Part 3

Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk. Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tűzött, bevonultam az árnyékba. Fiatal szívem csordultig eltelt keserűséggel, s mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel virrasztott évek óta ifjú pályafutásom vergődései felett: szememet elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét visszaszorongattam.

Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sűrűben megmozdult volna valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsú őzikém bukkant elé a sűrűből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.

Egy kicsit gyűrött volt, egy kicsit kócos, s ernyőjét összeszorított ölébe fogva, két kezével ügyesen tűzte meg hátul a kontyát. Majd lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben visszafordult a sűrű felé, mely újra meghullámzott s mintha valaki jött volna benne. Úgy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsú barna férfi ugrott ki közülök, s magához szorítva a leányt, nevetve csókolgatta szemét, száját, fülét és halántékát.

Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és sárgás-fehér tennisznadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja, s híres kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe s rátapasztottam tenyerem a szájára.

A leány kibontakozott a férfi öleléséből s újra rendbeszedte magát. Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:

– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: úgy kellett tennem, mintha lemennék, s leskelődnöm kellett, míg végre tovább mentek.

A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is begombolta kabátját, rántott egyet magán, s kalapját legényesen félszemére húzta. Igy mentek el együtt, s nemsokára együtt buktak szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.

Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé. Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét visszagyűrve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s parazsát lenyomkodva, bodros füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe. Szivárványszín legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a pamatos virágokon; az égen fehéren ízzott egypár apró felhő, s a lég gyűrűi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent: környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.

Ki maga?

Hangulat

Még csak nem is unatkoztam – inkább: jó volt, mint a kacsának a vízben, elpacskolnom a beszédben, a mozgásban, a nagy vacsora utolsó hullámzásaiban, ahogy asztalbontás után átvándoroltunk dohányzóba, hallba, temetkező bőrszékekbe, könyöklő kandallókra. És semmi, igazán semmi nem vont hozzá, hogy megszólítsam, ahogy másodmagával, egy barátnőjével összeölelkezve állt a zongora végénél, karcsu lustaságban s üde fel nem tünésben. Éppen csak azt a négyórás kis regényt kerestem, amit gyakorlottabb ember éjféltől hajnalig mindig biztosít magának, ahol az a valakije nincs ott, kivel igazi regénye van. Az ember öreg, árva és senki az emberek közt, ha nincs kivel összetartozzék, aki az ő számára közönség, melynek számára ő művész lehet, akivel idegen fejeken át a szemükkel megkeressék egymást, akivel jó külön összebújni, akitől rossz elszakadni, akivel saját ábécéjük fejlik, ha harmadik is közéjük üti orrát. Ki maga? kérdeztem tőle. Nem hogy a nevét mondja meg: azt tudom. De én nem a nevére vagyok kiváncsi, hanem magára. Azaz hogy: kiváncsi – eddig a percig nem voltam kiváncsi. De most vagyok. Ki maga, kérem?

Semmi olyat nem mondott, amit más ne mondhatott volna. Sehogy úgy nem mosolygott, ahogy más ne kedveskedhetett volna. A foga csillogott, a szeme szivárványlott – de ezt más is tudja. Egyáltalában: más is tud asszony lenni, kérem. Legfeljebb nem ily centripetális mozdulatokkal.

Ezt meg kell magyaráznom, nem illik homályosnak lenni – szeretem a kristálytiszta írókat, mert nem kell olyan veszettül odafigyelni olvasásuk közben. Centripetális mozdulatok: ez azt jelenti, hogy mozdulatai nem terjeszkedő mozdulatok. Nem helyfoglaló mozdulatok, nem kítudó mozdulatok, nem bezsebelő, nem átdöfő, nem víz felett maradó mozdulatok. Hanem, inkább, visszavonuló mozdulatok. Magamnak ugyan nem vagyok elég, mondják ezek a mozdulatok, mert senki nem elég magának, de nem akarok másnak terhére lenni, és, talán, hozzáérni sem akarok mindenkihez és én hozzám se érjen senki… Két könyöke újra meg újra derekához szorul, amitől két alsó karja felfelé gyengén hajlik el tőle, mint a sástól a levele, s csuklója legörbül, kezeháta ernyő s újjai virágszirmok. Az ember a fejét szeretné aláilleszteni s szemehéját odaéretni hűvös ujjavégéhez. Ezek a centripetális mozdulatok.

S még valamit meg kell magyaráznom. A japán ember úgy issza a teát, hogy csészéje fületlen s szájjal felfelé tátogó porcellánsüveg, s két kezét tenyere tövében összeéreti, e fölött tölcsérformában szétgörbíti, s e tölcsérben emeli szájához a teás csészét, így, könyökét magához szorítva. Olyan mozdulat ez, aminővel istennők tartják a gyümölcsös tálat. Isteni és gyümölcsös mozdulat. Centripetális mozdulat. S a kígyóbűvölés is centripentális mozdulat, s ahogy az égi kő beletüzesedik a tengerbe, az is centripetális mozdulat. Szépek a centripetális mozdulatok. És arról van szó, hogy kicsoda maga – kérdeztem.

S a kacsaorrú cipők is szépek. S szépek a gyengehúsú harisnyák – furcsa a kacsaorrú cipő és szokatlan, mert négy éve már, hogy divatja mult, de nem nehéz visszaszokni hozzá, s ha kis üveggyémánt csatt van orrtul a kivágásánál, az igen kedves. Nem mondhatnám, hogy kifogásom volna a kacsaorrú cipők ellen, s az nem baj, ha valakinek a haja kétszínű, s ha fölülről esik rá a fény, ott vörös. Az nem baj, s az sem baj, ha gyengén kócos s a haja vége kiszabadulóban nyelvel a hajtűje alól, s az emberben apai érzés támad, hogy szeretné tenyérrel lágyan és gyengéden visszanyomni a hajtűt. Az apai érzés gyöngéd, zsongó, ringató érzés, eltelő érzés, lágy zubogással emelkedő érzés, mint ahogy a langyos muskotály aszú emelkedik borostyánszínnel a kristálypohárban. Az apai érzés olyan érzés, mint, hogy messze példát ne mondjak, a szerelem. Mindenesetre: ölelő érzés, ölbevonó érzés, szájukat egy drága fejen legeltető érzés, orrukat, szemüket lágy hajba temető érzés. A szemüket azért kell eltemetni, mert nem bírják tovább a sajogva gyönyörködő nézést, a beivó és mozdulatot mozdulat után híven követő nézést, mint ahogy a kis gyerek az ablaküvegén vonásról-vonásra utána rajzolja a papirosára átlátszódó képet. Azt hiszem, ezt meg lehet érteni, egészen világosan megmondtam.

S tulajdonképp nem az teszi, hogy az ilyen estének nem lesz – mert lehet, hogy nem lesz – holnapja. Látja kérem, ha, kezét csókolom, most meg méltóztatnék halni, abban semmi sem volna. De, hogy maga lesz és él, s e mostani perctől fogva mind ameddig él és van: mindig és minden pillanatban él és lesz, és él és lesz az alatt is, mialatt az én számomra nem él és nincs – s én nem látom s nem vagyok közelében, s nem az én kigondolásom, nem az én legbelsőbb gyönyörködésemnek s meghatottságomnak kitükröződése, és más is tudja magát, nemcsak én: az, higyje meg: természetellenes és elviselhetetlen. Elviselhetetlen, higyje meg: ez nem túlzás, én nem is szeretem a túlzást, mert szeretem pontosan és tudományosan meghatározni a dolgokat. De elviselhetetlen.

