Part 5

Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg. Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat, megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem fehéren megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.

– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság, hazamegyek és dolgozni fogok.

Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész testét elfoglalta a dűh.

– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz menni rajzolni?

– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.

– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.

– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.

Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves, hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.

Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában, sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.

– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos, pocakosodó, szőke mérnök.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz osztozkodni.

– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy berugtál tőle?

– Én, én – súgta akadozva Rubek – én visszamentem az öreg halotthoz.

– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény, őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.

Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy indulóban van.

– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak. A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.

– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s pusztulj innen a pokolba.

Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka, kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.

A TILALA-TÓ TITKA.

Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat, mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás, félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia született egyszer. Mikor ebből a fiuból iskolás gyermek lett, megkérdezte tőle szeretettel a tanító:

– No, Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk én, az apád, az anyád és a kis társaid.

Ákos fölfujta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg szemeit s ezt mondta:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

Mindenki röhögött az iskolában a tanítón kívül s azóta a Tilala olyan igazi szó, akár a Pókota.

Igy keletkezett a Tilala-tó, amelyről mi, gyermekek, mikor beszéltünk, tréfásan beszéltünk.

Labdázáskor, tavasz idején, a Falurétjén, például, mondta az egyik fiu, talán Urváry Bence:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett, belsejükben szomoru, sokat halló és tudó paraszt fiuk. Ezek már másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis, pimasz, maszatos arcaikkal:

– Miért csufolod te Bodor Ákost, mondd, miért csufolod te Bodor Ákost, Urváry Bence?

Ezek a kiméletes fiuk voltak, de nem mindegyik fiu volt kiméletes és olyik túlment a határon:

– No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka gyermekét is?

Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte, hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúabban néznek. Ők, ezek, az ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemes elődeik emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra, leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük. Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész világ előtt: szörnyűség.

Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s utána kiabálták fiuk és leányok:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

– Urváry Bence, meg fogod-e mutatni Terkának, merre van a Tilala-tó?

– Urváry Bence, hallod, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó?

– Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyilt hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence, odamenjen.

*

A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek, csak úgy beszéltünk, mint egy csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz felé kendert áztatnak, később pedig, mi, puskás úrfélék, odajárunk vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen nyugtalanított és gonoszított.

Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyiltan, de mi többet tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk, hogy Terkát az ifju tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz, belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek és gonoszak voltunk.

Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki- és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak valamit.

Erre egy új jelszó adódott ki s erről mi, gyermekek, is szomoruan tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy oláhos faluban, tehát Terkát kimélni kell. Ezenfölül kimélni kell a tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.

Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye, kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet játszotta itt, hogy szinészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya- és magyar-kötelességük volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például – a Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen és nagyobb legyen, mint – a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök:

– Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jól lett volna a tanítóval?

Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:

– Mi semmit se tudunk, semmit se fogunk tudni és – vége.

Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.

*

Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A csendőrök után birósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá fejlődött.

Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi, gyermekek is elszédültünk, megszelidültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.

Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre, hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem áztatnak, de ahova mindenki kerül, ki a Pókotába nem kerülhet.

Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették, mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölnivaló szégyene van, jőjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet külömb, mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és daloljunk: tilala, tilala, tilala.

GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez. Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy Judithnak, a feleségének lánya született.

Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e ragaszkodásban.

Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.

Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű, hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok a sírásra.

Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket fogadhat, barátnőket látogathat Judith.

Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.

Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű, kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.

Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle szeretet kapcsolta.

Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy zseniáliskodó, türelmetlen félművész.

Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől, se léhaságától megfosztani.

Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését: leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban. Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a bizonytalanságot.

De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a legnagyságosabb fájdalmon.

*

Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.

Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.

Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta, elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja látni, beszélni akar vele.

Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen híradást akart.

– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és haragosan megérkezett.

– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta kenetesen a doktor.

Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony, Judith.

Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.

– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve szakadtak föl melléből a szavak.

– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a doktor.

– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt ez a kiáltás.

– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.

Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából, ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz, álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.

S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.

JOHANNA HÁROM FÉRJE.

Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna kenyeret szerezni Johannának és fiának.

Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára. Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a Johanna szépségét.

E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták igaz hittel:

– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám, olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan mindíg a feleségére gondol Amerikában. Ez pedig vígan erkölcstelenkedik a gazdag Botos-portán.

Magához kérette Johannát a pap is. Beszélt a szivére kenetes szavakkal:

– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.

Johanna sírt és szép arcát bemosta a könny:

– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem üdvösségét. Inkább, inkább…

Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna fehér, úri szép arca.

Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes, gazdag Botos:

– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap, Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.

Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg a hites ura.

Az elmaradt álmok után megdagadt, bús álmok következtek.

Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb, Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket küldtek hozzá. Ezek a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:

– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.

Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.

A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi lesz veled, Johanna?)

Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.

Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre misék után, a templom előtt:

– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő él.

Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét vesztette.

A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem égett szobájában, de lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.

A Botos-portáról átüzentek sokszor:

– Johanna, szerelemmel s álmodással várlak.

Johanna imádkozott és megerősödött. Így üzent vissza.

– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor a fiamért cselekedtem.

Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura. Nem kívánta a csókját, nem.

Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda fog esni.

Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.

Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan kérdezte:

– És milyen vallású az az ember?

– Keresztény katholikus.

Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához. Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva mondta:

– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az Úr, aki ezt bizonnyal így akarja.

ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.

Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja, tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében, melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással, emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem, mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból, meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket – hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.