Part 3

Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt, ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott, felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet, ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi vadlúdak.

*

Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a „Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva, néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság, szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se fordította az arcát.

Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az emeletre.

Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt, amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott. Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony, mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:

– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.

– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony s már el is tünt.

Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor – nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.

A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani kellett.

– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a nyavalyát.

Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette Szabó Mártonba.

Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu tört franciával, lázban el-eljajgatta:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a kapítány.

A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült s néha-néha mondogatta vidáman-durván:

– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a kölyköt is visszaadjuk az anyjának.

Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut aludt s nagyon különöset álmodott volna.

Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton, hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek, itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.

Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.

– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.

Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház emeletéről lejött sétálni a két nő.

Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő, fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő, rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s félénken mondta:

– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?

Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó Mártont.

*

Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre, szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg, akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.

AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.

I.

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiúk és unokák.

Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.

Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház tulsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik, betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.

A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiuk. Egy agglegény volt közülük, három pedig özvegy ember.

A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette. Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy rá se ért az anyaságra.

A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak, amikor feleségeik megboldogultak.

Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.

II.

_Pándyné:_ Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

_Mártha:_ Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

_Pándyné:_ Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

_Mártha:_ Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.

_Pándyné:_ Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

_Mártha:_ De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős vagy.

_Pándyné:_ Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan, kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.

III.

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.

– Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.

Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:

– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott.

– Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.

Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:

– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek.

Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír. A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy dühösen ezt hajtogatta:

– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele.

HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok, kész, aranyos nők pólyabontás óta.

Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.

Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg, zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy, roskatag, sok szobájú falusi kurián.

Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak. Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.

Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal. Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok, inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához, Melániához és Jutkához.

Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak, holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.

Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült. Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta és flörtölte a világot.

Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.

Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta, hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“ Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt, sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma falusi házában és verte-verte a mellét.

Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz, Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni, lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos, harmatos nyári melegeken.

„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes, egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors, a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.

– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.

Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között. Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.

A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla, Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is, szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:

– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon szeretni.

Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:

– Ugyan ne mondja! Bizza rám.

Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó, feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.

Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt Jutkához Pál úr:

– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.

Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a virág:

– Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.

Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.

A „KÉT ELEFÁNT“.

A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát. Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.

Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor, körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség, se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.

Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni, fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen, akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak, olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy mi fáj az öregnek.

De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak, jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is. Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek, lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek, Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén, bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:

– Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is, Áron.

*