Part 7

Jött aztán egy május: Tamásnak valaki Dezsőről beszélt. És orgonavirágok nyíltak és Tamás szerelmesebb volt, mint valaha. A szenvedély új erőket adott neki. Durván a vállába markolt neki akkor este:

Mindent tudok: te Dezsőt szeretted. Most is szereted, hiába tagadsz, hiába tagadsz.

Kertre nyiló ablakaik tárva voltak s bemuzsikált hozzájuk az illatos élet. Tildát sírógörcsök fogták el, aztán lebukott a szőnyegre. Átkarolta balkezével az ura térdét, jobb kezét esküre emelte:

– Esküszöm mindenre neked, hogy kínozol, hogy rossz vagy. Nem is érdemled meg, hogy hű vagyok, hogy szeretlek. Esküszöm neked, hogy sohasem szerettem Dezsőt.

És Tilda nem is tudta elgondolni, hogy élt valaha Dezső. És ellágyult nagyon-nagyon Tamás, lelke tündéri éjszakát jósolgatott. Lázban dadogta, míg csókolta az asszonyt:

– Bocsáss meg, bocsáss meg, de nagyon szeretlek.

A májusi éjszaka pedig kegyesen hintette arany mámorporát minden földi egerekre és görényekre. (Éljetek okos, boldog kis egerek, görények s más vidám kis jószágok: ti éltek igazán.)

MATILD, ELZA, MARY.

(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő. Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)

_Mary:_ (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein, de egyszerre megáll.)

_Elza:_ (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s olyan fehér lesz, mint egy halott.)

_Matild:_ (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes, olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt?

_Mary:_ Sajtélyi?

_Elza:_ Sajtélyi meghalt?

_Matild:_ Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.

_Mary:_ (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)

_Elza:_ (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot, de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész. Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a szemei könyesek, leejti az ujságot.)

_Mary:_ Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán vagy háromszor hallottam játszani.

_Matild:_ És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó barátunk, gyakran járt hozzánk.

_Mary:_ Járt a házatokhoz?

_Matild:_ Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor hazakerült Budapestre.

_Elza:_ És jó barátja volt az uradnak?

_Matild:_ Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit a világ legelső zongoraművészének tartotta.

*

(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana. „Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva. Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi, voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált. És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt, de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé vált a Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze nagyon aljas asszonynak vélik őt.)

_Mary:_ No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta, amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.

_Elza:_ Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.

_Mary:_ Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.

_Matild:_ Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi szomszédokról.

_Mary:_ (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével Matildot.)

_Elza:_ (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni is kell.)

(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál, mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)

*

(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra. Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)

_Elza:_ (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.

_Mary:_ Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék kerültek, jöttek az útjába.

(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését. München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett halálosan megállott.)

MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a hosszu sváb kocsis is, aki látta:

– A Pelley-kincsek tisztulnak most.

Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse. És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.

Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is csak az adott csöpp bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri. Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások. Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba kötni.

Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura: hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak: igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.

A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.

A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult. Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.

Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak. Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas, hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.

Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket: Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.

Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.

De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke fölfedezéssel Klárikának:

– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor lelocsoltalak.

Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát. Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem. Egyszerre csak látom, hogy a két jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási, tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott. De ennek az arcát nem ismertem.

– Mit akarsz, te idegen és bolond oláh?

– Kivágom a jegenyéteket.

Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott még ilyen furcsán.

Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös színnel süt be a Hold.

Megfog egy kicsit az álom s én kérdezősködöm:

– Hát hová viszitek a téglákat?

– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.

Haragos lettem nyugtalan, izzadságos álmomban:

– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.

Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam. Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy az arcomba vágta a virágot, fájt.

A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség támadhatott a Bodrira?

Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek. Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen ellenségek?

Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba. Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy fájó ugrással lesurrantam. Féltem, remegtem s mentem a romos Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ haldokolt volna.

Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz? Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még folytatódik a világ.

Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az ágyban.

Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak.

BÉNI AZ APOSTOL.

Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta, hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s Lencire gondolt, kinek az apja sírásó volt s az Alvégen lakott. Mindig köhögött a Lenci apja, köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit és Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vídám fiu volt Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.

Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni. Vékony finom bőre alatt bujósdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága jókkal megrakott papírskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze-messze fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért Lencivel.

Az alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette. Piros-barna, mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az apja bizonyosan. Könny-folyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az arc, mint egy térkép. De víg arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár.

– Hát mit hoztál, Béni?

Béni mosolygott. Öreg jóságos mosolygással. Nagyon fontosan és mindjárt először jelentette:

– Húst is hoztam, jó sonkát, piros sonkát.

– Nem vették észre?

– Nem.

– Hát még?

– Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.

Lenci türelmetlenkedett:

– Cipőt nem hoztál? A kovácsék Lajkójának cipőt is adtál vasárnap.

– Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek.

Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz, szomorú hangon beszélt?

– Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.

Béni szíve reszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta:

– Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret.

Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az út. Tavaszi mocsarak mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt:

– A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Cipőben jársz mindig.