Ez különben mellékes – a fő az, hogy ki maga, kedves, okos, közel? Úgy értem, hogy: milyen képe van a világról? S nem történt-e még meg magával, hogy valakivel megismerkedett, s attól a perctől fogva más képe van a világról? Nézze: jól értsen meg: nem azt mondtam, hogy jobb vagy szebb képe, csak: teljesebb és, mindenesetre, más képe. Én egyszer Amerikában jártam, csak néhány hétig voltam ott, nem ismerem – mert hogy’ lehetne egy világot kiismerni hat hét alatt? – s nem szeretem, inkább: utálom. De: azóta más képem van a világról. Nem jobb, nem szebb, csak: más. Mondja, kérem: nincs más képe a világról: tegnap óta vagy ma este óta vagy egy félóra óta? Nem: jobb vagy szebb, csak: más? Azt hiszem: kell, hogy legyen. Úgy képzelem, hogy akivel megismerkedünk, aki kitárakozik előttünk, akiből egy találkozás kivált ezer sokféleséget, amiről maga sem tudta, hogy megvan benne s álmélkodva látja kivirágzani két kacsaorrú cipőtől s néhány centripetális mozdulattól azt az üresre rombolt telket, aki ő: hogy ezek az új adalékok beülnek az idegzetbe, egyszer s mindenkorra, s belevegyülnek lélekzetünkbe, tekintetünkbe és látásunkba, s azontúl egyszer s mindenkorra más képünk van a világról. Legyen más képe a világról, kérem.

Táncolni szép, sőt istentisztelet. Táncolni lehet azzal a férfival, akivel táncolnak, de annak a férfinak számára is, aki nézi. Lehet szeretni és felgyúlni annak számára, aki nézi. Lehet szeretni és akarni valakin keresztül, akit szeretünk és akarunk. Sok mindent lehet, belátom. De együtt lenni is jó s néha jobb volna hegy tetején lenni együtt, hol csak kettőnek van hely s az is csak úgy, ha összetapadnak álltukban s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtul szikla, fejtül ég, köröskörül tejköd s az orruk cimpájában forróság. Ez a legjobb.

S nem rossz, nem rossz, nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fáj: nem találkozni többé. Hiába járni, kelni, kutatni, címet kitudni, utcáján átkocsizni, másoktól hallani róla, másokkal beszélni róla s gondolni, gondolni, gondolni rá és nem találkozni vele. Nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fejrázatóan nehéz. S mennyire lélekdagasztóan. Nem találkozni: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis mótorost, amiben jó volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a tengeren, menve hűvös sziget felé, hol piroskötényes és facipős szőke parasztasszonyok a kezükhátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá, a kékcserepes takaréktűzhelyről, s kitopogni lábukból a zsibbadtságot…

S csak azért szeretném látni, hogy megkérdezzem: ki maga? Ki maga, kedves, ki maga, azzal, hogy: van, ki maga, drága fiatal teremtése a jó istennek, ki maga, hogy rá kell gondolnom, mikor nincsen is hozzá közöm, s úgy, olyan melegen, olyan odagondolóan, mintha közöm volna hozzá?

Márciusi sör

Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.

Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van a világon, nemcsak én.

Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja! Valójában azonban: tudni – az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is van a világon, még csak el sem ugorhattam. Két drága szemcsillagot látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértően kell rátekinteni s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a legutálatosabb.

Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron, most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami árúház mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe. S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.

Elfoglalva külömben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna, – még könyökömön is ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás, dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába. De nyomban rá megint a szemét láttam s úgy láttam, ahogy engem néz – s mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott s utána kiült homlokomon a hideg verejték.

Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egypár asztalnál még ültek is. A világosság jól esett, az emberek jól estek, még a sörszag is jól esett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor leültem. Lehunytam a szemem s mire végigsimítottam a homlokom és felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.

A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony – szép, szőke teremtés, piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két hamvas hajcsíkja szorult ki alóla – mondom, az asszony ült az asztalfőn, a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.

Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt – de éppen csak arra a percre vette le szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy ivott. Fekete, édes tavaszi sört – de kortyonkint s fejét hátraszegve, mint a kis libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellecsontjáig a nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró csókokkal végig pontozni.

A fiú gondolatban meg is tehette – szinte csücsörítette rá a száját. De aztán összeszedte magát s elkezdett elmondani valami furcsa történetet, ami egy fiatal gróffal esett meg, kivel együtt voltak vadászaton, – öt óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné kikocsizott… és így tovább és így tovább… a menyecske mosolyogva hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban belemerült az előadásba és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kisérte s a szeme csillogott bele – mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett az álla, s a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett elvörösödő képébe.

Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi. Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém, észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal lapjához ütögettem – a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!) önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott s önkéntelen visszanézett, egy szempillantásra.

