Part 1
Note: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/mdp.39015063922358
ADY ENDRE
IGY IS TÖRTÉNHETIK
NOVELLÁK
A NYUGAT KIADÁSA BUDAPEST 1910
A cimlapot Falus Elek rajzolta.
„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.
ELŐSZÓ.
Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem háromszáz ujság-novellácskám csomójából huzogattam ki és össze, találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek, kikivánkoztak a líra fegyházából s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalább is ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy könyvrevalót. És csak azt érzem, hogy ezuttal más formájú versekkel állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt becsülik, hallják ki e könyvből a Halál dominiumáról hazabandukoló aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a világon, csak amit érzünk, de – így is történhetik.
Budapest, 1910. október hava.
ADY ENDRE
AZ ÖREG BORKONYI.
Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? – igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a koldus-köny, a köny.
Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát?
A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.
– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? – kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.
– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.
Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr, akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes apa.
*
Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak, hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy, mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.
A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.
– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, – csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.
– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.
S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét.
Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba, mintha hazajönnének.
Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.
„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.
Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel.
Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük vacsorázott.
Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:
– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.
A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, pici, apró jószágok.
*
Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.
– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az, Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.
Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a Nagyúrral nem lehetett birni:
– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket.
És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják.
– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba. Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.
És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.
Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették, ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri.
MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.
(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld – kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők, szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas, kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély, kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az mindennél jobb.)
*
Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson, akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának, a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s ahol szivesen pihen el örökre az ember.
Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott, mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete, kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának, vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:
– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény, ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?
Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen, rossz kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase fordulhattak ki szerelemtől.
Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk, mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam, hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam egy napon:
– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.
Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott, meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak, mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“
Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy, csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne. Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:
– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel, akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.
Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.
*
(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)
*
Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt s ezt mondta:
– Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.
*
(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú, fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit mindhárman utáltunk.)
*
Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos szót nem ért a tettes.
– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész országban nincs számomra hely azután.
Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan, csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt, megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan komiszkodni.
– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a hozzád méltó férfiu?
Nem döbbent meg, nem fakadt furiás haragra, megmondta a címet.
*
Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már veszélyes csókokat is váltott.
Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott meg.
– Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki, gazember?
Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem Mihályi Rózsikát.
– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?
– Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiu, ne haragudjon.
– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.
No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.
Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.
Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas, perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára. Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója – filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.
*
(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)
*
Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem. Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a csók-vipera e különös kergetésében.
– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a karban sokkal csinosabb nők is vannak.
Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.
– De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.
A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban, temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket is a fülembe súgta:
– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben halt meg szegény.
(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom, hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru üzeneteket kap.)
A BIMBURA HALÁLA.