, többnyire valamelyik alacsony vastag ágon várt engem Gong. Igaz, hogy egyik keze, minden eshetőségre fölkészülve, rendszerint valamelyik magasabb ágba kapaszkodott és ha velem volt a puskám, akkor semmiféle rábeszéléssel sem lehetett maradásra birni. Nem tudom, hogyan ismerkedhetett meg a fegyveremmel, de bizonyos az, hogy a majmok jóval régebben ismertek és figyeltek engem, mint én őket.

Társai eleinte nagy csoportokban menekültek. Eközben könnyen meg lehetett őket figyelni, mert a fák egymástól nagy távolságban nőttek és az uraságoknak ha tovább akartak jutni, előbb ismét le kellett mászniok a földre. Gong egy napon kivételt tett, ülve maradt, amikor közeledtem, én pedig megállottam, mert legalább is meglepő volt, hogy ez a majom nem illant el. Alacsony vastag ágon ült, mind a négy kezével belekapaszkodott, mintha meg akarná magát akadályozni, hogy végül mégis csak menekülésre fogja a dolgot, reszketett és szemöldökét föltolva kiváncsian, gonoszul és félve nézett reám.

Az állatoknál mindig azt tapasztaltam, hogy rendszerint csak akkor ártanak nekünk, ha mi erre okot adunk. Lehet, hogy e véleményemnek az a magyarázata, hogy fiatal koromban sohasem tettem rossz tapasztalatot kutyával, lóval vagy macskával, bárha ezek a teremtmények ebben az időben nem állíthatnák rólam ugyanazt, de lehet az is, hogy nem érzem magamat jól, ha fölsőbbségem tudatában vagyok. Minden érzelem közt, amelyet más lények, akár emberek, akár állatok, társas együttléte teremt meg, nekem a fölsőbbség érzete a legkinosabb, azt tapasztaltam mindig, hogy ha alkalmuk nyilik rá, a legkorlátoltabb emberek élnek vele a legkiadósabban. Minden élő iránt való áhitat lényege az, hogy az ember korlátozza magát annak beismerésével, hogy másoknak is vannak jogaik, amelyeket csak akkor követelünk a magunk számára, ha a közös érdek a mi vezetésünkre szorul. A hatalmas élethangok közül, amelyek földi létünk rövid útján megrendítik a lelkünket, mint a zúgó orgonadal vezető és panaszkodó melódiáját, mindig az elnyomott teremtmény sóhaját hallottam meg legjobban és mert utálom, hogy valakit szánjak vagy valaki engemet szánjon, csak azt tehettem, hogy minden élőben a természetnek az én életemmel egyenjogú megnyilvánulását lássam.

Amikor Gong ülve maradt anélkül, hogy társaival elmenekült volna és lassan közeledtem feléje, vonásain tisztán megkülönböztettem, hogy olyan feszülten figyel, mint az, akit szívdobogva aggodalom és kiváncsiság kínoz. De úgy látszik, hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy harmadik út is és rá is tért erre: azzal próbált megfélemlíteni, hogy a maga módján szolgáltatott bizonyítékot az erdőben élvezett jogáról és személyes jelentőségéről. Fejét mélyen a válla közé húzta, azután egyetlen lökéssel ismét föllökte és amennyire csak erejéből tellett, egész testének energikus himbálásával vadul és támadólag rázta az ágat, amelyen ült. Eközben kerekre formált ajka közül olyan hangot adott, amelyet nagyon nehéz leírni, de fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha egy lámpaüveget az ajkunkhoz szorítunk és a legdühösebb meggyőződés mély hangján belekiáltjuk: «Ostoba sors!»

Első pillanatban olyan komikus volt ez a tapasztalatom, hogy nevetnem kellett; a combomra csaptam és hangosan nevettem. Gong egy pillanatig megütközve nézett, de azután jóakaratú közeledés jelének gondolta magatartásomat és úgy ahogy utánozta. Szeme eközben csodálatosan komoly maradt és homloka mély ráncokba huzódott.

Most és később azzal bizonyítottuk hajlandóságunkat egymás iránt, hogy legjobb tehetségünk szerint utánoztuk egymást és bár ezzel talán örömet is szereztünk egymásnak, mégis elkomorodtam és némi melankólia fogott el, ha arra gondoltam, mily nagy és áthidalhatatlan korlát választott el Gongtól.