Ennyi volt az egész – s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így kikelnie magából. Pedig rettentően odáig volt; egész többi este egy szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem – mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, ki elképpedt s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nemcsak ő.

Éjféli mise

A dada is elkéredzkedett éjféli misére s nem igen lehetett el nem ereszteni. A baba már nagy legény, hatodfél hónapos; két-három óra hosszat nappal is elmarad, az éjszakát meg, noha alighanem fogzik, rendesen hajnalig átaluszsza. Csakugyan, tíz óratájt belakott, s úgy elaludt, mint a tej. Isten vele, dada, imádkozzon a Szűz Anyához, hogy járjon közbe az ő Szent Fiánál a maga kis Ilonkájáért is. De a mi kis fiunkról meg ne feledkezzék, félkettőre itthon legyen.

A lámpa csapját lecsattantottam, a hálószobára sötétség borult. Csönd is; a villamosnak is karácsonya van ma; társzekerek robogása sem ingatja meg a roppant bérkaszárnyát. Harmadmagammal vagyok itthon; ha a babát nem veszem egész emberszámba: csak harmadfélmagammal. Jobbkézt, balkézt halk pihegés hat a fülembe; két gyenge, bizakodó teremtésé, kik közt én vagyok az erős. Az erős, a hatalmas; a bizonyosság és az oltalom. S ez az erő s ez a bizonyosság megint álmatlan forog fekvőhelyén, mint annyi hosszú éjszakán. S mint mindig, ha a sötétség s a magánosság ráborul, most is mellen ragadja saját magát: vajjon igazán vagyok-e, igazán én vagyok-e én? vajjon nem káprázat-e az egész valóság?

… Ki tudja megmondani, hogy nagyvárosban a harangszó mikor üti meg fülét? Pusztán, Dunán, az órámon kémlelhetem, hogy menten meghallom, azon konduló percében. Velencében is, a csönd birodalmában, nem kell, mint a virágárus lyánynak, tolakodnia, hogy észrevegyem. Itthon azonban, a neszek városában napok telnek bele, hogy egyszerre eszembe jut: négy napja nem hallottam harangozni. Megesik, hogy, mint a gyerek az árvizet, csak akkor veszem észre, mikor kis teknőmben már ott ringok a hátán. Néha, déli munka közben, a nagyharang mély G-szava az ablak felől hirtelen zudul rám, mint az aranyfürdő; ha hátravetem magam a székben s szemem lehunyom: világosan látom megolvadt ércszínét, még forróságát is érzem arcomon s kezem fején. Most is, éjfél körül, egyszerre elteli a hálószobát, mint a pásztortüzön melegedett holdsugár. Ezüstösen, de langyosan – azt hiszem, éppen elszundítottam volna.

Erről immár szó sem lehet. Bandi legyen a nevem, ha nem a kis legény neszez. Az, az… most már bizonyos, hogy ébren van. Gügyög egyet-egyet, majd öblöget, mint mosogatáskor a borosüveg. Végre határozottan elkezd trombitálni, akár a fia elefánt Nem sír, mert egyelőre nem tudhatja, lesz-e szükség erre a legvégsőbb tromfra. Azonban mindenesetre jelenti, hogy ő: van, és semmiképpen sem elhanyagolható személyiség.

A sötétben is önkéntelen elmosolyodom. Lehet, hogy a világ csak káprázat, lehet, hogy még lehetség sincs a dolgokban – de hogy ez a kis betyár van és megvan: az bizonyos, mint a kétszerkettő. Elismerem, hogy ez barbár és tudománytalan bizonyiték, mint volt az ó-kori bölcsé, ki az ő egyik társa abbeli állítását, hogy: mozgás pedig nincsen, azzal cáfolta meg, hogy föl-alá kezdett sétálni a szobájában. Bizonyos, hogy mind e kategoriák csak hivságok; nem a világ külömbségei, csak a mi véges eszünké. Valóigaz, hogy még a férfi s a nő közt való külömbség itt csak jelentéktelen árnyalat a természetben, s igaza volt az egyszeri orvosnak, ki mikor fiút jósolt s az elbusult apa néma szemrehányásul kislyányt kalimpáltatott előtte, vidáman dörgölte a kezét: látja, nem is tévedtem olyan túlságosan!… Mindazonáltal: ebben az éjféli percben nagyon jó volna, ha ez a kategoria némiképpen akaratomtól is függene. Ha, például, ezt a kis gazembert most megszoptathatnám, öt perc múlva elaludna, s nem trombitálná föl a világegyetemet.

