Part 6

Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt. Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták, abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért, mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat, izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre, mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam, ha az utcán szóbaállott velem.

Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban, szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy most már megszánhatná az urát.

Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:

– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral. Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is, vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam, hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a leányánál, aki szintén jómadár lesz.

Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta, hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember, mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a menyecske, – újságolták a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni, furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul sejt.

Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű). Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában. Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre, az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról, jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam elszaladni két menekülő pajtásommal.

– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát egészen odaszorította a vasrácshoz.

Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott, meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:

– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.

Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt, dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn, virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát, akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt levegőre hajtogatta le-le a fejét:

– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.

Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén, az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták, hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük. Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal, boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról, aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten.

EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.

Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót elmondtunk már egymásnak.

– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta: alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön, először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.

– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak éjszakájából.

– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.

Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s valamikor elkiváncsiskodott a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak, fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.

– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.

Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos, mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni, mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe jusson minden, amire szüksége volt.

– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb veszedelem, ami csak élő embert érhet.

– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek, de a meglepetéstől és az irtózattól.

A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek, lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.

Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, hegyi, tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.

Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga világra.

A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve, aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú, fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő kutya-beszédjét hallottam volna.

Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.

Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.

Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos, alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.

Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.

A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos és hangos házból senkise jött ki.

Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú, ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi pénzdarabot.

Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt, végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.

Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett, hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott voltam félig.

*

Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.

– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s a kínai kocsis.

*

Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom, – valóban dr. Nyerges Ignác.

– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a történet nem igaz-e?

TAMÁS ÉS TILDA.

Vidám, kis egérke volt Tilda, apró, sűrű, fehér fogait mindig mutogatta a világnak. (Vigyázz, világ: ezek a fogak erősek és én vidám vagyok.) És nyomában kullogott gyakorta, de nem mindég, az ura. Sötét lomposságával beárnyékolta Tildát. Beteges, görény-férje egy vidám kis egér-asszonynak: Tamás. Elfértek ők a nagy emberi társadalomban, melynek sokasága ők: élődő, emberkedő, kis jószágok.

A görény-férfi oktalan dicsekedés céljából megszerezte a tetszetős, kis vidám egeret. Mivel pedig Tildának nem volt hozománya, de kivánkozott az élet úribb éléskamráinak közelségébe, feleségül ugrott Tamáshoz. Mert Tamásnak boszorkányos híre volt, hogy görény-lelkének nagy rátermettségével mint tud ő pénzeket szerezni.

És éltek együtt: két, kis együgyű jószág. Tamás csatangolt, bujkált, fáradott a pénzért. Tilda pedig mutogatta szép, kis egérfogait a világnak és új és új kalapokkal bőszítette a barátnőit.

Nem is igen gondoltak arra, hogy milyen nagy ez az élet. Ők ezt még májusi éjszakákon sem nagyon érezték. Ha megcsókolták egymást, tették talán azért, mert ez úgy van rendjén. Tildának nem volt hozománya s Tamás nagy érdemeket szerzett az új és új kalapokkal. Viszont Tamás úgy vélte, hogy szeretnie is illik olyan asszonyt, kivel büszkélkedni szokott az utcán.

De hallották, hogy körülöttük nagy vágyú asszonyok és férfiak is élnek. Hallottak rejtelmes mennydörgésként zúgó véleményeket néhány ismerőseiktől, hogy az élettől mindent lehet követelni s az életet viharozva kell élni. Tamás ilyenkor pénzkeresésnek iramodva, futtában dörmögött magában. (Csak az egészségem volna jobb. Megálljatok csak. Azért így is megcsinálom, amit akarok. Több pénz kell, akkor majd élni fogunk mi is.)

Ötfogásos vacsorával ülték meg házasságuk kétéves fordulóját. Tamás meghívta vacsorára Dénest, kivel együtt tanulta Horácius ódáit valamikor. Buzgó, izgató, forró hangú férfiu volt Dénes. Fekete, dús haja homlokába csapzott. Nyugtalanító véleményeket közölt sűrüen az életről. Tamás nem régen fedezte fel újra. Eldicsekedett neki a feleségével. Tildának pedig ezt mondta:

– Ezt az embert becsüld meg. Ez egy nagy művész. Fest. Nekem barátom.

Dénes azt hitte, hogy ő Don-Juan. Pedig ő csak egérfogó volt. Tilda megunta a fogait mutogatni. Különös dolgokat hallott a világról s elhatározta, hogy most már torkoskodni fog.

Tamás pedig görénykedett. Lomhaságát mindig és mindig letiporva, szaladgált a pénz után, mely kellett a konyhára, az új kalapokra s arra az időre, ha majd ő és Tilda másként fognak az élettel bánni.

Csak pár esztendő mulva vette észre, hogy hiányzik valaki. (Ejnye, ejnye, hol van Dénes?) Tilda összefogott ajakkal járt-kelt hetekig: ez különös volt egy kicsit Tamásnak. Aztán szaladgált tovább, de mert sajnálta az asszonyt, hogy unatkozik, haragudott Dénesre. (Jó, jó, azt írja, hogy a tengert tanulja festeni, de hát várhatott volna még egy-két hónapot.)

