Part 4

A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely, jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket, kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss, falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát a „Két Elefánt“-ban.

A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára. Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a hordók, akár csak Áron és az édes apja.

Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva Áron öregebb lett, mint az apja, csak éppen ősz, hosszú szakálla nem volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:

– Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg vendégeket.

Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron jelez:

– A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a pénzüket, ha még van vagy maradt.

Az öreg Bordás dühében felordított, de lefogta magát s Áron folytatta:

– Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött haza.

Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki odajött köréjük:

– A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.

Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott. Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat kiáltott:

– Piszkosak, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.

Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy ordító, lecsapó villám.

– Ki innen az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.

Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:

– Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell engedni.

Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott szabadulni az ital-árból a kancsójával.

Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol, hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha veszedelem jön.

ANITTA, A JÓSNŐ.

Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el, hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig. Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat, kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.

Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz, egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.

Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát és elszántságot szerezvén, felöltözött.

Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok, megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot csinálnak belőlünk utóvégre.

Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni, változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre. Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű, fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de Futtonikká.

Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz, rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?

– Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.

Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.

– Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul fenyegetően.

– Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, – mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.

Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt, megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg gyermek.

– Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet, megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett, így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.

– Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék, jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat, a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat, halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.

Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni, különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh, Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.

Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, – íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet. Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.

Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt. Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész hiúz.

Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló röpítette a hintóját, de szamárháton ült.

A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős, csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.

Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve, – haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután, nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.

Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának, ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált, sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy akaratokból.

Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.

– Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám, olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?

Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.

– Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem, csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.

Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomoruan nézett visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:

– Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.

Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek, nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele kell bolondulni.

Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a szemembe.

Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem, sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan, mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.

GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó, nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és bús ez a mai világ.

Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér. Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó gyermekként csörgette a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó, fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és pálinkát iszik a káposztás kertben.

*

A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében. Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt, becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.

A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik, hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül, komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.

*

Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek. Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta, a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap akasztófája.

*

A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi, kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan. Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig újuló s mindig vén világba.

Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat? Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes, dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e szép álmokat a káposztás kert lakójának.

*

És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be szomoruan halt meg a káposztás kert lakója.

AZ ÉRZÉKENY RUBEK.

Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös, panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt, vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az, ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok megmagyarázásán buzgólkodnak.

– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső, legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig asszony kell és pénz – sóhajtotta.

– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött kantint.

Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság, kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló tábori rend.

Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció áldott csodáját, a vasutat.

Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:

– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.

Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.

Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.

– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint az öreg, örökség-igérő nagynéniket.

– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, – nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és most erre van szükség.

– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne rontsák az Isten levegőjét, mint te.

Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem értette a pajtása ilyes elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van – gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember, egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.

Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.

– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy nyereség legyen belőle.

A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.