Ismerettségünk folyamán határozottan megfigyeltem, hogy Gong búsult, ha egyszer elmaradtam és hogy igazán örült apró figyelmességeimnek. Lehet, hogy ő is hasonlót gondolt rólam, amikor engem figyelt meg. Amit megérthetett, azt iparkodott megtanulni és fölfogni és bár gyakran csak külsőségekről volt szó, mégis mindkét részen fölismerhető volt a közeledés vágya.

Igaz, sohasem engedett magához közelebb, mint körülbelül öt vagy hat lépésnyire. Valahányszor megkiséreltem e távolság megrövidítését, sajnálkozó visszautasítással fölemelte a kezét és egy magasabban levő ágat fogott meg, hogy megértesse velem, mi lesz a következménye közeledésemnek.

Ismerettségünk alatt Gong megtanult mindent, ami az ember tetteiből szemmel fölfogható, a koponyájára tette trópusi kalapomat, használta a zsebkendőmet és tudta, mire való a kés. Átlapozta jegyzőkönyvemet, hintázott a függőágyamban és a kabát fölvevésének és levetésének mozdulatát a csalódásig híven tudta utánozni, mintha mindig ruhát viselt volna.

Persze gyakran egyátalán nem értettük meg egymást, mert Gong abban a törekvésében, hogy olyan legyen, mint én, nemsokára nem tudott már mértéket tartani és néha nagyon elkedvetlenített utánzásával, mert mozdulataimat nevetségeseknek láttam és az volt határozott benyomásom, hogy kigúnyol. Azon kellett gondolkodnom, miként lehetne Gongot nevelésének egy részéről ismét leszoktatni, mert napról-napra nyilvánvalóbbá lett, hogy sem ő, sem társai nem vettek már komolyan és azzal a tisztelettel, amelyet megkövetelhetni véltem. Az állatok már határozottan nevettek, ha megláttak. Reggel néha fölsorakozva vártak rám, hogy minden alkalommal kinevessenek. Egymást löködték, hogy figyelmeztessék egymást, jókedvükben szürke kezüket dörzsölgették és combjaikat verdesték, közben minden hangnemben rikácsoltak, a következő pillanatban megvontak maguktól valami boldogságot, amelyet alig egy perccel előbb még egymásnak osztogattak és mindebben olyan fontoskodók voltak, hogy nálamnál szerényebb embert is komolyan fölbosszantottak volna.

Bárhol is voltam, nem voltam többé egyedül, sőt napról-napra még a puskám tekintélye is sülyedt, mert az uraságok kisütötték, hogy csak madarakkal és rőtvaddal törődtem, a majmok nevezetes nemzetségét ellenben semmi veszedelem nem fenyegette. Ha azonban sikerült valami kisebb állatot szákmányul ejtenem, megvárták, míg félre tettem a puskámat, azután közelebb jöttek és úgy viselkedtek, mintha ezt a sikert egyesegyedül nekik köszönhettem volna.

A legjobban bosszantott a feledékenységük. Gyalázatos volt, hogy mennyire fontoskodtak valamely dologban, amelyről mindjárt azután, mintha soha nem is létezett volna, megfeledkeztek. Minden pillanatban valami más jutott az eszükbe és mindig azt akarták, hogy az új helyzetben egészen komolyan vegyék őket. Végre már úgy éreztem magamat, mintha valami idegen városban a polgárok mulattatására megtűrt különködő ember volnék és az állatokról és a világról vallott fölfogásomban kezdtem komolyan megzavarodni.

Elpanaszoltam hát a bajomat Panjanak.

– Ó, mondta, – a majom! Ki kezd ki majommal, Sahib? De te, ha csak egy sáskát látsz, már teli vagy gonddal és megszólítod, azután úgy teszel, mintha felelne neked, a barom. Aki azonban majommal foglalatoskodik, nemsokára úgy érzi, mintha a saját árnyéka bolondult volna meg és az árnyékot nem lehet megfogni.

– Gongot meg kell kerítenem, – feleltem.

Panja elgondolkodott.

– Gyerekkoromban akárhány majmot fogtam hurokban és ha az a majom, amelyiket meg akarsz kaparítani, ismer téged és nem bizalmatlan, akkor könnyen elfoghatod, ha előbb alaposan megmutatod neki, hogyan kell a hurokba bebujni. Ennek a mesterségnek csak az első felét tanulja meg és ha gyorsan oda ugrasz, elfoghatod. De a balkézzel kell feléje nyulnod és a jobban hirtelen tarkón kell ragadnod. Az öreg majom, ameddig reménye van a menekülésre, harap. Később meggondolja a dolgot és lemond róla.