Tildának pedig nem a szerelem hiányzott: a lelke égett némi vádtól. De nem érezte, hogy szeretett, sem azt, hogy csalt. Hallott később asszonyokról, kik őrült dolgokat míveltek, mikor a szeretőjük elhagyta őket. Erre megnyugodott egészen: ő mégis külömb ezeknél. Ő nem csinál őrült dolgokat, egyébként is kezdte nem érteni, hogy miért ne lehessen egy asszony hű az urához. Már-már esküdözéseket tett titokban, mikor megismerkedett Tiborral, ki új és igen barátságos ismerőse volt Tamásnak.

Ez a Tibor már majdnem szenvedélyeket tudott kihozni a Tilda kis egér-lelkéből. Néha világosodásai voltak gondolatban Tildának. (Ez a Tamás mégsem én hozzám való. Olyan, olyan, mint egy görény. Igen, görény. Hát nem elég, ha én jó felesége vagyok?)

Közben Tamás bővebben kapargatta a pénzt. Kezdett ideje lenni arra, hogy meghallgasson emberi fecsegéseket. Sőt kezdett egy kis fantázia is tüzesedni a lelkében. Fiatalabbnak kezdte érezni magát s biztatni. (Végre is a szerelem: ez a valami. És nekem olyan szép feleségem van.)

És kigyuladt a szívében egy rettenetes gyanu. Ahogy ez a gyanu először megmelegítette a vérét, szaladt haza. Szerencsére Tibor éppen egy félórával elébb távozott s Tilda igen szomoru volt. Érezte, hogy Tibor unja a szerelmét. Tamás kiabált:

– Tilda, vallj be mindent. Te szereted Dénest. Azért vagy bús. Én már ezt egy év óta látom.

Alkonyodott. Illatos volt a Tilda szobája. Tilda úgy érezte, hogy neki egy derék, jó kis ura van. Átfogta Tamás nyakát, össze-vissza csókolta az ő kis görény-urát. A könnyei megeredtek s úgy zokogta:

– De rossz vagy. De rossz vagy. Miket gondolsz rólam. Sohasem szerettem Dénest. Mindig is utáltam. Csak a te kedvedért hallgattam ezt el.

És úgy érezte, hogy nagyon igazat mondott. Boldog volt Tamás. És mikor a gaz Tibor csakugyan elmaradt, Tilda majdnem hogy szerelmes lett az ő kis urába.

Ám jött Tildának pillangó-kergető, képes-kocka rakó, régi, gyermekpajtása, Dezső, ki híres ember volt. Nagy énekes. És Tilda sóhajtott. (Ő az igazi. Miért is nem vártam én ő rá?) És úgy vélte, hogy most kezdi érteni azokat, kik az élet nagy éléséről s a nagy vágyakról beszéltek előtte.

Már nem szaladgált olyan makacsul mindig pénzért ez időben Tamás. De valahogy tudatosabban büszkélkedett a feleségével, mert most már több ideje is volt rá. Sőt némi lelki életet is kezdett élni Tamás. Sőt igen nagy kedvvel megfigyeléseket is gyűjtött. Dezső akkoriban mindig velük tartott. Egy vacsora alatt váratlanul kiabálni kezdett Tamás:

– Tilda, te mindig elpirulsz, mikor a Tibor nevét kimondják. Hát nem gyanus ez, Dezső?

Mikor aztán együtt maradt a feleségével, valahogy nyugtalanítani kezdte a saját mondása Tamást. Visszaemlékezett igen sajátos jelekre. Tilda bajt sejtett:

– Mi lelt téged, édes, vén szamaram?

– Tilda, te szeretted Tibort. Te még most is szereted.

Tildának az jutott eszébe, hogy most már mennyivel több telik kalapra s az ő szegény kis ura hogy kinozta magát ezért a kis módért. Gyöngédeket gondolt. (Milyen jó ember ez a Tamás!)

Két kezével egyszerre kezdte szerelemmel simogatni a Tamás arcát. Gőgicsélt:

– Kis szamár uram. Kis csacsi uram. Hogy jút ilyen az eszedbe? Az az utálatos fráter. Egy örökkévalóság óta nem is láttam. Amig idejárt, addig sem nagyon szerettem. Hogy jut ilyen az eszedbe…

És valóban csudálkozott Tilda, hogy ilyen lehetetlenség jut a Tamás eszébe.

És valóban Tamás is kezdte szégyelni, hogy ilyen eszébe jutott. Elhatározta, hogy jóvá teszi a dolgot. Különben is, Dezső nemsokára elutazott. Tilda valósággal kényszerítette az urát, hogy az módot adjon a penitenciára. Évek teltek el, míg megengedte az urának, hogy csak be is mutasson neki egy idegen férfit.

Mert gyászolt kicsi egér-lelkében Tilda. Gyászolta évekig Dezsőt. (Ő volt az, akit úgy festenek, hogy hozza valakinek az életet. Érzem: ő volt nekem az élet.)

Így sóhajtozott önmagában s nem vette észre, hogy a Tamás lompossága csodálatosan elsímult. Nem tudta észre venni, hogy Tamáshoz új vágyak, nagy görénynagyságú új vágyak érkeztek meg. Mert ő egér volt s az ő szerelmei csak egérnyiek voltak. Tamás beleszeretett a feleségébe. Éppen akkor, mikor Tilda mégegyszer nekiragyogtatta az életnek szép, kis fehér fogait s elhatározta, hogy a nyártól búcsúzik. És Gézával búcsúzik el.