De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kis lélek voltaképp szintén nem akar egyebet, mint az ő kis kétségei eloszlatását. A sötétség az ő számára is tele van bizonytalansággal, támasztéktalan kapkodással s zuhanásos örvényekkel, s szívét elfogja a tudatosság átka: a félelem. Mikor fölcsattantom a lámpást: az ágyacskája ércsorompója mögül hirtelen a fényes körte felé fordul, s hogy föltápászkodom s benyulok a mellénykéjéhez: a szíve még vadul lüktet, az orrocskáján még legördül egy könycsepp, de a szája tátva s a szeme tágra nyitva mered a megnyugtató világosság felé. Halkan megfogom kis selyemhernyó újjait és suttogva szólítom. Rámnéz és nevet. Hangtalan, fogatlan, bután és ennivalóan. Megismert és szeret.

Hogy úgy mondjam: lábujjhegyen nézek vissza az édes anyjára. Szegényke, nem szeretném, ha fölébredne; mióta ez a kis legény megvan: úgyis oly nehezen találja meg az álmát. Most is a szája csücsöritésén látom, hogy az ő kis emberéről álmodik. Kékes fekete haja, mint a futtatott aczél, egypár tömött fürttel mintha belefogódzanék a homloka vajszín márványába. Okosak a szobrászok, kik most megint mindenféle márványból, ércből s kristályból rakják össze a szobraikat. Lefőzik vele a természetet. A kis fiú külömben nem anyjára ütött; tisztára az én tömpeorru szőke kozák-fajtám.

Fölkapom a nagy kabátom, a legénykét óvatosan kiemelem a rács mögül, s vigyázva szököm át vele az ebédlőbe. A hálószoba lámpáját leborítottam, az ebédlőét felcsavarom. A kályha még meleg, a kis fiú a megszokás gépiességével húzódik meg a félkaromban. Egymáshoz tanultak: ő is, a balkarom is. Térdig meztelen lábacskáival, az ő furcsa pelenkanadrágjában, mint egy kis fehér bosnyákember, úgy ül bele a könyököm hajlásába, fejecskéjét meg a hónom körül nyugtatja. A kabátom felső gombjai egyenként jó ismerősei; eljátszogat velük, beléjük fogódzik, a szivarzseb meg éppen két kézre való kapaszkodó létra. Hogy a bal hónalját is megfogom, teljes biztonsággal néz körül a rengeteg szobában. A dada, ha látná, bizony féltékeny volna rá. A Jézuska sem ülhetett külömben karon, mint ez a kis pogány az ő hitetlen apja karjában.

Pedig a harangszó elült, a mise már megkezdődhetett. Ahogy ezt az elérzékenyítően meleg kis állatot itt tartom a karomban, s a feje szőke pihéje langyosan illatoz az orromba, hosszú lépésekkel elgondolkozva járok föl-alá a szobában. Hogy miket gondolok, az a kettőnk titka: a jó istené meg az enyém. Természetesen: az én jó istenemé, ki éppúgy kialakul minden egyes ember körül, mint a sorsa, az élete, a pályafutása, hű lenyomatául az ő egyéniségének. Az élet egyforma, épp úgy, mint a hogy a világ egy és egyforma; mint a kalapos halcsontpálcás mértékvevőjében: a világegyetem erői egyforma erővel s nyomással hatolnak mindnyájunk felé, s az életünk kalapellipszise csak azért külömbözik, mert a koponyánk formája sem egyforma. A gödrökbe behatol a sors, a dombokon megakad, a fogyatkozásokon úrrá válik, a keménységekhez hozzásimul. Az isten tartson meg, te kis ember, s ne legyen okod megbánni, hogy olyannak születtél, amilyen vagy.