Part 2

Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt, ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott, szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata, hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta. Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai alá helyezték.

Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen éppen azért teáztunk ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje, titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe. Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában. Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét, mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:

– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben, emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és Navarrában?

– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint ezek itt.

Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:

– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen, halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a gavallérok.

Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb, legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló síp-hangot adni, megszólalt:

– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?

Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett, mintha ott se lettünk volna:

– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék, hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van. Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a féltékeny düh és a szerelem.

Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:

– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban. Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet reggelenként. Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek, hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír, hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos, girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép, fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok, mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“. Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se hallottam.

– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.

Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.

– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk kellett Henryvel az apám előtt, hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus, vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas, két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk. Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért. Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény, szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt, hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes, tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva, éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes, fájdalmas, dühös ordítást hallottam.

– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry hogyan került a falak mögé?

– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a kezemet.

Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek, Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még befejezte a történetet:

– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura?

FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt, újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén, jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett. Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes, nagy, nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról, vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.

Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja naphosszat a leveleket.

Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.

Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.

– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az idő és a kert?

– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne, mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.

– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem, hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket, mint kiránduláson az üres üvegeket.

Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú, lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.

Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl lehetett használni ezeket a levelekben.

– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget velem, mintha valóságos bolond volnék.

– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen. Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez, jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek, akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már így van s mivel az asszony mégis csak kedves és alkalmas valamire, hát béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony előtt, ez pláne őrült veszedelem.

Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám doktorra.

– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.

– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem, minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.

És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.

Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:

– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember.

A CIRLE SZEMEI.

Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével, azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.

Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt, vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének. Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be, ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.

De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában, ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.

Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos, fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának, aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves, testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek, különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.

S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg, egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban. Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű, tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni, égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.

Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát, bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú, orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.

De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény? Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen. A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg, hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya, vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos akar lenni.

Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták, hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.

A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus, különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak, akit pedig úgy szeretett:

– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?

A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.

SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.

Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is. Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja, aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte, úszította.

Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf igazságot:

– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.

– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani s a diner után táncolni.

– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé jönnöd.

– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk. Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek legjobban.

Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott, csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső szélcsöndek évszakában.

Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“ itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot, azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki tudta s annak is, aki nem tudta.