– Én lehúznám. Én szeretnék mezitláb járni. Nem szabad. A multkor lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát.

– De van a te perzselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha pénzt.

Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbujt a nap, a Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A falut alig látták:

– Menjünk haza, Lenci.

Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sírva mondta:

– Menjünk haza, Lenci. Mi bajod van, Lenci?

– Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tiéd. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és kalapot.

– Holnap hozok neked, Lenci.

Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy búsul. Ő bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a földre. Arcát bemázolta a nedves fű. És zokogott.

– Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom.

– Adok neked holnap, Lenci.

– Most, most.

Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a cipőjét. Lenci egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:

– Add ide a kalapot is.

Béni a kalapot is odadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni. Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóvíz. Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a vízbe is. Izzadott s fázott s a falu alatt kérlelte Lencit:

– Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek így hazamenni, holnap elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a perselyből. Neked adom a kis lakk-zsizmám is. Így fázom én most.

Lenci egy tréfás nótát fütyölt, diadalmasan dobálta a cipőket a madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső, de ő vígan táncolt: ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró, mezei isten: pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se volna Béni, paskol ugrálva a vízben, néha előre szalad, egyszer hátrafordul:

– Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiu vagy.

Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud köszönni Lencinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog. Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot, amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja lenne Lencinek. Holott jó fiu Lenci. És úgyis veri az apja. És nincs neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félre beszélt, a vajas kenyeret nem vihette el Lencinek, tíz nap mulva meghalt Béni.

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS.

Náci, a Lipótváros hisztériás és csenevész fiacskája, Ferenc páter bibliai magyarázatait hallgatta. Keresztelő Jánosról mesélt félelmesen gyönyörüeket a páter s a beteg képzelő-masina vágtatva megindult. Kis, terhelt, szomoru gyermek volt ez a Náci és különös dolgok is történtek a palotában. Jött a püspök, kápolnát csináltak a vörös szalonból és ők reszketve letérdeltek. Apa, anya, Licu és ő, mind térdeltek lehajtott fejjel s a püspök vizet öntött a fejükre aranyos csészéből. Sokan voltak ott, nagyon előkelőek, orgona búgott s az emberek sírtak. Nácit megcsókolta a püspök s nyolc éves szép, sápadt homlokocskája azóta még sápadtabb. Náci hallgat, szenved, kínosokat álmodik s Ferenc páter tanítja őt hittanra és a bibliára. Csudanehéz tömjénfüstben látja a palotát, az utcát, a várost, a világot Náci. Ragyog ki a füstből a menyország s lobog a gyehenna: Jézus szállong s körülötte apró angyalok énekelnek. És most, hogy Keresztelő Jánosról beszélt neki Ferenc páter, Náci reszketni kezd, mint akkor a püspök előtt. Szabó János úrra gondol s forrón, biztosan és halálosan tudja, hogy Szabó úr az a keresztelő.

Szabó János úrra gondol Náci, Szabó úrra, akit apa ki akart dobni. A szemüveges, a rossz ruhájú, titokzatos Szabó úrra, aki neki a nevelője. Ahogyan bejuthatott e palotába Szabó úr, már is csoda volt. Heródes idejében próbálta volna csak ezt egy rontó-bontó álmokat szövő tanárjelölt. De Szabó János úr mértéke is betelt már: nem sokáig járhat a palotába. Náci ismeri a bűnök lajstromát s e bűnök miatt gondol áhítattal Szabó úrra. Hallgatja, hallgatja Ferenc pátert s egyre jobban ráűl kis lelkére a biblia és istenfélelem szent köde. Nyilván okoskodik áhítatos nagyot gondolással Náci, nyilván örökéletű a biblia. Ha volt valamikor Keresztelő János, az itt van talán most is. Az el-el fog jönni gyakorta még az emberek közé a prófétákkal együtt. És ez a Szabó János úr csak ez a János lehet.

Van Szabó János úrnak egy öreg anyja, aki vak. Elsején annak küldi, ha kikapja az apa irodájában, mind a pénzt. Ő hozzá Nácihoz annyi szeretettel van, mint senki e házban. Még a számtan is gyönyörűség Nácinak, mert Szabó úr csöndesen és édesen beszél a csúnya számokról. Olyan ember az, akinek az álmokat is elmondhatjuk. Szomoru arca megmosolyodik, de nem kacag ki bennünket. Nem a bűnökről és az erényekről dörög keményen, mint Ferenc páter. A bibliát is máskép tudja. Ahogyan sokkal szebb, vigasztalóbb, ahogyan Náci mindig ki tudja találni a történet folytatását. És azt szokta mondani, legyen jó az ember, bár a jó embert sok szomoruság éri. Utánuk jönnek az igaziak s akkor lesz szép a világ. Ezt mondja Szabó János úr s Náci boldogan keresztet vet, bár nem érti Szabó úr szavait. De jó szavak, szép szavak Szabó úr szavai.

Mostanában sokszor beszél haraggal a családban Szabó úrról apa: